Nemere, 1884 (14. évfolyam, 1-144. szám)

1884-03-27 / 35. szám

kézbe tenni le kerületünk mandátumát, mely képes megbízatásunknak megfelelni; de ha akkor nem sikerült, az ma már nem a mi dolgunk. A mi nem sikerült akkor, az sikerülhet most, mert azóta belátták azon választó polgártársaink, kik akkor nem voltak velünk egy párton, hogy ma egész másképen állanak a dolgaink.

Orbai-szék teljesen megelégelte a jelenlegi kormány eljárását, nem kér belőle többet. Indokunk ezen határozott feleletre, azonos a többi ellenzéki választókerületekével és közös bajból származik. Hogy pedig ily nyíltan merünk nyilatkozni, azért nincs miért senki elítéljen, mert mi őszinték akarunk lenni s a mit mondunk, azon túl nem megyünk.

így állván a dolgok, választókerületünk bizalmát oly kézbe fogja letenni, mely megfelelni képes magasztos hivatásának. Nekünk népszerű képviselő kell, ’ki fel tudja tárni ott, a hol kell, sérelmeinket s orvoslást tud kérni azokra. Mi többé oly képviselőt nem választhatunk, ki egy ártatlan szót sem emel érdekünkben a képviselőházban, ki sem közvetve, sem közvetlen semmit sem tesz választói érdekében és ki soha eljárásáról nyilvánosan választó kerületének be nem számol. Nekünk ma más érdekeink és követeléseink vannak, melyeket hallgatással nem lehet megoldani; ennélfogva nekünk oly képviselő kell, ki nemcsak ígérni, de tenni is tud.

A mi választó kerületünkben több képviselőjelöltről sugdos a hir. Nagyon jól, ismerjük egy részét, de vannak ismeretlenek is. Érdemeiből egynek sem akarunk semmit sem levonni, mindeniket tiszteljük. Hallottunk olyan nevet is emlegetetni, ki ezelőtt néhány évvel a balközépre lett megválasztva általunk s ki ma még kirívó kormánypárti, nagy iró és mindenhez oly jól értő, de szivesen állana — csak meg választanók — a szélsőbaloldali zászló alá is s éppen azért heveskedik oly erőssen ellenünk, hogy valahogy átjöhessen. Tiszteljük . . . Van olyan jelölt is, ki heves ellenzéki szónok s méltányos kilátásai lehetnek kerületünkben; mig olyan is van, ki most kíván belépni a törvényhozó testület tagjai közé. Egy szóval sokan vannak, de nekünk: egy és olyan kell, ki az elmondottaknak meg tud felelni.

Most ennyit bátrak voltunk elmondani a helyzetről, — majd annak idejében még bővebben hozzá fogunk szólani.

Orbai

Gyilkosság nagyban.

„43000 halott, 6000 sebesült“, ezt kiáltja sok száz ujságáruló fiú az utczákon, hogy zug tőle az embernek füle. „Iszonyú mészárlás, rettentő vérengzés!“ Es miért, miért ölik meg mindezt a sok vitéz arabot? Nézzük meg a dolgot közelebbről. Az angol kormány egy küldötte, afféle jámbor próféta, Gordon tábornok külön küldetésben Szudánba küldetik, hogy ott legjobb belátása szerint járjon el s tegyen mindent, a mi neki tetszik. Anglia e rendkívüli követe a mahdit, afféle arab Gordont Cor- dofan és Darfur szultánjává nevezi ki. A mahdinak Osman Digma személyében van egy vitéz tábornoka, ki természetesen ura és parancsolója rendeletéit köteles végrehajtani.

A mig tehát Gordon, az angol kormány egyik tábornoka, a mahdit uralkodónak elismeri, ugyanazon angol kormány más tábornokai irtó háborút folytatnak a mahdi egyik alárendeltje ellen, ki kétségkívül csak ura parancsa szerint jár el, a mint ezt Graham tábornokhoz intézett válaszában világosan meg is mondja. Es mivel az angol kormány nem hir tisztába jutni egyiptomi és szudáni állásával, mivel nem tudja, vájjon Gordon vagy a mahdi, a khedive vagy sir Evelyn Baring képviseli e a helyes nézetet, mely Angliára a leghasznosabb lehet, sok ezer embert mészárolnak le véres csatában.

Nevezhetni-e ezt a hasztalan, őrületes mészárlást másnak, mint „gyilkosság nagyban“ ?

