Imre Mihály: Az isteni és emberi szó párbeszéde Tanulmányok a 16-18. századi protestantizmus irodalmáról - Nemzet, egyház, művelődés 7. (Debrecen, 2012)
Bevezetés
is szükségesek, ahogyan a szónoklatban van bőség és változatosság.... Sokan olvasnak ékes szónoklatokat, mások Horatius és Pindarosz ódáit, megint másoknak régi és mostani epigrammák és elégiák tetszenek... De mindezeket az írásokat messze legyőzik jóságban és méltóságteljességben Dávidnak és másoknak a zsoltárai, akik ebben a műben együttesen jelen vannak, akár a szavak ragyogását és fontosságát, akár a szónoklathoz a dolgok bőségét és méltóságát, végül akár azoknak a kiválóságát és hasznosságát tekintsd....” Az isteni és emberi szó párbeszéde működteti azt a műfaji és műfajszerkezeti, művészetelméleti modellt is, amely a liturgikusság funkcióit, jellemzőit tartósan érvényesíti, korszakunkban nem is lehet enélkül értelmezni igazán összetetten és valódi létmódjuknak megfelelően műfajok rendszereit, amit kiteljeszthetünk ekkoriban az ikonográfiái eszközök (nyomtatott kép) hatékony alkalmazására és értelmezésére, amelyek szoros és változatos jelentéskombinációkat teremtenek verbális-himnológiai elemekkel összefonódva. A korszak sok „képcsatája”- a felekezeti polémiák küzdőterein - ezek segítségével válik érthetővé. (E kapcsolatrendszer igazán látványos és meggyőző példája Szenei Molnár műve, az Appendix de Idolo Lauretano rendkívül összetett, európai kontextusú gondolatmenete.) Ennek érvényesítésével lassan helyreállhat az a szerves kulturális- konfesszionális-irodalmi-liturgikus koherencia, amely sok kiemelkedő szerző- és a korszak kultúrájának - természetes létformája volt, csak az utóbbi bő fél évszázad hazai tudományossága (számos okból következően) szétvagdosta az összetartozó művek sorozatát, létrehozva a „világi” és „egyházi tudományosság”, „egyházi” és „világi kultúra” hamis dichotómiáját. Szenei Molnár Albert kiterjedt életműve is jó mutatja ezt a tartósan ható kettős meghatározottságot; a zsoltárköltői szerepkör eleve a nyelv liturgikus szférájában érvényes műhöz, az isteni szó autentikus megszólaltatásához kapcsolódik, amelyben az emberi szó eleve csak korlátozott mértékben tekinthető az alkotói jelentőség és önreprezentáció forrásának. Bár a német zsoltárköltészet - német és latin nyelvű változataiban - erre vonatkozóan rendkívül gazdag variációs sort alakított ki Paul Schede Melissusig bezáróan, Szenei ezeknek csak töredékét tudta és akarta saját zsoltárköltői önreprezentációjában vállalni és megjeleníteni. Az esztétikai érték és üdvérték sajátos egyensúlyt alkotó, „koherens dualitása” tartósan érvényesül a 18. századig a magyar irodalmi műveltségben is, a szó jelentésének litteralis, allegorikus, tropologikus és anagogikus jelentésfokozatai fontos eszközök maradnak, amellyel - talán utoljára a magyar költészetben - még Szőnyi Benjámin kiterjedt életművében találkozunk. Csak a visio beatifica anagogikus látásmódja változtathatja az örömeseppet mérhetetlen tóvá. Itt lész a’ Hitnek látássá válása Az Istennek színről színre látása; A’ Reménység itt válik várt jóvá; Az Öröm tsep, mérhetetlen tóvá. 10
