Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)
A gályarab prédikátorok ruházata
A gályarab prédikátorok ruházata E gyházunk történetében az 1671-1681 közötti esztendőket „gyász- évtized”-nek nevezzük. A római katolikus egyház I. Lipót császár támogatásával gyökeresen fel akarta számolni a magyarországi protestantizmust, és hamis vádak alapján szinte irtóháborút kezdett a református és evangélikus prédikátorok, tanítók ellen. Több száz személyt idéztek meg a rendkívüli törvényszékek elé, és akik nem voltak hajlandók áttérni a katolikus vallásra, vagy nem vállalták az önkéntes száműzést, előbb várfogságra, majd gályarabságra ítélték. Az üldöztetések korából sok, főleg külföldi, holland, német, angol és latin nyelvű kiadvány maradt fenn, amelyek ország-világ elé tárták a prédikátorok szenvedését. Voltak azonban a magyar református és evangélikus lelkészek között is olyanok, akik emlékiratokban, sőt rajzokban örökítették meg annak a kálváriának az útját, amely Pozsonyból vagy Nagyszombatból a nápolyi gályákig vezetett.67 Ezekben a később nyomtatásban is közkézen forgó emlékiratokban utalásokat találunk a református prédikátorok öltözetére, illetve a képekkel illusztrált művek viselettörténeti szempontból szintén - bár nem hiteles - dokumentumoknak tekinthetők. Kocsi Csergő Bálint pápai tanár 1674-ben került a pozsonyi törvényszék elé, majd a gályára. 1676-ban, a szabadulása után írta a „Narratio brevis de oppressa libertate ecclesiarum Hungaricorum” - Rövid elbeszélés a magyarországi eklézsiák szabadságának elnyomásáról - című latin nyelvű művét, amelyet Bőd Péter 1738 ban fordított magyar nyelvre „Kősziklán épült ház ostroma” címmel. Kocsi Csergő Bálint szerint 1674. máj. 29-én a pozsonyi börtönből húsz prédikátort szekéren szállítottak Sárvárra és Kapuvárra, és a Pozsony megyei Eberhardtra, de úgy, hogy néhányan a „felső ruhájuktól megfősz tatnak, és nehéz vasakba veretnek.” A sárvári börtönbe került prédikátoroktól július 8-án vették el a „rókás tógájukat”, ami azt jelenti, hogy a lelkipásztorok és a tanítók hosszú, rókaprémes ruhát viseltek a téli hónapokban, nyáron erre nem lévén szükség, a tógákat elkobozták tőlük. A Komáromban őrzött prédikátorok hasonló sorsra jutottak, a katonák ezektől is elvették a köntöseiket, és „pénzen kellett aztán kiváltani”. Akinek volt valami kis eldugott pénze, ezt megtehette, aki azonban ennek híján volt, vagy nem juthatott hozzá a komáromi lakosok adományához, az „egy tenyérnyi ruhát sem szerezhetett mezítelenségének elfedezésére”. Kocsi Csergő Bálint könyvének 3. fejezetében ezt olvassuk: „Mezítelenséget olyat szenvedtek, hogy a pogányok kezében is úgy nem lőtt volna; mert a jó köntösökből kifosztván, azután mi megmaradott, azt a szenny és a vas megvette - megette T. B. -, és nem lévén szabad megújítani, hanem mezítláb és fél mezítelen testtel kény- telenítettek hidegben, melegben dolgozni.” Néhány prédikátornak sikerült a 41
