Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-11-01 / 123. szám
—. 401 — Ugrón Lázár. (fl—b) Ugrón Lázárral a székely primőrök egyik legkimagaslóbb alakja szállt sírba. Nevét széles e hazában mindenütt ismerték, s a ki vele valaha érintkezett, uem egykönnyen fogja feledni a komoly méltóságteljes székely fó'urat. 1812-ben született, s iskolái végeztével csakhamar tevékeny szerepkör jutott osztályrészéül. A 30-as évek végével és a 40-esek elején együtt küzdött légid, gróf Bethlen Jánossal és Szombatfalvi Józseffel a székely érdekekéit, s a forradalom kitörése előtt már vezére volt az anyaszék konzervatív pártjának. A szabadságharcz elnyomása után az erdélyi közélet egyik legtevékenyebb tagja volt s a zsarnokság korszaka alatt nem egyszer gyűltek össze a szomszéd megyék vezérei szombatfalvi lakásán a jövő felett tanácskozni. Családi, vagyoni állása, éles esze és kiválóan szép szónoki tehetsége előtt mindenki meghajolt s ez oly befolyást biztosított számára, hogy a 70-es évek közepe tájáig tudta vagy közbejövetele nélkül a Székelyföldön politikai mozgalom meg sem indulhatott. Az alkotmányos élet beálltával Udvarhelyszéknek hosszasabb időn át igazgató királybírója, később a kolozsvári és pesti országgyűléseken követe s végül a feloszlatott Felsőfehérmegyének főispánja volt. A nyilvános politikai mozgalmakban legutoljára a Kolozsvárit tartott 1875. évi fuzionális gyűlésen láttam részt venni. Lehangolt volt, mintha már előre látta volna, hogy Tisza Kálmán elvtagadúsá- val a jogcsonkitások kora veszi kezdetét. Ezután erőt vett rajta betegsége, melyen sem a hazai, sem a külföldi fürdők nem enyhítettek. Gazdaságát mintaszerűen kezelte s lankadatlan szorgalmával az őseitől kapott vagyont többszörösen hagyta hátra utódaira. A jelen főrendiháznak, hol székely primőr nem igen foglalt helyet, regálista tagja volt. Lesz e még székely nemes lőrendiházi tag ? oly kérdés, melyre — ez idő szerint — csak Tisza tud feleletet adui. Mi aggódva tekintünk a jövő felé: vájjon nem halt-e ki Ugrón Lázárban a székely primőrök főrendiházi tagja ? . . . Helyesen irja Eötvös Károly az „Egyetértés“ idei 299-ik számában, hogy birtoka s állásánál fogva akár gróf, akár báró lehetett volna és ősei lehettek volna már századok előtt. De minő megalázkodás lett volna egy Ugrontól — gróffá lenni! Mintha a béreznek szüksége volna arra, hogy valaki egy virágcserépben egy marok virágzó füvet ültessen az oldalára! Hiszen az ő ősei országnagyok voltak már akkor, a mikor a pusztaszeri országgyűlésen letették az alkotmánynak alapkövét, s ő maga is azért, mert Ugronnak született, meghívót kapott a királytól az országnagyok gyűlésébe!!.. . 72 éves korában halt el az ősz hazafi, hátrahagyva maga után két olyan örököst, a kikre mintal, oly szép, virulattal teli fő mivé változott ? ! Csupa csont, csupa váz, ijedelraes, borzadalmas váz ! Csak egyfelől csüngött alá rémes csombolyban az eg/u'i»ron oly szép, oly dús fekete hajzat. A sze- mek (1e rei üresek és belőlök kékes villanyfény lö- vellődóit reá, az orr helyén fehér csont meredt és a két fogsor, az egykoron oly bájos fehér gyöngyök, oly éktelenül vigyorogtak*!most reá! az ajkaknak, ama tündérmosolygásu ajkaknak nyoma sem látható. Rettenet volt látni azt. „Lám, Elek, nem megmondtam-e, hogy megijedsz tőlem ! A halál nem szépít és a sir csak bevégzi az enyészet jégkeblű urának romboló munkáját.“ A gróf állt leszegeződten a rémülettől, két kezével az ódon szék támlájába fogódzva ■ minden hajszála felborzolódott, szeme kimered^, lélekzete elállt. „Elek ! — szólalt meg újra szelíden a szegény megilletődött árnyék, — lám, nem szeretsz többé, mivelhogy nem vagyok többé a régi szépség ! Hát oly gyenge volt a te szerelmed, hogy csak földi ábrándaidat kelle elveszítened és kitéped azt szivedből? Oh, drága kedves, az nem lehet!