Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-10-24 / 86. szám
a viszonyokat javítani akarja s bátor kézzel megbolygatja azokat, ha nem felelnek meg a közszükségíetnek. S az az ország a boldog, az fejlődik egészséges alapokon, hol a két párt időnként felváltja egymást az állam vezetésében, mert ez esetben sem annak nincs kitéve az állam, hogy az egyik párt túlságos óvatosságból maradásra kárhoztatja, sem annak, hogy a másik meg felforgat mindent s megakadályozza a viszonyok konszolidálódását. Ez történt eddig Angliában s ez volt nagyságának egyik emeltyűje ; s ide kezdenek már fejlődni a pártviszonyok Francziaországbau. Remélhetni, hogy a közelebbi választások alkalmával már csak két párt lesz a nemzetgyűlésben, mely mindegyik republikánus : egyik konzervatív, vagy amint Francziaországbau nevezik, opportunista ; a másik radikális vagy intransigens. Mennyit fizetünk a horvátokért, újabban is csattanósan bizonyítja az 1881-iki leszámolás Horvát- és Szlavonországgal. Ha ugyanis levonjuk a magyar korona országainak közös kiadásaiból a közös bevételeket, marad 1881-ben tiszta kiadásképen 157.037,662 frt. Ehhez Horvát-Szlavonországnak a ráeső íj'57 százalék szerint fizetnie kellene 8.747,153 frtot; mivel azonban a horvát kormány csak a hor- vát-szlavón tiszta jövedelem 55 százalékával járul a közö3 költségekhez, fizetett csak 4,375,172 frtot, vagyis 4.371,980 írttal kevesebbet, mint a mennyit igazság szerint fizetnie kellett volna. Ezt a 4.371,980 forintot tehát mi viseljük, a nélkül, hogy annak megtérítését várhatnók a horvátoktól. Egy francia lap a hordátokról. Nem hiszszíik, hogy volna nemzet, melynek nemcsak jelene, hanem múltja is annyi roszakaratu ferdítésnek volna kitéve, mint a magyaré. A nemzetiségi eszme túlzói, hogy államellenes törekvéseiket a jogosultság színében tüntessék fel, a legvilágosabb történeti tényeket is meghamisítják. Nincs év, melyben a történethamisitás egy-két újabb gyártmánya ne látna napvilágot, hogy a külföld Ítéletét, mely múltúnkat nagyon hiányosan ismeri, megvesztegessék ellenünk. Ezek az emberek a legképtelenebb, legvilágosabb hazugságoktól sem riadnak visz sza, úgy hogy az ember sokszor nem tudja, hogy nevessen-e vagy boszankodjék, vagy ezen uj siltetü historikusok józan eszét vonja-e kétségbe? Körül - belől tiz évvel ezelőtt a tót irodalom produkált ily csodabogarakat, melyekben Árpádtól kezdve a magyar történelem legnagyobb alakjai a tótok szám'ira foglaltattak le. Egyike ezen historikusuknak azon világrendi tő fölfedezést tette, hogy a magyarok az Árpádok korában alig szerepeltek ; az Árpádok történelme a tótok történelme. Közelebb egy Pics nevű cseh úri ember adott ki németnyelven egy ilyen históriainak állított munkát, melyben azt szeretné bebizonyítani, hogy a magyar állameszmének nincs alapja a múltban ; Magyarország a középkorban egymással szövetségben élő népek állama volt; azt persze a jámbor cseh histórikus, ki a XIII. század oligarcháiban a modern nemzetiségi eszme hőseit keresi, képtelen aztán észrevenni, hogy a XII. században vagy az Anjouk alatt Európa leginkább központosított állama Magyarország volt. A szászok történetcsinálása is ismeretes. De a hamisításokban az első hely mégis az oláhokat illeti meg. Olyan virtuozitással sem tótok, sem horvátok, sem csehek, sem szászok nem képesek elferdíteni