És a vérért a felelősség ama jámbor miniszter fejére száll, a ki nehány évvel ezelőtt egész Angliát lázba igyekezett hozni a bulgáriai rémtettek felett. Gladstone egyszerre kijelenti, hogy Angliának semmi keresői valója Szudánban; de ugyanekkor meghagyja egy angol tábornoknak, hogy Szudán bennszülött védőit, kik hazájukat az idegen erőszak uralma ellen oltalmazzák, ezrenkint legyilkolja. A Vörös-tenger partvidéke,^Egyiptom egy része; Egyiptomban jogilag a török, tényleg az angol uralkodik.

Mindkettő az arab, a tengerpart benszülötte előtt idegen betolakodó, kiknek nralmát tovább elviselni nem akarja. Es ebben Gladstone is igazat ad az arabnak. Ismételve kijelenté, hogy Egyiptomnak Szudánban uralkodnia nem szabad, sőt egyik legbátrabb tábornokát küldte el, hogy mentse meg Szudánt az egyiptomi rabigától; de mihelyt a szu- dániak, a sivatag arabjai az angol minisztert szavánál akarják fogni s csakugyan meg akarnak az I idegen uralomtól szabadulni, akkor ugyané jámbor angol miniszter egy másik angol tábornokot küld el, hogy megtanítsa az arabokat, hogy egy angol miniszterelnök szavai és tettei közt roppant nagy a különbség.

Az ezer meg ezer vitéz arab, ki El-Tebnél és Tamansebnél halálát lelte, csak egy olyan angol miniszter határozatlanságának s ingadozásának és képmutatásának áldozataikép estek el, a ki nem meri pártja miatt, „a minden áron való béke fanatikusaidnak pártja miatt nyíltan kimondani, hogy Anglia a keleti Szudánt magának akarja megtartani s szüksége van reá, hogy az uralmat Egyiptomban s a Vörös-tengeren magának biztosítsa, noha ugyané miniszter teljesen el van szánva ez annexíót keresztülvinni.

Egyrészt nagyszerű, szépen hangzó frázisok az idegen uralom alatti nemzetek felszabadításáról a zsarnokság alól — a választók előtt Midlothianban épen úgy, mint a parlamentben s a külhatalmak- hoz intézett diplomácziai jegyzésekben; másrészt pedig parancsok a tábornokokhoz, hogy ama szerencsétlen országok védőit ezer számra leöljék, ha angol úgynevezett védőjök szép elméleteit a gyakorlatba akarják átültetni — ez Gladstone eljárása. A képmutató, két-kulacsos politika sohasem mutatkozott rútabb világításban, mint Anglia mostani eljárásánál Szudánban.

és csakis az egyház által dotált egyházi hivatalnokok tesznek az államnak? Hát ha az egyetemes egyház azt mondaná: „Mi magunknak állunk vagy esünk“ ; anyakönyveinket saját szükségletünkre vezetjük. Méltóztas- sék az államnak polgárai létszámáról anya- vagy törzskönyvet vezetni, amint hogy ezt teszi is a barmoknál.

Mibe kerülne ez?! . . De hagyjuk! Csak annak akartunk alapot fektetni, hogy jó lélekkel elmondhassuk: „Videant consules, ne quid respublica detriment capiat!“ . . .

Brutus.

Ki lesz orsz. képviselő Orbaiban?

Orbai szék, 1884. márczius 23.

Már országszerte megindultak az előmozgalmak a képviselőválasztások érdekében. S talán méltán; mert hisz tudjuk, hogy nemsokára a jelen országgyűlési cziklus véget fog érni, s azután csakhamar még talán május hó végén s junius hó elején meg fognak «jtetni a választások. Az utóbbi napok eseményei és az 1875-től mai napig terjedő kormánynak immutabilitása, mely minél tovább, nagyobb teherkép nehezedik népünkre, bármely okból vizsgálva kibírhatatlan s elég bő anyagot szolgáltat ennélfogva arra, hogy a következő választások minél érdekesebbeknek Ígérkezzenek, melynél fogva a megindult mozgalom indokolt.

Azon választó polgárok, kik ezelőtt nyolcz-kilencz évtől fogva a kormány pártján állottak, ha tekintetbe veszik hazánk gazdasági, pénzügyi és társadalmi helyzetét, nem hiszszük, hogy ma is már ott állanának; azonban ha vannak ily politikusok, azon hazafiak azt hiszik talán, hogy a Tisza kormány alatt semmi rossz nem történt, s ma úgy kül-, mint bolügyi helyzetünk jobb, mint 1875-ben. Nem! ... Az ily politikusok talán csalódnak.

