Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-06-28 / 52. szám
— 20G — a szorongatott törzsek a maiisszori törzstől segélyt is kaptak. Junius 13-án a Tusi melletti táborban e bárom törzs gyűlést tartott s onnan egy emlékiratot intézett a magyar-osztrák monarchia uralkodójához, segélyt kérve tőle. A nagyfon- tosságu manifeszlum e szavakkal végződik : „Ne hagyj el minket, oh Urunk ! Lábaidhoz vetve magunkat, hűséges alattvalóid akarunk lenni, mert tudjuk hogy te kegyelmes ur vagy és csak egy szavadba kerül a mi megtartásunk. Mert tudjuk, hogy te meg fogsz minket védeni, a meddig neked tetszik, a törökök dü- hösségétől s a görögök és czernagorczok kapzsiságától. Azért, óh Urunk, végy föl minket a te dicsőséges országodba; Ausztria-Magyarországba, avagy adj nekünk segítséget.“ József tó he rezeg; Sepsi-Szentgyörgyön.-József főherczeg hétfú'n utazott át Háromszéken, mely alkalommal Sepsi-Szentgyörgyöt is érintette. Reggel hét órakor indult el Tusnádról Gráf ad- latus, b. Nyári Adolf fó'udvarmestere s négy honvédtiszt kíséretében ; Háromszék határszélén Bik- szádnál megyénk főispánja Pótsa József fogadta s innen, Málnást megtekintve, kocsik hosszú sorától kísérve, S.-Szentgyörgyre érkezett. Városunk nagy előkészületeket tett a népszerű főherczeg fogadására. A csíki-utczában a kőhidnál tölgyfalombokból és fenyőgalyakból, közben virágokkal és koszorúkkal díszítve, diadalkapu volt felállítva, homlokzatán nemzeti szinü zászlók közt a magyar czimerrel, alatta ezen felirattal : „Isten hozott,“ túlsó felén : „Légy áldott.“ A bidon túl a tűzoltók voltak felállítva. A főherczeg tiz órakor érkezett meg. A díszkapunál Császár Bálint polgármester üdvözölte, mit a főherczeg kocsijából kiszállva, állva hallgatott végig. A polgármester beszédére válaszolva, szerencsésnek mondá magát, hogy a szép Székelyföldet is meglátogatta. Sok szépet és jót hallott Sepsi- Szentgyörgyről s azért óhajtotta meglátogatni. Kívánja, bogy a székely nép őrizze meg ezután is ősi erényeit. A közönség, mely az egész csiki-utczát ellepte, szűnni nem akaró éljenzéssel fogadta a főherczeg beszédét, ki kocsiján ülve, a városház elé hajtatott, hol lovakat váltottak. Itt megint a tűzoltók képeztek sorfalat, kiknek főparancsnokával Benedek Jánossal beszélgetett a főherczeg, mig lovakat váltottak, kérdezősködve tőle a tűzoltó-egyesület viszonyairól. Pár perez múlva kíséretével útnak indult Élőpatak felé. Élőpatakon Henter Béla szolgabiró üdvözölte, a fürdő helyiség mögötti országúton pedig Nemes János gróf fürdőbirtokossági elnök, ki a következőket mondá : „Fenséges kir. főherczeg, kegyelmes urunk! A magyar nemzet hagyományos hűsége a hon és trón iránt alig volt indokoltabb valaha, mint most, midőn világrészeket megrázó események, ál- hunbomlások és alkotások látásával hazánkat ve- szélyezhető esélyek feletti aggályok között enyhítő vigaszt nyújt az, hogy az uralkodói polezon isten kegyelméből egy oly felséges családot bírhatunk, varázshatalommal adja magát zajgó szive nyugalomra, szilárdan tapad szerette oldalához, s mintegy álomban hagyja magát erős karjai által a földre emeltetni. Óla ! susogott halkan, hagyj engem egyedül bemenni atyámhoz! О különös ember, kemény és törhetetlen, mint a gránit-kő, de szive jó! Jöjj, kövess engem és várj a folyosón, mig hívlak — Némán fogta meg kezét és csendesen lépkedett mellette a puha fövényes utón. A bezárt ablakon kerisztül, halk, kellemetlen