Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A kulturális és az önreprezentáció feszültségei - Filiczki János verses ajánlásai Szenei Molnár Albert zsoltároskönyvéhez
amiben még a figura etimologica is érvényesül: Tu grato Gnato gratare benignior, ulnis Excipiens illum placidis, fessaeque carinae Tranquillum praebens portum sedesque quietas. Sic ipsi cunctisque bonis calcaria certa Addideris artes mage, virtutemque colendi: Sic tibi crescet honos: sceptrique solique redibit Gloria: et excuties Tureae crudele capistrum. Valamilyen okból Szenei Molnár mégiscsak elhárította Filiczki latin nyelvű verses ajánlását. Latin nyelvű lévén pedig az alkalmas lett volna a német kulturális nyilvánosság felé is reprezentálni a mű értékeit, fontosságát és szerzőjének jelentőségét. Azonban Filiczki nem ilyen jellegű dedikáló verset írt, másfelől maga a szerző sem volt igazán alkalmas erre a szerepkörre. Segítő szándéka és tehetséges neolatin opusa ellenére sem tölthette be azt a kontextualizáló szerepet a német kulturális nyilvánosság számára, amit esetleg Piscator dedikációja jelentett volna. Ehhez nem rendelkezett kellő kulturális jelentőséggel, befolyással, másfelől értékes verses ajánlása erre alig vállalkozott. Az inkább Filiczki politikai-történetteológiai gondolkodásának kifejtése, amelyben Szenei műve és alkotójának talentuma csak alárendelt részmozzanata a versegésznek. Benczédy József is inkább a hazához intézett ódának vélte a verses ajánlást: „...témájánál fogva is kiemelkedik az, melyet Filiczki a hazához intézett, midőn Szenczi Molnár Albert zsoltárai Herbornban megjelentek.” (Az is valószínűsíthető, hogy Molnár idegenkedett attól a szinkretizmustól, amivel Filiczki műve több helyütt is él. Emellett a hatvan soros dedikációt szoktalanul túl terjedelmesnek gondolhatta Szenei.) Ez azonban csalódást és elégedetlenséget kelthetett Molnár Albertben s végül is ez bírhatta rá az elkészült dedikáció mellőzésére. Bizonyosak lehetünk abban, hogy Szenei nagy hatású művének - különösen a német irodalmi nyilvánosságtól kapott - kontextualizálásával elégedetlen lehetett. (Meg merjük kockáztatni azt a feltevést, hogy ennek tapasztalata is alakíthatta a Psalterium herborni kiadásának ikonográfiái többletét. Aminek részbeni hiányát elszenvedte a verses dedikációk deficitjével, annak egy részét visszanyerte a kötet fametszeteinek - általában ikonográfiái, emblematikai eljárásainak - jelentéstöbbletével.)25 Azonban az is bizonyosnak látszik, hogy szerzője megtapasztalhatta magyar nyelvű művével a német kulturális nyilvánosságba illesztés-illeszkedés lehetőségének valóságos lehetőségeit és határait. Emlékezzünk arra, hogy az 1604- es szótárkiadás latin nyelvű ajánlóversei - és általában paratextusai - igen magas rangot jelöltek ki a magyar nyelv és kultúra számára: ebben annak kulturális önértéke is nyilvánvaló volt, de még ehhez járult Keckermann többletértékelése, amely a magyar nyelvet a szent nyelvekhez a legközelebb állók között jelölte ki. Nem tudjuk, ez a hízelgő superlativus mennyire volt magának Szeneinek is a meggyőződése (erre utaló jeleket nem találunk későbbi műveiben), azonban ez 25 Vö. IMRE, Szenei Molnár Albert arc(kép)másai, 2009. 252
