Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)
1884-07-15 / 79. szám
gel hányt, csütörtökön az orvos feladta s este meghalt. Az esetet bejelentették a kormánynak, mely az idézett lap szerint titoktartásra határozta magát, mert csak sporadicus kolera. P á r i 8, julius 12. A belügyminiszter két milliónyi hitelt kér, hogy szükség szerint segélyezhesse a pénzt kérő kolerás városokat. A belügyminiszter és a közmunkaügyi miniszter kedden Marseillebe és Toulonba utaznak. — Eddig Párisban egyetlen koleraesetet sem konstatáltak, annál több kolerin-eset van. Ventimiglia, jul. 12. A kórházban elhelyezett utasok egyike megbetegedett; még nem bizonyos, vájjon kolera-eset forog-e fönn. Marseille, jul. 11. (Este.) Ma reggel óta 38 ember halt meg kolerában. P á r i s, julius 12. A hírlapok szerint azon halálos kimenetelű kolera-eset, mely tegnap a Saint- Péres-utczában fordult elő, szórványos jellegű volt. Marseille, julius 12. A Spanyolországban az angol hajók ellen elrendelt zárrendszer folytán az angol kormány elrendelte az összes spanyol munkások kiutasítását a Gibraltárból, a mi ellen a spanyol kormány tiltakozott. Toulon, julius 12. A halálozás gyérül, de az intelligensebb osztályból többen halnak meg. Tegnap Reboul kereskedő, Daumas orvos, Duvernon tengerésztiszt halt meg kolerában. A közkőrház- ban 16, a tengerészkórházban 19, a Saint-Mandri- erben 114 kolerabeteget kezelnek. Pár is, jul. 12. A helyzet Marseilleben igen komoly, mert a kolera ott igen gyorsan általánosan elterjedt úgy a városban, mint egész környékén. Három miniszter hétfőn Marseillebe s onnét Toulonba utazik. Ma Lyonból is jeleznek kolera-esetet; remélik azonban, hogy csak kolera-nostras volt. A bereczki eset. E czimen S.-Szentgyörgyről a háromszékm. kormánypárt egyik legkiválóbb tagja, Künle József volt országos képviselő a „Székely Nemzet“ 107. számában igen érdekes czikket irt, melyben elitéli azon lap magatartását a skandalózus bereczki választás ügyében. Künle ur e czikkben határozottan azon véleményt adja, melyet mi már annak idején kifejeztünk. Mi az igazoló bizottság Ítéletéig nem akartunk többet e tárgygyal foglalkozni, de annál többet izetlenkedett vele a „Sz. N.“, a mi még párt- hiveiben is visszatetszést szült — a mi nagyon természetes is. Ennek a dolognak mi nagyon örvendünk, mert eddig az itteni kormánypártnak egyetlen tagja sem nyilatkozott nyilvánosan a bereczki esetről, holott tudjuk, igen élénken foglalkoztatja őket a dolog. Köztünk ş Künle ur között azonban kis eltérés mégis van. 0 szintén azok közé tartozik, kik Gábor Péter eljárását jóhiszemünek tartják, mi pedig határozottan állítjuk, hogy ez előre készített — tehát rosszakaratú — terv szerint történt. De nem foglalkozunk most a kérdéssel, csak adjuk Künle ur czikkét, a mint a „Sz. N.“-ben megjelent, hozzátéve, mi kép nagyon csodálkozunk, hogy az illető szerkesztőség azt — mert véleményével egyet nem ért — csak az „audiatur et altera pars“ elvénél fogva közli. Álljon itt olvasóink tájékozásául maga az illető czikk. Egy török leány szerelme. — Rajz. — Francziából. (Vége.) . . . Fatima pénteki napon született. Egy pénteki nap estszürkületén léptem én szomszédunk elhanyagolt kertjébe, jobbomban nagy virágcsokorral. Az ünnepelt ott állott azon kis szökőkút előtt, melyet tanítóra — Nudler — több heti fáradság után feláliitott, és nézte a viz játékát. Félve, lassan közeledtem feléje, már jó eleve nagy dikcziót magoltam be, de szónoki tehetségem csakhamar cserben hagyott. 