S éppen azért, megvalljuk: eljöttnek látjuk az időt arra, hogy pártállásunkra nézve megyénkben is tisztába jöhessünk, s oly egyénekre bízhassuk mandátumunkat, kik nem alusznak, hanem hazánk és népünk érdekében tesznek: czélszerünek látjuk az előértekezlet megtartását, melyek után tisztába fogunk jönni jelöltjeinkre nézve is.

A mennyire megbízható forrásból vagyunk értesülve, a Sepsi- s Ivézdi-kerület és Kézdi-Vásárhely városa, jelöltjeikre nézve tisztában vannak; de nem igy van az Orbai-kerületben, melynek mint tudjuk, kormánypárti képyiselője van. Hogy Sepsi-Szent- György városa ismételten kormánypárti képviselőt választ(?), azt elhisszük, de azt is tudjuk, hogy Erdővidék marad „függetlenségi“ képviselője mellett, mig Bereczk 'város szintén az ellenzék mellé fog csatlakozni.

A mi jelen levelünk tulajdonképeni tárgyát illeti, az az orbaii képviselői állás volna. Minket, kik Orbaiban lakunk, ez érdekel közelebbiől. Azt tudjuk, hogy már a mult választásnál — habár nem nagy sikert tudtunk aratni — hatalmas pártunk volt. Igaz, akkor ellenfelünkkel betelt ezen egyszerű közmondás: „Aurora Musis amica“, de az is jó volt izleltetőnek. Főelvünk az volt akkor is, oly

kifejezések megőrzésére nézve pedig érdekes példát nyújt ősrégi mythikus énekeink egy töredéke, a Szentiváni éne k6), melyben többek közt ez is előfordul: „Selyem Sárhajó Magyar Ilona“. A Sár hajó (azaz fényes, ragyogó hajú) szó a középkori magyar nyelv maradványa6), s bár három vagy negyedíél század óta elhomályosult is a szó jelentése, úgy hogy az éneklők ma már egyáltalában nem értik: az ének illető sorai egész napjainkig változatlanul fennmaradtak. Még érdekesebb ennél egy székely gyermekversike, melynek mását Barna Ferdinánd a finn „Irodalmi Társaság“ közlönyében kiadott zűrjén énekek közt találta meg.7) A két versike három első sora csekély hangtan

eltérést kivéve, teljesen egyezik egymással: Székely: Zűrjén:

Ögyötöm, bögyötöm Ögödym, ögödym

Tijom, fájom Tyvjän, konjön

Tozszsok, bozszsok stb. Tödtsör, pödtsör stb.

E három sor több mint ezer év óta szállt szájról szájra, egyfelől a székelyeknél, másfelől a zürjéneknél, a nélkül, hogy akár egyiknél, akár a másiknál valami nagyobb változáson ment volna keresztül.

Az ilynemű egyezések számát tüzetesebb utánjás az AranyLászló és Gyű lay Pál által szerkesztett Magyar Népköltészeti Gyűjtemény (Pest, 1872) I. kötete 158—161. lapjain; a csángó ballada kivonatát közölte Gegö E. id. in. 80. s következő’ lapján.

5) Kolony vidékéről, Nyitra megyében Kelecséuyi Pál följegyzése után közölte Erdélyi János: Népdalok és mondák (Pest, 1848) III k. 148—150. lap.

6) A sár szó a XV. századbeli nyelvemlékekben fordul elő ezen összetételben: sár arany, valamint az u, Ü melléknévképző nyíltabb ó-s fl-s formája is ezen időszak nyelvének jellemző sajátossága. A „sárbajó“ szót ma már sem a kolo- njiak nem értik, sem az ének följegyzője nem tudta jelentését , az utóbbi a mai h aj ó szóra gondolt.