“ Ezeket mondván, a rémületes tünemény gyorsan közeledők az ifjúhoz és még mielőtt ez menekülhetett volna, karjaival szorosan magához öleié és a borzasztó halál elboritá csókjaival azt, kit e szegény leány túl a síron is imádva szeretett. Elek inkább halott volt, mint élő ; öntehetetle nül engedett tenni magával, a félelem és borzadály megfosztá minden akaratától. Künn üvöltő vihar támadt ezalatt és növelé a jelenet borzalmas voltát. Elek végre visszanyerő öntudatát, bátorságát, és megkisérlő kiszabadítani magát a halál rettenetes, megfojtással fenyegető öleléséből ; egész erejét megfeszítő, de Vdma árnya nem bocsátá el martalékát ; minél inkább küzködött az kifejlődzni karjaiból, annál bőszültebb szenvedélylyel szoritá őt a fiatal leány kebeléhez. den székely méltán lehet bilsze: Ugrón Gábort és Ákost, az erdélyi függetlenségi és 48-as párt két vezértagját. Bánatjok a székelység bánatja. Vigasztalja őket, hogy keservükben mindnyájan osztozunk s a gyász, melyet fövegökre tűztek, az egész székely nemzet gyásza ! Vidéki levelezés. — Hangverseny Fogamon. — Fogaras, 1884. okt. 2G. Tisztelt szerkesztő ur ! Beállók én is reporternek, remélem, nem utasít vissza. E reményben irom e sorokat is és kérek kis helyecskét ezek számára. Egy tánczczal egybekötött hangversenyről akarok referálni, melyet a „fogarasi athletikai klub“ f. hó 25-én tegnap rendezett. A buzgó rendezőség óriási erőmegfeszitése és odaadó fáradozása után Ítélve, valóban fényes eredményt vártunk. A valóságban azonban igen nagyon csalatkoztunk. Az estély egész tartania alatt a közönségen bizonyos deprimált helyzet vett erőt. ép úgy volt maga a műsor is összeállítva, mintha társadalmunk még mindég a legutóbbi képviselőválasztások sajnos inczidenseinek behatása alatt állana. A mit a politika révén elkövettek, az most a társadalomban bosszulja meg magát. A műsor, mely bizony-bizony nem épen a legől- vezetesebb volt, következő : 1) Nyitány, négy kézre zongorán előadták V e c s e i n é úrnő s Schönberger Etelka kisasszony. 2) A „holló“ (Poe E. tói), szavalta Hermann T. k. a. 3) „Douette“, énekelték Szwoboda nővérek. 4) Felolvasás, tartotta Nagy Károly ur. 5) „Román dal“, énekelte PopescuH. Betti k. a. Ez volt az estély zenei része, melynek egyes pontjai bizony-bizony vajmi sok kívánni valót hagytak hátra. Nem csoda tehát, ha a közönség nagy örömmel fogadta a sokkal élvezetesebb táucz kezdetét, mely azután több kedvvel folyt, mert hát hiába, Terpsychorenak a fiatalság szeret áldozni. Hisz vannak népek, melyeknél a halotti tort is tánczczal ülik meg, mi más volna ez, mint hódolat a múzsa iránt. De hát baj volt az, hogy bizony kevesen voltak. I Különben ott láttuk a tánezosok között : Zakariás Etelka, Horváth Auna, Herman Teréz, N é g r i a Lukreczia, P e c h e r Mina, P á n c z é 1 Irén s Ilona, Szwoboda FViderika és Auguszta, Schönberger Eszti és Popescu H. Betti kisasszonyokat. Meddig tartott a táncz, azt biz nem tudom, mert mi korán eljöttünk. Isten önnel k. szerkesztő ur ! Üdvözli önt a viszontlátásig Uj levelező. Künn jajveszékelt a szél s minden perezben mintha halomra akarná dönteni a kastély óriási falait. Elek fogyni érzé erejét. „Ereszsz el, bocsáss el! — mondá. — Irgalom! Szerelmünk emlékének nevében, adj vissza az életnek ! . . .“ „Hogyan ? — kiáltá jegyese indulatosan — életedért könyörögsz hozzám ? és szerelmünk nevében teszed azt ? Minő káromlás! Oh, nem úgy ! más- kép értjük a hűséget mi, kiket a sir hosszú elha gyatottságra itél. ... Te élni akarsz? Jó, én meg szerelmedet akarom. Jöszte, kövess !“ E perezben erős szélroham csapta meg a terem ablakait, melynek szárnyai csörömpölve váltak szót — és a haragos árnyék kirepült, elvivén magával karjai között az ifjút, a kit az életen túl is még mindig szeretett. És szivéhez szorítva tartván e szent ragadmányt, szállt vele túl erdőkön, túl tengereken, tu! felhőkön és túl csillagokon. A föld szelíden volt megvilágítva a hold halvány fényétől, mely az újon esett hóról verődött vissza. Vilma árnyéka pedig fáradhatatlan és könyörtelen, mint minden vak szenvedély, nem érezvén mást, csak szerelmét és nagy boldogságát, észre sem véve a kétségbeesett állapotot, a melyben boldogtalan jegyese karjai közölt nyugvók, csak szállt tovább, egyre tovább, miglen végre maga is kimerülvén, aláesett az újon hullott hóba — a temetőbe. Itt elbocsátá prédáját és Elek szép fejő erősen odacsapódott a márvány-emlékkőhez, mely az imádott Vilma sírját jelölé. Elmúlt az éj, a hazajáró lelkek visszatértek a földbe, s midőn másnap reggel a sirásó a temetőre ment, ott találta Vilma sírján kedvesének élettelen