Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)

1884-03-01 / 25. szám

— 98 — Független és gazdag nem lehet hazánk, a mig a közös ügyek békóiban bilincselt kezeinket érdekro­konainak sem nyújthatjuk és a mindennapi életfen- tartás munkáira sem használhatjuk, a mig közös vámterület, a közös jegybank, a közös külügy és az osztrák hadsereg legfontosabb jogaink gyakorla­tától zár el és anyagi erőink legjavát emészti föl. Magyarország legyen önálló, független magyar állam, ügyeit intézze szabadon és minden idegen ország beavatkozástól menten. Magyarország és az osztrák örökös tartományok között semmi más kö­zösség ne legyen, csakis az uralkodó sze­mélye. Es a királynak legyen külön magyar ud­vartartása, melyben ne legyenek főuraink tűrt idegenek. Kívánják, hogy a vámszövetség felmondassék és az önnálló vámterület alapján földmivelésünk és iparunk érdekében a külföddel vám- és kereskedel­mi szerződésié függetlenül léphessünk; mert elvi- selhetlen, hogy a keleti államok nyerstermékei vám­mentesen hozatnak piaczainkra s a mig ezek honi piaczainkról is kiszorítanak, az alatt az osztrák védvámos politika miatt a nyugati piaczokat meg- torlási vámokkal zárják el gazdaságunk termékei elől. A külön államtest óletrendszere külön pénzfor­galmat, külön hitelrendszert követel. Ezért sürgetni fogjuk a külön magyar nemzeti bankot. Az önálló független állam szuverenitását a kül­földdel szemben a külön külügyi képviselet tüntet­heti fel, tehát szorgalmazni fogjuk a külön magyar diplomácziai képviseltetést. Addig is, mig ezt való­síthatnék, elő kell azt készítenünk a Budapesten felállítandó keleteti akadémiai berendezése által; elő kell készítenünk a magyar kereskedelmi mi­niszter alá rendelt s a külföldi kereskedelem gócz- pontjain szervezett külön konzulátusok felállítása által, mert ekkor külkereskedelmi külön érdekeink nem fognak az iparos osztrák államok érdekei alá temettetni. Külön hadsereg nélkül jövendőnk nem saját, ha­nem Ausztria sorsától van függővé téve. Magyar- ország homlokáról az államiság legfeltünbb jelege hiányzik és alkotmányunk a hatalommal szemben nélkülözi az erőbiztositékát, a külön magyar hadse­reget megrázkodás nélkül lépcsőzetesen akarjuk ki­bontakoztatni a fennálló rossz és kárhozatot rend­szer szervezetéből. (Vége következik.) Vidéki levelezés. Kolozsvár, 1884. február 23. Tisztelt szerkesztő ur ! Becses lapjának nemcsak előfizetője, de szorgal­mas olvasója is lévén; indíttatva érzem magamat, hogy a lapban tömegesen megjelenő levelek számát egygyel én is szaporítsam. Bárha azonban Kolozs­várt kelt is a levél, még 3em lesz „kolo z s v ári“, mert nem fog szólani sem a cliique-ről, sem a kug­litársadalomról soha sem játszik kuglit, sőt még a színházról vagy redoutról sem; hanem szólani fog a „Nemere“ helyzete, viszonya, és hivatása és ha­tásáról. Ma napság divatban van, hogy az emberek lapokban, ülésekben, salonban s uton-utfélen saját magukról beszélnek, úgy hiszem tehát nem lesz il­letlen, ha én a „Nemerében“ a „Határszéli Köz­lönyéről szólok. Tisztában lévén azzal, hogy a magas politikát sem S.