egyhangú éneklés ütötte meg fülét. Ki énekel ott ? — kérdé a szemfényvesztőnő önkénytelenül. Atyám ! válaszolá Anzelm egész halkan, lehor- gasztott fővel; ő erős hitű keresztény, néha az egész éjszakát zsoltárénekléssel tölti! — Anzelm! kiált Óla tompa hangon, szép fejét hullámzó hollótekete hajával hátravetve, mialatt kicsi kezét súlyosan vállára helyezte; az az ember ellenségem fog lenni ! Anzelm sötéten nézett reá. — He én férjed és oltalmazod vagyok! válaszolá határozottan, s ezzel az ajtó felé irányzá lépteit. 01a egyedül maradt a sötét folyosóban. Benn a szobában elnémult az .ének. Anzelm nyugodtan és tisztán beszélt, „01a!" hallá többször közbe-közbe. Hirtelen egy irtozatos haczagás hallszik által hozzá, „hu, tan a gonosz lélek gyötör?“ rikácsolja egy hang s abban a pillanatban nagyot dörren egy szék a szoba padlóján. 01a szivéhez szorítja kezét, még lélekzetét is elfojtó. (Folytatása következik.) melynek minden tagja át van hatva azon meggyőződéstől, hogy a királyi koronának legnemesebb diszkövét a kormányzása alatt levő népek jóléte és boldogsága képezi. Ezzel szemben lélektanilag indokolt azon hódolatteljes tisztelet és ragaszkodás, melylyel minden igaz magyar koronás királyunkhoz és felséges családjához vonzódik. Ily hódolatteljes tisztelet és ragaszkodás, fokozva azon örömérzettől, hogy l’enséged kegyeskedett ezen, hazánk keleti szélén levő vidékét is legma- gasb látogatásával szerencséltetni, bátorságot nyújtott ezen szerény fürdő birtokosainak és fürdőven- dégeknek, Fenséged érdemekben gazdag egyénisége és felséges uralkodó családja iránti hódolatteljes tiszteletünk és eltántorithatlan hűségűnk őszinte nyilvánítására. Fogadja Fenséged ezen egyszerűn de hazafi lelkesedésünk sugallatából jövő tisztelgésünket kegyesen s legyen meggyőződve, hogy keblünknek legmelegebb óhajtása, hogy az isten felségedet, dicsőségesen uralkodó királyunk és hazánk érdekei támogatására hosszasan és boldogan éltesse A főherczeg rövid, de lelkes válaszában kiemelte a feletti örömét, hogy alkalma nyílt ez ország legszélsőbb határait láthatni s különösen az élőpataki fürdő berendezését és példás tisztaságát dicsérte ; a birtokosság fáradozását a fürdő körül s azon igyekezetét, hogy még magasabb színvonalra hozzák, tapasztalta s kívánja, hogy ezt isten segítségével el. is érjék. „Isten éltesse önöket !“ E szavakkal végzé beszédét, mely után gyalog ment szállására, Gidófalvi Albert fürdőbirtokos, házához s néhány pereznyi pihenés után megnézte a fürdő nevezetességeit, melynek egyik kútja a ő nevéről kereszteltetett el. Délután négy órakor Földvár felé folytatta útját. Fővárosi levél. (A fővárosi élet. — Hol van a világ középpontja? — Ljság- irók szerencséje. — Az uborka-idény. — A melegség — A tengeri kígyó. — Az öngyilkosságok. — A nyitott ajtó. — beharf Móricz. — A lapok. --- Boldog fővárosiak !) Ember legyen a talpán, a ki ma a fővárosi élet- i TŐI akarna Írni. Van is most fővárosi élet ! Hiszen ma az egész világ központja — Nyíregyháza ! Arra fordítjuk most tekintetünket, mint a moha- medanus Mekka felé és izgatottsággal lessük, mit hoz a villamos hirhordó. Haj ! de csak nagy szerencse is ránk, újságírókra nézve, lmgy ennek az idénynek uborkáját jórészt megeszik Nyíregyházán, mert vájjon máskülönben mivel is tölthettük volna most meg a lapok hasábjait, mikor a fővárosban éppenséggel nem akarózik történni semmi sem. Annyi tót napszámos