Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
A Balassi-kánon első változata - Az 1595-ös bártfai antológia
erényekkel rendelkeznek, hiszen ennek részét képezi a törökellenes katonai virtus, ezzel szorosan összefonódik a markánsan és egyértelműen protestáns hitvédő buzgalom, aminek elengedhetetlen feltétele a széptudományokban való jártasság. Olyannyira kiemelkedőnek tartja, hogy a prófétai jóslat szerint az egyház ápolására, táplálására kiszemeltek között a legelsőnek nevezi. 6. A bártfai antológia a 16. század legterjedelmesebb szerkesztett latin nyelvű halotti versgyűjteménye Magyarországon, amely e műfajcsoport legteljesebb antológiája is egyben. Számos megoldása, eljárása úgy is értelmezhető, hogy megvalósítója, beteljesítője egy olyan irodalmi, vagy komplexebb funeratiós reprezentációnak, amelyik elmaradt, amelyre nem került sor a Ba- lassi-fiúk temetésének alkalmával. Az antológia darabjai számos olyan vizuális utalást, asszociációt gerjesztenek, amelyek optimális esetben helyet kaphattak volna egy ilyen esemény folyamatában; az epitáfiumok, tumulus-versek, trophae- umok, fegyverleírások, tőlük való búcsúzás helyet kaphatott volna egy castrum doloris képi ábrázolásaiban, drapériáiban, zászlófölirataiban. A funeratiós alkalmi költészet ekkorra már nagy hagyományra tekintett vissza a reneszánsz neolatin irodalomban, poétikai és retorikai szabályrendszere alakult ki, ha úgy tetszik: előrehaladott kanonizációs rendszere létezett. Hazai viszonylatban uralkodók, főrangúak esetében korábban is találkozhattunk efféle versfajtákkal (Johannes Sommer II. János halálára írott műve), ezeket azonban alig vizsgálta még a kutatás abból a szempontból, hogy mennyire igazodtak a kortárs nyugat-európai hasonló költői műfajokhoz. A német korszakkutatás ebben is jelentős eredményeket ért el, monográfiák, tanulmányok sora vehető számba, amely a funeratiós költészetet a reneszánsz és barokk irodalmi összefüggésrendszerébe illesztve vizsgálja. Hans-Henrik Krummacher Das Barocke Epicedium című, Rhetorische Tradition und deutsche Gelegenheitsdichtung im ly. Jahrhundert alcímű terjedelmes tanulmánya gazdag forrásanyagon és széles szakirodalmi bázison vizsgálja a kérdéskört.67 A reneszánsz-barokk epicédi- um-költészet szorosan illeszkedik az ókori hagyományokhoz, annak műfaji kánonját követi. Az antikvitás szerzői közül főképpen Statius Silvae című ciklusa volt a mintaadó, a paeceptum-irodalom alkotói közül pedig Dionysius Halicarnassensis Ars rhetorica című műve. Az ókori örökséget a reneszánsz neolatin irodalma újította meg, két ágon fejlődött az tovább: az epicédium a költészetben, a prédikációban a halotti prédikáció műfaji jellemzői. Az epicédiumköltészet fokozatosan terebélyesedett, lassan költői műfajok csoportjait jelentette, amelyben a szűkebben értelmezett epitáfium és változatai mellett összetettebb költői alkotások jelentek meg: emblematikus, allegorikus irányba bővül. Funkciói is gazdagodnak, a hagyományos lamentatiós hang mellett több pólusúvá válik, amelynek része a gazdag és árnyalt laudatív jelleg, a consolatio és adhortatio, 67 Hans-Henrik KRUMMACHER, Das Barocke Epicedium, Rhetorische Tradition und deutsche Gelegenheitsdichtung im 17. Jahrhundert, in Jahrbuch der Deutschen Schillergesellschaft, 1974, 18, 89-147109