-Szentgyörgyön, nem is Kolozsvárott csinál­ják, mindég igen helyes dolognak találtam, hogy A nemzet kincsei (Az ötvötmíikiálitás.) Régen letűnt régi jó idők meseszerü hagyománya támadt fel s került össze száz meg ezer helyről rejtekből a fővárosba a Nemzeti Muzeum palotá­jába, hogy régi nagyságunk fényét ismerni s nem­zeti önérzetünket nevelni tanítson bennünket. Az „isten ostorának“, hadverő Attilának arany edényei­től kezdve két ezredévet megközelítő időszak kin­cseit látjuk itt egybehalmozva, Szt István koronát, Szt László, Nagy Lajos, Mátyás az igazságos, majd szentegyházaink és főuraink drágaságai ragyognak elénk. A villanylámpák vakító fényárjában a mér­hetetlen kincseknek szemkápráztató özöne, arany, ezüst s a drágaköveknek minden elképzelhető faja igazi Dárius kincse. Nem mondunk sokat, ha 25— 30 millióra becsüljük az ország minden részéből, sőt külföldről is itt egybehalmozott mesés kincsek értékét. S mindez miért ? Hazai iparunk jövendő felvirágoztatásáért. Az iparművészeti muzeum elhatározta, hogy a mult évi könyvkiállitás mintájára a hazai ötvös vagyis aranymüvesség régi emelkedésből szintén kiállítást fog rendezni, azon czélból, hogy ez ipa­runk hajdani virágzásáról úgy magunk meggyőződ­hessünk, mint arról a külföldet is meggyőzzük, más­részt pedig iparosainknak példát nyújtsunk, ösztö­nözzük különösen ötvöseinket, hogy a külföldi gyári becses lapja állandólag vidéki leveleket közöl s ez­által azon teircnum köz, magán és társadalmi éle­tét (a melyen a lap leginkább van elterjedve) tel­jes világlatban tartja. Ez a vidéki lapok valódi hi­vatása ! A mi már a legújabban felvett „Határszéli Köz­löny“ czimet illeti, e felett sokat gondolkoztam, de nem tudom, ha vájjon eltaláltam-e ezen czim fel­vételének valódi okát. En őszintén megvallom, hogy addig, mig a lap ellenzéki álláspontot foglal el, a „Nemere“ czimet mellőzendőnek nem gondolom. A kormánypárti la­pok, főleg ha bérelve vannak, épen nem oly gyön­géd és kellemes modorban és hangban Írnak, hogy „Zephir“ nevet érdemelnének; de azt mégis szük­ségesnek tartom, hogy az ellenzék orgánuma néhol oly szigorú legyen, mint a mily hatalmas a „Nő­neme“ szele. Vásott gyermeket csak vesszővel ős megromlott embereket, hatóságokat és társadalmat csak a nyilvánosság előtt való megbélyegzés im- mensis veszélyével lehet féken tartani. Nehéz és kellemetlen, de végtelenül nemes a fel­adat, mely a „Nemerédnek jut; mert — fájó szív­vel bár, de őszintén kimondom — hogy az ország­szerte mindenütt tapasztalt és panaszolt korrupezió, mely a jelenlegi kormányrendszernek „miként az esti hosszú árnyék“ mindenütt nyomában jár, — sehol sem vet oly csúnya habokat, mint épen azon a tájékon. A klikk-szellem, mely köz- s társadalmi életünket egyképen demoralizálja; a hatósági önkénykedés, mely az alkotmányos érzületet elfojtja s a kormányzot­tak szivéből a közbizalomnak csiráját is kitépi és a kétségbeesés vagy a végső kitörés alternatíváját elénk állítja; no és a törvények iránt való tiszte­letlenség, mely az államrendszert alapjaiban veszély- lyel fenyegeti — az ország bármely vidékén sem űzi tán oly leleplezetlenül garázdálkodásait, mint épen azon téreken, hol a Nemere szele uralkodik. E három rém, e három szellemi szörnyeteg csak úgy tűnik el arról a szép rónaságról, ha valamint a Nemere átjárja még a falakat is, úgy a „Nemere“ át fogja járni még az elfásult sziveket is. Legyen a „Nemere“ az, a mi az iskolamester kezében a vessző és nemes czéljához — mely sze­rintem leginkább a helyi hatóságok és bíróságok el­lenőrzésében, s az ottani helyi köz- és társadalmi élet kritikai ismertetésében áll — bizonyosabban el fog jutni. Főleg azért ismerem el én — a magam részéről — a sajtót nagyhatalomnak, mert azt, a mit egyes bármily óriás és geniális szellemek maguk elé ko­moly czél gyanánt ki nem tűzhetnek, t. i. az em­berek és a társadalom erkölcseinek javítását, azt egy kis szerény vidéki lapocska is maga elé tűz­heti és sok tekintetben meg is valósíthatja. A „Határszéli Közlöny“ felett gondolkozva, arra jöttem, hogy b. lapja a határszéli vámok, veszteg­intézetek, ki- és bevándorlás stb. kérdéseivel