0 oly szép, oly igéző volt! A lenyugvó nap utolsó sugarai aranyszínűre festették gyönyörű szőke fürtéit, mikor a szép arcz felém fordult; — egy arcz, melynél szebbet a költő sem rajzolhat magának. Sötét szemei feddőleg tekintettek reám. — „Fatima!“ — kezdém — „ma van ... ma van az a nap ... ma van az a nap . . — Megakadtam, szónoklatom megszakadt, ha agyonütnek, sem bírtam volna folytatni, beszédemnek vége volt s én fülig pirulva nyújtottam neki a csokrot. De ő visz- szautasitott, csokromat ellökte s helyette a zsebemből kipislogó „Románul“-t rántotta elő. Elszoktam ezt mindég rejteni fürkésző szemei elől, ma azonban a nagy izgatottságban még erről is megfeledkeztem. Szerencsétlenségemre olvasni kezdte a lapot, melynek törökellenes vezérczikkét, — illetve annak egyes sorait külön alá is húztam. Csokromat még mindég feléje tartottam; ő hirtelen kirántotta azt A bereczki eset. Sepsi-Szentgyörgy, julius 10. Tengeri kigyó ! azt mondja a „Sz. N.“ idei 10G. száma vezérczikkében. Nézetem szerint sem nem tengeri kigyó, sem nem egyéb, hanem a megtörtént választás, illetve választási elnök eljárása érdekében a választási törvény intézkedéseinek „egyoldalú“ s hozzáteszem, nem szakadelvü magyarázata. Az 1874. évi XXXIII, t. ez. 58. §-a szerint az elnök a választás „vezérletére“ választatik. A 67. §. szerint a választás „vezetése“, „a rend fentartása“ és „e czélból“ teendő minden előleges intézkedés a választási elnök feladata és kötelessége. Hogy és miként „vezesse“ az elnök a választást, az előző és a következő §^-ok bezárólag a 88-ikig határozzák meg. A törvény V-ik fejezetében a választási eljárás, de kivált az elnök teendője oly világosan és határozottan van körülírva, hogy az semmi magyarázatra nem szorul. A választási elnök tehát csakis azt és annyit tehet, a mennyit a törvény ezen fejezetében előirt. Az elnök sem a cselekvő, sem a szenvedő válasz- tőképesség bírálatába, megítélésébe nem bocsátkozható. Ha ilyen, mondjuk, „hatalommal“ a törvény az elnököt felruházni kívánta volna, annak a törvényben határozott kifejezést is adott volna; de tovább megyek és azt mondom, hogy ily hatalommal, a mig törvényeinket a szabadelvű szellem alkotja, választási elnök felruháztatni soha sem is fog. Nem, mert a törvény valamint eddig látott, úgy a jövőben is legalább annyi, ha nem több garan- cziát fog látni a „választók“ törvényismeretében és tiszteletében, a „választás elnökében“, a 13-ik §. helyes és gyakorlati alkalmazása iránt. A törvényt minden honpolgárnak ismerni kell, annak nem tudásával senki magát nem védheti, tehát „minden választó“ tudja azt, hogy választható az, a ki választó, ha életének 24-ik évét betöltötte, stb. stb. Mérlegeljük már most a választók érdekeit, szemben a választási elnökkel ? Megengedem, hogy mindkettőnek egyenlő az érdeke, hogy a választás a törvény 13. §-ába ne ütközzék, az érvényes legyen, de hogy az elnöknek több s nagyobb lenne az érdeke s neki több jogot, hatalmat lehetne adni e kérdésben, mint egy pártnak, mely jelöltjét megválasztani és pedig „érvényesen“ megválasztani akarja, én határozottan tagadom. A törvényt tudja a választó és a 13. §. szem előtt tartásával, mielőtt jelölne, ha már előzetesen bizonyos