7) Barna Ferdinánd: A moldvaiak pogány istenei és ünnepi szertartásai (Budapest, 1879.) 69. lap. A székely versikét Kriza Vadrózsái 128. lapján, a zürjént pedig a Suomi II. 11. 33-ik lapján olvashatni.

rás mellett miudenesetre szaporíthatnék még, de a felhozott példák is elég fogalmat nyújtanak arról, hogy egy-egy ének az Írást megelőző korban is mennyire ép állapotban maradhatott fenn századokon át. Hogy is magyarázhatnék meg máskülönben, hogy az Ilias, mely tudvalevőleg csak Peisistratos korában (Kr. e. VI. sz.) foglaltatott írásba, félezredévnél tovább fennmaradhatott a rhapsodok ajkain, egyik nemzedék a másiktól tanulván el, és pedig oly híven, hogy még csak azon verssorokat sem változtattak meg, melyek a vasat egyértékü- nek mondják az aranynyal, a minek volt ugyan értelme a Kr. e. X—XI. században, az Ilias keletkezésekor, de nem azon öt-hatszáz év alatt, mely a vasnak a görögök közti általános elterjedése s Peisistratos kora közt folyt le. S hogy maradhatott volna fenn a finnek nemzeti eposza, a „Kalevala“, ez a legalább is ezer év óta szájról szájra adott nagy mű, melyhez népies eredetének tisztaságát tekintve a világirodalom naiv eposai közül egyik sem, sem az Ilias, sem az Odyssea, sem a Sah-Name, sem a Mahabharata, sem a Ramajana, sem a Nie- belunglied nem hasonlítható.

Egy a honfoglalás korából való históriás ének tehát könnyen fennmaradhatott a hegedősök ajkain egész Anonymus koráig, a nélkül, bogy lényeges változás történt volna szövegében. Hogy pedig Anonymus azon soraiban, melyekben az Usubu és Vélek vezérlete alatt álló magyaroknak ős székelyeknek Mén-Marót elleni hadjáratát s Beliarád vára ostromát adja elő, egy ily ének kivonatát kell keresnünk : arra, mint megjegyeztük, kétséget kizárd bizonyítékot nyújtanak a számadatok, melyek, tekintve az elesettek csekély összegét, csakis szemtanútól származhatnak. Ha az ének nem volna egykorú az eseménynyel: vagy egyáltalában hiányoznának belőle a számok, vagy pedig annyira nagyítva volnának, miként a Hunn Krónikában, mely pl. a tárnokvölgyi ütközetben elesett hunnok számát 125 ezerre, a németek és rómaiakét 210 ezerre,

a cezumauri ütközetben elesett hunnokét pedig 40 ezerre teszi.

Az a megjegyzés azonban, hogy „a székelyek előbb Attila király népei voltak“, semmiesetre sem tartozhatik az énekhez. Ily alakban legalább nem. A magyar mondákban Attila Etelének s Etelának neveztetik, Anonymus tehát a nevet mindenesetre megváltoztatta; de a mondat szövegezéséből az is világosan kitűnik („És a székelyek — kik előbb Attila király népei voltak — meghallván Usubu hírét, mindnyájan békességgel elébe menőnek“ stb.), hogy az egész megjegyzés későbbi közbeszurás. Anonymus itt az ő korában elterjedt közvélekedésnek adott kifejezést. De ha a székelyek Attilától való származtatását Anonymus közbe szúrt megjegyzésének tartjuk is: egy fontos adatot a székelyek eredetére nézve az ének is nyújt — s ez az, hogy a székelyeket már akkor sem tartották egy népnek a magyarral, midán az ének keletkezett, tehát már a honfoglalás korában sem.

A székelység tehát, mint a magyarokkal szövetséges külön nép vagy külön törzs vett részt a honfoglalásban ős pedig a bihari részek meghódításában, hol a hagyomány által Marót-nak nevezett fejedelem egy nagyobbrészt szlávokból álló, de a székváros Beliarád wagy Bihar [szláv: bella-hrad, hel-grad, ugor: bih-or = feh (ér) -vár'] elnevezésé nek tanúsága szerint uralaltáji elemek fensőbbsége alatt álló nép felett uralkodott. Ez uralaltáji elemek pedig hihetőleg az avarok romjaiból valók voltak. Annyi tény, bogy a Bihar, Bihor név, melynek „fehér vár“ jelentését az Anonymus korában még a vele együttesen használt szláv Bellarád név bizonyítja, egy a Káma mellékéről eredő s a zürjén- votjákkal rokon néptől származhatott, mert az ősugor peg-, pék- = fényleni, fehérleni gyökszó kezdő „p“ betűje a zürjénben változott „ő"-vé; s azt is tudjuk, hogy az avarok a török-tatárok által Fekete- Tilnek nevezett Káma mellékéről költöztek a Duna és Tisza vidékére.