már mégsem jár naponta szerencsétlenül, hogy törött lábaikkal és összezúzott karjaikkal egy napi lap megtölthesse hasábjait s azt sem lehet örökké váríálni, hogy ma ismét 3GÖ ember ugrott a Dunába, már t. i. a Du- na-fürdőbé, mert nagyon melegük volt. No már az igaz, hogy nagy melegek járnak ! Hanem hát ez megint az ugorka-idényhez tartozik s különben is olyan dolog, a miről újság nélkül is bir tudomással az izzadó publikum. Hogy a hévmérő nagyon közeledik a forrponthoz azt a mull hetekben történt szenzácziós öngyilkosságok is eléggé hirdették. Barna, Bajkay, Gyürky egymásután röpítettek golyót agyukba — a becsület nevében. De mortuis nihil . . . annyi bizonyos, hogy a kánikula nagyon közel van. . . Egy szóval tehát a melegség sem váriálható örökké. Hogy a budai hegyek között néha-néha zivatar van és az Ordögárak megtelik vőzzel s elragad egy részeges kocsist, az meg már épp olyan elcsépelt história, mint az évenként jelentkező tengeri kígyó, melyet mihelyt az ugorkaidény nyílni kezd, rögtön megpillant valamelyik tengeren egy hajókapitány. Mondanunk sem kell azonban, hogy valósággal ez a kígyó nem egyéb, mint egyszerű kacsa, melyet egyik-másik szerkesztőség röpít világgá, hogy gágogjon magáért. Summa summarum nem történik semmi, semmi ! A ki tehetifelutazik a zöldbe, fürdőbe, nász-utra stb., kinek hogy telik. A tanulóknak azon része, a ki meg nem öngyilkolta magát, vagy el nem szökött a vizsga elől (bizony-bizony ezek száma jól megfogyatkozott), boldogan mondott istenhozzádot a fővárosnak. A népszínház tagjai is oda vannak Bécsben, hol dicsőség mellett kopik fel az álluk, nem lévén mindegyiknek nyitott ajtójuk. ... De csitt, még sajtőpört akaszthat a nyakunkba ez a kedves primadonna, a ki olyan nagyon megapprehendált a „Borsszem Jankóra“, a miért az kipingálta a nyitott ajtót. . . . „Milyen puszta lőre a város, a népek úrnője özvegy lett!“ énekelhetjük Jeremiással. Nem maradt itt egyéb, mint nehány tót napszámos, egy pár kereskedő és mester ember, egy tu- czat líandlé, sok zsurnalista, nehány akadémikus, tömérdek unalom és rengeteg forróság. Es ebben a gyönyörűséges kompániában bizonyára erőt venne rajtunk is a komorság, mint a múlt heti öngyilkosokon, ha szerencsére mozgásba nem hozná renyhülő vérünket Scharf Móriczka, a kis kedves. De azt már aztán meg kell ám neki lmgy ni, hogy amúgy isten igazában felizgatja a kedélyeket. Csak látni kell, milyen ostrom alá vannak véve a hirlapelárusitó boltok. Az esti lapokat valóságos mohó izgalommal kap- kodják szét! Vannak boltok, a hol 2—3—400 esti lap is elfogy egy délután. Es mindez olyan időben, mikor más évben javában virágzik az uborka. Az utczákon, a hivatalokban, egyletekben, társaságban egyébről nem lehet hallani, mint erről a szenzácziós esetről, mely már egy egész esztendő óta lidéreznyomásként fekszik a kedélyeken. De hát minek fessem én le az izgatott kedélyál- lapotokat, előtted nyájas vidéki olvasó, ki kétségkívül ép oly — sőt még nagyobb izgatottsággal lesed anyiregyházi híreket, mint mi, azzal a különbséggel, hogy te hűvös lugasodban egri, visontai, vagy gyöngyösi hegyié mellett nyeled e hódító olvasmányt, mi fővárosiak pedig fülledt levegőben, melyben az asphalt, a por kitartó harezot folytat egyéb miaz- mákkal, futkározunk mindenfelé és kézdezzük ; — Nos, mi történt Nyíregyházán ? ! Oh, mi boldog fővárosiak! Hevesi József. Tisza-Eszlái*. ; Csütörtökön volt a tárgyalás