nem lenne benne, megkérdezi, utána jár, hogy az általa kijelölendő személy megválasztható e ? E kérdésben a választóé először a jog a törvény alapján bírálni és Ítélni s hogy helyesen, vagy nem helyesen bírált és ítélt, dönt a 89. §. szerint a képviselőház, történt legyen a választó ítélete mulasztásból, vagy szándékosan. A törvény I. fejezetében tárgyalt „választói jog“ kérdésébe az elnöknek semmiféle beleszólása, annál kevésbé bírálata, ítélete nincsen s azt vélem, a jövőben sem leszen. Az életben levő ezen törvény szerint én, mint választó igenis jelölhetek olyan személyt, kiről előre tudom, hogy megválasztatása esetében, ha a válasz— 314 — kezemből, tépdeste, szakította a virágokat, a szirmok csak úgy hullottak kezéből, velők szép álmaim és reményeim is. Remények és álmok, minők egy ifjú szerető szívben fogamzanak. Csaknem sírhattam volna. — Miért teszed ezt, Fatima? * — És miért gyűlölöd te a törököket ? — vágta vissza hevesen. A sötét szemek csak úgy szikráztak a haragtól s a fehér fogak mélyen fúródtak a szép vörös ajkakba. Daczom nőtt. A hold ez alatt lassú léptekkel már emelkedni kezdett, ezüst fényét a fák suttogó koronáira vetve. Gyönyörű, meleg csendes est volt. Fatima ismét a szökőkút előtt állott s körülvéve a bűvös hold- fénytől, csaknem kísérteties szépségnek tűnt fel. Engem még mindég a kellemetlen érintkezés gondolatai gyötörtek, midőn ő ismét hozzám lépett. Szelíden ragadta meg fejemet és letörlé könnyeimet, mi közben ismét e szavakat sugdosta fülembe: „Sémi sevenm, Sevalle, tschodsughum.“ Tekintetét már alig bírtam el, — hirtelen csókot érzek ajkaimon. Az első csók. Oh, mily különös érzelem fogott el! Kibékültem sorsommal, de még mielőtt jóformán magamhoz tértem volna, szépem már is eltűnt. Azt hiszem, valami török dalt kezdtem aztán dúdolni, melyet tőle tanultam és odahagytara a kertet. Némi ideig czéltalan kóboroltam az utczán, midőn a távolban egy férfit láttam felém közeledni. Házi tanítóm volt. Korcsmából jött, — de kissé be- csipetten. „A lélek halhatatlansága nagy eszme és méltó a nemesek verejtékére“ — haliám mondani mély alt hangban, de a másik perezben már zuhanás váltotta fel ezeket. Tanítóm az árokba dőlt. — Segítség! segítség! — ordított a szegény. tás kérelemmel mogtámadtatik, a parlamentnek tagjává nem válhatik. De a választók nagy többsége az országban erre az álláspontra helyezkedni nem fog s ha eltévedten egy-egy, a 13. § ba ütköző érvénytelen választás megejtetnék is és álljon meg, vagy váljék érvénytelenné, kevesebb annak a hátránya, bármi képtelenség lenne is a következménye, mintsem hogy a törvény megengedte volna, vagy a jövőben is megengedné, hogy a választók ezen kiváló joga felett, hogy kit kívánnak jelölni és megválasztani, illetve, hogy a tett jelölés megfelelő-e a 13. §. rendeletének, abba nem ütközik-e: egy ember ítéljen, vagy még csak bírálatának tárgyává is tehesse. Ez oly gyámkodás lenne, mely a független, a törvényt tudó és tisztelő választó honpolgár választói jogát támadná meg és névleg igen is lehetnénk, de tényleg megszűnnénk szabadelvűek lenni. Ez az én meggyőződésem és abból folyólag én is azt állítom, hogy „a bereczki esetben a törvénynek mind betűje, mind szelleme megsértetett.“ Künle József. BRASSÓ. — 1884. julius 9-én.