Takács Béla: A magyar református lelkészek öltözete - Nemzet, egyház, művelődés 3. (Debrecen, 2004)
A XVI. századi zsinatok végzései a prédikátorok öltözetéről
drabantokat, mészárosokat, prókátorokat, nemeseket, polgárokat, urakat, fejedelmeket, kalamárokat, tősereket, török katonákat, jancsárokat, szpaiakat, kadiakat és hocsákat egyáltaljában nem akarjok hogy kövessenek, hanem minden öltözetiben, magaviselésében, magatartásában minden ember azt akarjok, hogy csak az Christust kövessék. Ezt is kévánjok, hogy a tanétóknak feleségeknek öltözetek felyöl ne haladja az ő uroknak személyeknek tiszteknek méltóságoknak öltözetit, hogy ugyan megtessék: Imez az Istennek igaz szolgája, amaz is Istennek igaz szolgáló-leánya.”7 Az még érthető, hogy a kánon nem engedi, hogy a prédikátorok a hajdúk, haramiák, katonák, drabantok, vagyis a XVI. századi gyalogos katonák, esetleg fegyveres megyei, városi szolgák, mészárosok, prókátorok, azaz ügyvédek, kalmárok, vagyis kereskedők, tőzsérek, azaz marhakereskedők ruhájához hasonló öltözetet hordjanak. Meglepő viszont az, hogy a mohácsi vész, 1526 után mintegy harminc évvel, annyira elterjedt a törökös viselet a Dunántúlon, hogy a prédikátorokat is el kellett tiltani az ilyen ruházattól. A janicsárok előbb az ember-adóba, vagy tizedbe szedett, majd elrabolt idegen gyermekekből kiképzett, válogatott, a szultán testőrségéhez tartozó gyalogosok voltak a török hadseregben, megkülönböztető egyenruhával, zászlóval. A szpáiák, vagyis szpá- hik nehéz fegyverzetű lovas katonák voltak a törököknél, a kadiak, azaz kádik a mohamedán népeknél a törvénytudó férüak, bírók voltak. Hocsának, azaz hodzsának nevezték azokat a mohamedán papokat, akik főleg a hitoktatással foglalkoztak. Prédikátoraink öltözetének kérdése a Baranyai kánonokkal korántsem oldódott meg, mert az 1500-as években tartott zsinatok összesen tizennyolc artikulusban foglalkoznak a lelkészi viselettel. A Szatmár megyei Erdődön 1555-ben tartott második zsinat „A papok (sacerdotes) házasságáról” szóló IX. cikkelye kimondja: „A szerfeletti fényűzést pedig mind önmagok, mind feleségeik vagy gyermekeik ruházatában kerüljék, s legyen mind az ő magok, mind hitvestársaik öltözete tisztességes. A sisakos vagy hajtott végű fövege- ket se viseljék a mohabiták vagy mahumedánok módjára, amint korunkban látjuk, hogy némelyek ez ocsmányságot a pogány udvarok ildomtalan utánzásával hordják, nemhogy az ilyekben e miatt az Isten neve megutáltassék ”8 Kitűnik a cikkelyből, hogy a mohamedán, vagyis a törökös viselet nemcsak a Dunántúlon terjedt el, hanem hazánk északkeleti vidékén is. A még lutheri szellemben fogahnazott cikkelyek szerzője nem átallja „ocsmányság”-nak nevezni a török turbánhoz hasonló föveget, amelynek viselésétől igyekeznek a prédikátorokat eltiltani. Kálmáncsehi Sánta Márton, a hányatott életű debreceni prédikátor, aligha nevezhető „szerfelett fényűző” ruházatú lelkipásztornak, mert Draskovich György nagyváradi kanonok 1552-ben panaszt tett ellene a bécsi kancellárián: „nem kell neki semmiféle felékesített oltár, hanem egyszerű faasztalt használ; a papi öltözetet, amelyben áldozni szokott, teljesen megveti s megelégedvén a maga hétköznapi ruhájával, a szent szolgálatot is 12