csak kis mértékben foglalkozik s ez okból e czim jogo­sultságát avagy indokát másban kerestem. Minél kisebb a hely s minél távolabb esik azon ponttól — főváros — hol a subventiot osztogatják, annál veszettebb a bérelt sajtó magatartása, mert egy élénk közszellem nem mérsékli annyira s an­nál inkább résen kell lenni az ellenzéknek. Sepsi Szentgyörgy, ha nem is oly hírhedt, mint Herostratos Dianna templomának felgyujtása miatt, de országszerte emlegetve van mint asylum, a hová bukott politikai nagyságok importáltatni szoktak. E szerint S.-Szentgyörgy a „Székely Nemzet“ miatt és politikai erkölcsei „fiatt is határszélt ké­terméssel szemben is vegyék fel újra a harezot s teremtsenek a régi mintára újra becses és hazai müértékü dolgokat. Természetes, hogy • főczélon kívül a hazai tör­ténet és műtörténet s a régészét tudománya is bő tápanyagra találnak a temérdek műdarab tanul­mányozásában. A czél elérésére az egész országban bizottságok alakíttattak, ezek s különösen Ráth György, Ipolyi Arnold s a kiállítás tudós titkára Pulszky Károly és Pulszky Ferencz, a nemzeti muzeum igazgatója roppant tevékenységének köszönhető, hogy az or­szágos történeti ötvösmükiállitás ma ily minden vá­rakozást felülmáló eredménynyel nyilt meg. A kiállítás első termében jobbára őskori, nép­vándorláskori, k. Pa és római korbeli arany és ezüst diszek és edények töltik meg a szekrényeket; leg­nevezetesebb ezek között a III. szekrényben a nagy- szentmiklósi hires aranylelet, melyet ő Felsége kincs­tára állít ki. Kancsók, poharak, serlegek és egy kürt, egytől egyig szinaranyból verve. Az egyik csészén görög, a másikon még eddigelé meg nem i fejtett fölírá.8 van. Súlya összesen 2600 arany. A j német tudósok Athanaroch góthus király kincsének tartják, de minden valószínűség szerint Attiláé, ki­nek hadi útja mentén találták. Az egyik kancsón egy hun lovas és másik oldalán Emese álma van domborműben kiverve a turul-madárral. A második terem a kiállítás legnagyobb helyisé­ge az összes egyházi ötvösmunkákat foglalja magá­ban. Ott láthatók a byzanczi művészet maradványai a VIII—XII. századokig, majd a gothikus művészet pez. Ezek tekintetében már a végső pontnál va- gyuuk. A „Határszéli Közlönynek“ meg kell védeni bár e pontot, hogy az irodalmi tisztesség s a poli­tikai erkölcsök további sülyedóse legalább be ne következhessék. Egyébként erkölcsi tekintetben e ha ában min­denütt határszél van s úgy kell a közerkölcsöket minden ponton felügyelni, mint végvidéki haderőnek az ország határait, mert ezen ellenség — az er- kölcstelenedés — belső ellenség, s még sokkal ve­szélyesebb, mint a külső ellenséges katonaság. így magyarázom én a „Határszéli Közlöny“-t azon a vidéken, hol még 1848-ban a honszeretet­nek és hősies önfeláldozásunk oly jelenségei me­rültek fel, hogy a szabadságharcz Tyrteusa, Petőfi, ezekre vonatkozólag mondá a székely népről, hogy „minden kis cseppje drága gyöngyöt ér“, de a hol — fájdalom — ma már mindig több és több kö- követője akad ama princípiumnak; „Der Topf, der Topf ist Vaterland, das Übrige sind Fratzen.“ A soraimban felpanaszolt szomorú jelenségeit kö­zéletünknek, mint azon vidék egyik képviselője, már előbb is jól ismertem, és ha mostjajdulok fel, arra van egy egészen uj és specziális okom s ez nem más, mint a k.-vásárhelyi kir. ügyészség és törv.