harmadik napja, mely alkalommal a szerencsétlen Eszter anyját Soly- imosi Jánosnét, nővérét Zsófit, gazdasszonyát Hurikét s több más tanút hallgattak ki. Solymosiné előadta, hogy leányát azon nap reggelén látta utoljára, melyen ez eltűnt. Már délután két óra tájban kereste nála Esztert Huriné s azután együtt mentek el keresni. Kinyilatkoztatta továbbá Eötvös kérdésére, hogy nem igaz az „Augsburger Allgemeine Zeitungénak azon hire, mintha ő neki pénzt adtak volna. Eötvös ezután kérdezte tőle, hogy igaz é az, a mit egy Boros Borbála nevű tanú vallott, hogy Eszter megesett és szégyenében ölte el magát. A szemtelen ráfogás egészen kihozta sodrából a szerencsétlen asszonyt. „Haragudjék meg rá a csillagos ég — kiáltott egész mdignálódva — ki rá merte a száját ereszteni !“ A fakgatások ily mérve ellen az elnök is szükségesnek látta, hogy Közbe lépjen s felhívta a védőket, hogy erkölcsi leczkék tartásától óvakodjanak, mert az nem tartozik hozzájuk. Székely Miksa ügyvéd ezután Eszter eltűnésének egy másik föltételezett oka után tudakozódott. Kérdezte Solymosinét: „Huriné hogyan bánt Eszterrel?“ „Mint a maga gyermekével“ válaszolt, Solymosiné. „Nem szidta meg soha?“ kérdé ismét az ügyvéd. „Bizony nem“, voit a válasz. „Eu úgy hallottam, hogy roszul bánt vele, hogy verte.“ „Nem igaz abból semmi !“ „Hát azt hallotta-e, hogy az nap megszidta volna?“ „Nem, egy szóval sem.“ Ugyanígy vallott Huriné is, ki rendkívüli bőbeszédűséggel előadta, hogy Eszterrel úgy bánt, mint leányával, ki különben is közel rokona volt. Jó leány, jó természetű volt, s ha haragudott is rá, csak azért történt, mert olyan jó lelkű volt. Az eltűnés napján 10 óra tájban Kohlmayer boltjába küldte festékért s midőn a leány nem jött haza, egy óra tájban elindult keresésére. Kifakad a zsidók azou gyanúsítása ellen, mintha a leányt megverte volna s a miatt az a Tiszába ölte magát. Huriné után Lánczi Gábornét halgatta ki a törvényszék, ki elmondja, hogy Huriné nem haragos természetű, Eszterrel s minden cselédjével jól bánt s Eszteren nem vette észre, hogy elkeseredett lett volna. Üveges Mihályűé is igy vall. Sós Andrásné elmondja, hogy Scharf József kis fiától Samutól hallotta, a mint az mondta, hogy „atyus behívta a magyar leányt és elvágta metsző bácsi a nyakát.“ — Szabó Julianna tanú is azt vallja, hogy Scharf Samunak ezukrot adva, ez elmondta neki, hogy „behitta apa a magyar leányt az útról és azután megmosták a lábát, hátrakötot- ték a kezét, bedugták a száját és a metsző bácsi elvágta a torkát.“ Elmondja továbbá tanú, hogy Esztert virágszombaton 12 órakor látta utoljára Újfaluból Nagyfaluba befelé menni. Sós Mihályné, Tanyi Erzsébet és Tanyi Eszter szintén hallották Scharf Samu főn- tebbi szavait. Solymósi Zsófi, Eszter nővére hallgattatott ki ezután. Előadja, hogy az eltűnés napján délelőtt 11 és 12 óra közt találkozott Eszterrel, midőn az Belfaluba ment a boltba, ő pedig a sakterhoz gazdájával együtt egy üveg bort vitt. Midőn visszafelé jött, akkor is találkozott vele s beszédbe álltak. Eszter dicsekedve mondá neki, hogy asszonyától 5 frtot kapott. Heumami Eszter kedélyhangulata után tudakozódott, mindenképen ki akarván sütni, hogy a leány szomorú volt. „Mikor a testvérével találkozott — kérdé Zsófitól — a gazdája leánya is kint volt-e?“ „Igen.“ „Beszélgetett magával e tárgyban ?" „Velem nem beszélgetett, mert én a testvéremmel beszélgettem.“ „Igen, de mikor a testvére már el-
