Csorba Dávid: "A sovány lelket meg-szépíteni” Debreceni prédikátorok (1657-1711) - Nemzet, egyház, művelődés 5. (Debrecen, 2008)

III. Szentpéteri István hajdú-prédikációi - III/A) A feddőző beszédek szerzője

III. Szentpéteri István hajdú-prédikációi

peregrinációs dolgozatainak címei: De aeterna hominum electione (Frankfurt, 1677) és De sorte piorum in Via (Frankfurt, 1678). Az utóbbi a kegyesség megélését mint harcos erőt igénylő küzdelmet értelmezi - hivatástudatára jellemző módon a latin nyelvű munkában magyarul is idézi a kegyes ember attitűdjét ábrázoló Zsolt 112,7-et. Prédikációi túlbővített rettentések, a kor megannyi kísértése, a tánc, a részegeskedés, a káromkodás és a dohányzás ellen.

Mindenesetre figyelemre méltó, hogy Martonfalvi Tóth György is számon tartotta őt az első fejezetben említett 80 fős diáknévsorában.13 Sajó- szentpéter abban az időben komoly mezővárosi rangot vívott ki magának, a borsod-gömör-kishonti egyházmegye központjaként, melyet egy időben Sa- jószentpéteri tractusnak is neveztek. 1682 márciusában közzsinatot tartott itt a kerület. Az sem lehet véletlen, hogy ez a város püspököt is adott a református egyháznak, Őri Fülep Gábort (1739-1823). Felsőőrből (Oberwart) a 17. század protestánsüldözései elől menekült el a család, és a híres 18. századi tiszántúli püspöknek, piskárkosi Szilágyi Sámuelnek Anna nevű leányát vette feleségül. Egyházvezetői tisztét letéve pedig erre a helyre vonult vissza a neves lelkész-író.14 Az északi egyházmegyék közül több még a 18. században is karakteresen presbiteriánus érzületű volt, és ennek a közegnek is köszönhető az a kérlelhetetlen keménységű puritán ítéletesség, ami Szentpéteri munkáiban kiérződik.15

Ezért feltételezzük, hogy ez a gömöri közeg lehetett az otthona szerzőnknek, ezt erősítheti meg, hogy szerzőnk 1678-as disszertációját testvérének,

13 A Kedves Olvasóhoz szóló részt ld. MARTONFALVI 1681; a katalógusokat kiad. BARÁTH 2001, 9., 61.

14 DIENES 2003b, 47., 126.; CSORBA Z. 1994, 30.

15 A jelzett esperességek: Borsod-Gömör-Kishont, Abaúj, Torna, Sáros, Zemplén, és Ungvár, ld. TÓTH F. 1808, XIV. - Hangsúlyoznunk szükséges, hogy ebben a családtörténeti kérdésben a jelenlegi adatok alapján nem látunk tisztán. Ha a középső nevet azonosítjuk a család polgári hátterével, az elsőt pedig a származási vagy mecenási cognomennek vesszük, akkor nem tartoznak ide a Sz. Cseh, és Sz. Mángó, és Sz. Hodor előnevűek, sem Sz. P. Antal, aki 1626-28 közt a debreceni Collegium második tanára, és egy adat szerint Liptószentpéterről származott (MARKAI L. 1984, 669.; BOZZAY-LADANYI 2007, 33. sz.). Ismerünk azonban egyéb esetlegesen „rokonokat” számolatlanul (LÁSZLÓ 1889, 637-638.; HÖR- CSIK1998,368., 371.; Rákóczi-iratok 1999, 9. sz., 37-38., 47. sz., 147.; S. VARGA 2002, 234., 301.; DIENES 2003b, 151. sz., 2624. sz.). És valószínűleg nem rokon az a Sz. S. János sem, aki 1647-ben sárospataki rektor, peregrinus (Franeker, Leiden, Anglia), zempléni falvakban szolgált, 1669-től egyházmegyéjének esperese, 1672-ben Erdélybe menekült, s 1680-ban halt meg Gyulafehérváron (NÓGRÁDI 1681; LÁSZLÓ 1889, 678.; KATHONA 1976, 95.; BOZZAY-LADÁNYI 2007, 189. sz., 2672. sz.).

142