* *) E lapok 74. számában „Egy tag“ aláírással egy czikk jelent meg, mely azzal a közérdekű kérdéssel foglalkozott, vájjon hasznosak-e a népbankok. Részünkről már több Ízben nyilvánítottuk ebbeli véleményünket, mindenkor hiteles adatokkal kimutatva, hogy a népbankok intézménye az egyedüli, mely mai viszonyaink közepette népünkben a takarékossági szellemet fejlesztheti s annak hitelszükségletén segíthet. Erre pedig ha valamikor, úgy ma van szükségünk. A magyar nép még mindég nem bir megbarátkozni a takarékosság fogalmával s innen van, hogy a szükség perczeiben nincs, hova fordulni. Innen nagyrészt a sok öngyilkosság, erre vezeti az embert a könnyelműség. E mellett más bajok is vannak, A népnek hitelszükségletei vannak, ezeket fedeznie kell. Hova fordul ilyenkor? . . . Az uzsorához, mert az egyszerű iparos bizony nagy ritkán kap pénzintézettől kölcsönt. Hiába az uzsoratörvény, az ugyan meg nem menti népünket az uzsorától. Olcsó pénz kell a népnek, ezt pedig az önalkotta népbankból nyerheti. A fenn jelzett czikk írója példákkal igyekezett bizonyítani állítását, azaz h°gy a népbankok nagy fontosságú intézmények. Ily példának hozta fel czikkiró az „Első brassói takarék- és önsegélyző szövetkezet“-et, melynek csak czime más, de mely valójában és egész szervezetében nem egyébb, mint bank. A czikkben adatok voltak felhozva s most e bank igazgatósága beküldötte hozzánk három havi kimutatását, melyet következőkben adunk : „Kimutatás az Első brassói takarék- és önsegélyző szövetkezet pénztári forgalmáról 1884. évi April hó 1-től bezárólag 1884. junius bó 30 íg. Bevétel: Egyszáz hatvanöt betevő betéte és létété a fent kitüntetett három hónap alatt összesen 2422 írt 56 kr. Bevételek összege 2422 írt 56 kr. Kiadás: Az összes betétek és letétek fedezéséül váltók és kötvényekben a szövetkezet tárczájában összesen 2367 frt 30 kr. Kiadások összege 2367 írt 30 kr. Levonva ezt a bevételek összegéből, lesz *) Tárgyhalmaz miatt késett eddig. Szerk. Odasiettem, kisegítettem. Reám támaszkodott és újra dúdolni kezdett. — „Derék leányka, — valóban igen derék és szereted is, fiú, ugy-e ? De vigyázz csak, majd meg ne járd! Ne bízzál nőbe, mert . . . hja! . . .“ Még többet is beszélt volna, de hazaértünk. Fülvezettem a folyosóra szobájáig s magára hagytam. Ekkor nagy örömében még az öreg kályhát karolta át és atyám egyik csizmáját édes hévvel szorította keblére, bebiczegett szobájába és lefeküdt. Páldáját követtem magam is. Néhány nap múlva Nudler rossz hírrel jött hozzám. Fatimát az öreg Effendi Konstantinápolyba viszi és alighanem valamely hárembe adja. E hir nagyon rossz hatást gyakorolhatott reám, mert tanítóm ajkairól is eltűnt a gúnyos mosoly. Felemelte szomorúan lehorgasztott fejemet s nyersen vágta oda : — Nem segit rajtad fiú se isten, se ördög, se Mohamed, se Mózes ; meg kell lenni, el kell felejtened ! . . . . . . Elérkezett az utolsó búcsú, — mindkettőnknek nehéz volt a válás. Ha egykor Stambulba jösz, — rebegé halkan Fatima. — — Ha Stambulba megyek, — szakítottam félbe keserűen —- akkor te sok más nővel fogva ülsz ott a háremben s őriztetni fogsz az eunuchok által. — De azért lesznek gyöngyeid, gyémántjaid, piperéd és persa fátyolod s te vig lehetsz. Igaza van Nudlernek, egy nő nem ér semmit és ti törökök legkevesebbet! Fatima némán állott és megragadta kezemet. — Oly nagyon fáj nekem, oly puszta a lelkem — mondá aztán ; — te nemsokára el fogsz felejteni, ugy-e ?