-szék azon eljárása, mely szerint egy polgárt csak azért, mert az országgyűlésről a kritika hangján mert szólani, bűnügyi üldözéssel fenyegetett. Az ország- gyűlés maga — köszönet Csernátony képviselő de­rék visszautasító felszólalásáért — megbotránkozás­sal napirendre tért a reakezionárius törekvés felett, de a napisajtóban — legalább tudtommal — egyet­len megjegyzés sem tétetett erre, holott, nézetem szerint ez oly jelenség volt — mely további figyel­met érdemel. Ez az ok, mely miatt e sorokat Írom, mert a fennebbi értelemben ez is egy határszél. Előfordult Háromszőkmegye egyik kerületében, hogy a kerület képviselőjének személyében az or­szággyűlés a megye közig, bizottsága s utóbb a szolgabiró által durva sérelmet szenvedett, a mit a ház durva sérelemnek nyilvánított s annak megtor­lását a belügyminisztertől határozatilag követelte is. Volt-e egy szava ehhez a most oly buzgó ügyész­ségnek ? — Nem. Úgy a közigazgatás, mint a tör­vénykezés hivatalosan sérti az országgyűlés ma­gas méltóságát s mégis épen ők támadnak ártatlan becsületes polgárokra (Szőcs Dániel) az országgyű­lés méltóságának megsértése cziméu. Ha már az előbb említett és hírlapokban is szellőztetett kö­rülmények azt igazolják, hogy a tisztelt ügyészség az országgyűlés méltóságára valódi és komoly sérelem esetében nem oly féltékeny, akkor mostani eljárása nagyon szomorú sejtelmekre ad okot. Szőcs Dániel derék, függetlenségi érzelmű ember s rövid látásnak oka tán ebben keresendő ? S mit jelent ez ? Azt jelenti, hogy az ügyészség maga is beállott kortesnek. Itt tehát az igazságügyi politika egyik nagyfon- to8ságu sarkelve s a jogtalanság bázisa szenvedett sérelmet: a bírói függetlenség. Az igazság isteuanyja elfordítja fényes arczát ak­kor is, ha a bírói függetienség a hatalmi körök összezavarása folytán korraányi nyomás következté­iében szenved sérelmet; de zokogásba tör ki akkor, ha az igazságszolgáltatás — miként a gyanú most fennforog — önként áll be a politika szolgálatába. Ezen gyászos kísérletért, mely az országgyűlés­nek nemes felfogásán megtörött, csak abban nye­rünk kárpótlást, hogy van benne nevettető komikum is, meft a nevetséges túlbuzgóság, ez az okvetet- lenkedés eszünkbe juttatja ama szatirikus angol közmondást: „A legyet kerékbe kell törni.“ legszebb alkotásai; úrmutatók, olykor méter maga­sak, püspöki pálezák s közel 100 egyházi kehely. Leginkább érdekel bennünket bizonyára mindannyi között szent László királyunk ereklyetartó, ezüst aranyozott mellszobra, a győri káptalan tulajdona. Valószínűleg 1406—17. között készült. Nem kevésb- bé becsesek első királyunk szent Istvánnak élet- nagyságúnál nagyobb ezüst mellszobra 1635-ből, valamint egy püspöki pásztorbot Mátyás király ko­rából s egy kehely, gróf Erdődy tulajdona, a hol­lós czimerrel és Bécs város czimerável, minden bi­zonynyal nagy Mátyás király idejéből. Ugyancsak itt vannak még az aacheni hires templom kincsei. Az Anjou-házból származó Nagy Lajos királyunk ugyanis ott kápolnát alapított s azt egyházi edé­nyekkel és szerekkel is ellátta. Vannak ezek között ereklyetartók, boglárok, gyertyatartók, képek stb., mindannyian az Anjouk és Magyarország zománezos czimereivel. A harmadik terem az igazi kincstár, hol övéínk összes régi ékszereivel, Ízléseivel s páratlan fény szeretetével bő alkalmunk van inegösmerkednünk. Itt a középső szekrényben nem kevesebb, mint hat darab királyi koronát és egy ország almát Iá • tunk együtt. Kettő ezek közül III-ik Béla királyé és nejéé, Agnes királynőé, mind a kettő Székesfe­hérvárt találtatott. Egy liliomos korona a Margit­szigeten és egy másik Nagyváradon találtatott. Az ötödik Constantinus Monomachos koronája, gyö­nyörű rekesz zománezos munkával ; a legfelső vé­gül a Bocskay István koronája, elborítva gyöngyök, smaragdok és rubinoktól. Mehemed nagyvezér adta át neki a szultán megbízásából 1606. november

Next

/
Oldalképek
Tartalom