testét. Oda is temették őt jegyese mellé. Az emberek azt mondták, hogy a gróf ezt az éjszakát választó, hogy véget vessen kinteljes életének, és ezt annak sirhantján tévé, a kit oly forrón szeretett. B. H. Halottak napja. Van egy napja az évnek, mely a halottaknak van szentelve. Van egy nap, midőn a kereszténység a halottak ünnepét üli. Ifjú és öreg, kicsi és nagy, mind a temetőbe tódul e napon, hogy kegyeletének adjon kifejezést halottja iránt. E nap — november másodika, — halottak napja. A virág ideje lejárt már, az ősz rég leszedte már a virágok szirmait, e napon mégis koszorúk százai, meg ezrei látszanak. Minden második em* bér koszorút visz, hogy a temetőbe kedvese sírjára tegye. A máskor néma csendben lévő sirkeri ma virágos kert lesz, a csend zajjá, az éji sötétség vb lágitó fénynyé változik. Gyertyák ezreinek lángja emelkedik az ég felé, magával vive a bánkodók ezreinek fohászait. Itt egy síron zokog az anya elvesztett gyermekéért ; ott az árva gyermek kesereg atyja vesztén, ki őket elhagyva, árván bízta a gyenge anya gond- I jaira; emitt a bánatos férj támaszkodik forrón szeretett neje sírkövére, hullatva a fájdalom könye- it; amott pedig az ifjú özvegy enged szabad menetet fájdalmának s könyekkel akarja magát vigasztalni. Szomorú egy nap a halottak napja. Alig van valaki, a kinek halottja nem volna. Minden a halálra int; bármerre nézünk, bárhova menjünk e napon, mindenünnen e szózat cseng füleinkbe : Memento mori! A jámbor karthausi is e mondást választotta köszöntésének. Nem mintha ezzel a halált kívánná magának, hanem intés akar ez lenni, figyelmeztetés arra, hogy cselekedjünk, munkálkodjunk. A halottak napja kegyelet halottaink iránt s figyelmeztetés az élőknek. A halottaknak adja meg az ég nyugalmukat,az élőknek a boldogságot s a boldogságban tevékenységet 8 e tevékenységben áldást, mert „senki sem boldog halála előtt.* A közönség köréből.*) Hosszufalu, 1884. okt. 24. Tekintetes szerkesztő ur! Engedje meg, hogy becses lapja hasábjain egy esetet közöljek, melyet nekem tatrangi Kocsis István mészáros megtörtént tény gyanánt beszélt el. Tatracg község határában van egy haszonbérelt legelőm, adá elő említett egyén, s itt Bélán György, tatrangi lakos lovait a községi határpásztorok legelve találván, behajtották. En a káritevő lovak tulajdonosával a kárra nézve az elöljáróság előtt nem tudók kiegyezni. E körülményt a hótfalusi járási szolgabirósághoz bejelentették, minek következtében az ottani segód- szolgabiró törvényt látni a helyszínére Tatrangba kiszállott. Folyó évi augusztus 30-án vala, midőn a községbe megérkezett s anélkül, hogy az előtte leendő megjelenésre megidézett volna, községi szolgát küldött házamhoz azon szigorú parancscsal, hogy azonnal jelenjek meg a község házánál. E parancs vételekor épen üzleti teendőimmel valók elfoglalva, de félbe hagyva azt, mint a ki a hatósági rendeletek és törvények tiszteletéhez szokva vagyok, bár megütköztem ily szokatlan eljárás felett, azonnal megjelentem a kívánt helyen. Itt a kiszállott segédszolgabiró ur röviden, a nélkül, hogy jóformáu védelmem előadására időt is engedett volna, 25 fi t pénzbüntetés, 8 frt 30 kr kiszállási költség és 10 napi elzárásra Ítélt. Ez Ítélet ellen ott azonnal bejelentőm felebbe- zésemet, de a segédszolgabiró ur ennek daczára a pénzbüntetés és kiszállási költség azonnali kifizetését rendelte el, s miuthogy én ily exekuezióra nem voltam elkészülve, magammal pénzt nem vittem s igen természetes, hogy ez összeget nem fizethettem ki. Ezért a segédszolgabiró ur egy községi szolgát rendelt mellém Vajda Kovács János személyében azon parancscsal, hogy kisérjen házamhoz, s ha pénzt nem hozok, kisérjen ismét vissza, hogy zárasson be. Kértem és felhoztam a segédszolgabiró urnák, hogy nekem terjedt mészáros üzletem, fekvő birtokom, házam és családom van Tatrangon, hogy első virilis vagyok s ne tegye meg velem azt a szégyent; minthogy én magamat az igazságos (?) büntetés alul sem kivonni, sem annak végrehajtását netaláni szökés által meghiúsítani nem akarom. Azt hiszi uram, folytató ő, a szenvedett méltatlanság felidézte keserűség érzetétől kifakadó han*) Ezen rovat alatt megjelent közleményekért nem vállal ‘ felelősséget a * szerkesztő.