a legvilágosabb tényeket is, mint ők. Hogy vitás kérdésekben, milyen pl. az oláh eredet kérdése, a nekik nem tetsző tényeket egészen ignorálják, az egészen közönséges szokása az oláh histórikusoknak ; de e mellett bámulatraméltó bátorsággal tudnak hazudni. Egy legújabban megjelent franczia munkában egy ál- íranczia, csakhogy megereszthessen egy pár frázist az oláhok elnyomatása s a magyarok rettenetes kegyetlenkedései miatt, Dózsát, az 1514-iki pórlázadás vezéiét, kit eddig még minden forrás és minden történelmi munka székelynek mondott, a legkisebb skrupulus nélkül megteszi oláhnak. Ugyanez beszél azon vérfürdőről, melyet a magya- rok készítettek az oláhoknak 48/49-ben ; kár, hogy ki nem egészítette még azzal, hogy e vérfürdő a zalatnai, abrudbányai, brádi, nagy-enyedi sat. volt. Annyi ferdítés s oly vakmerő hazugságok után már ezt is rá lehetett volna fogni a magyarokra. Midőn ily munkák gombamódra látnak napvilágot, nem lehet eléggé méltatnunk az oly müveket és hírlapi czikkeket, melyek a müveit világ előtt viszonyaink alapos ismeretével, tárgyilagosan szólnak rólunk. Ezek közé tartozik a „Mot d’ Ordre“ czikke a horvát kérdésről, melyből közöljük a következőket : A történelemben nagyon homályos a hatodik századtól a tizedikig a fólbarbár államok alakulása, mely a Balkán, a Kárpátok, az Adriai és Fekete - tenger közt végbe ment. Az azonban bizonyos, hogy a horvátok 1102-ig a byzanczi császárok alatt állottak, és azután Magyarország alattvalóivá lettek, kik erősen szervezkedtek a Száva északi partjáig. A horvát határ akkor a Kulpától az alsó Száváig terjedt, de a Kuipa távol esik a Drávától, mely most Horvátország határát képezi. Véleményünket megerősíti Pesty ur legújabb müve. Ezen tudós férfiú ugyanis bebizonyítja, bogy a Dráva soha sem szolgált Magyar- és Horvátország közt se politikai, se egyházi határul. A nélkül, hogy helyi érdekű részletekbe bocsátkoznánk, csak annyit mondunk, bogy Pesty ur egy 1634-diki Elvezirt mutatott föl, melyet neki Kossuth Lajos adott és ebben a könyvben, mely ne:n politikai jellegű, az van kimutatva, hogy Zágr ib, Horvátország jelenlegi fővárosa a középkorban a kalocsai egyházi megyéhez tartozott. Kalocsa pedig kiválókig magyar város. Újabb vizsgálatokból kitűnt az is, hogy nem a horvátok lettek magyarokká, hanem hogy inkább a horvátok szívták föl a magyar elemet horváttá Azon kiváltságoknak, melyeket állítólag Kálmán magyar király a borvátoknak adott, legkisebb nyoma sincs s ezek ilyenekkel, melyek mások lettek volna, mint a tulajdonképeni magyaroké, 1493-ig nem is bírtak. Horvátország egész ezen évig vagy valamely magyar királyi lierczeg, vagy egy bán fen - hatósága alatt állott; ez a bán királyi helytartó volt, mint ilyenek másutt is voltak a magyar birodalomban. Horvátország épen nem volt autonómiával bíró ország és határai sem voltak kijelölve, de ahoz képest határoztattak meg, a mennyiben a bán képes volt a magyar királyok bizalmát megnyerni. Igaz, hogy már a régibb időkbéu is voltak elégedetlen emberek Horvátországban, de ilyenek az ország más részeiben is találkoztak. A valóságos elszakadási aspirácziók Horvátországban a gyámoltalan II. Ulászló uralkodása alatt mutatkoztak 1493 ban. Ezen ország egy része a törökökkel akart alkudozásba bocsátkozni, egy másika Velenczéhez, a harmadik Ausztriához szított. Ezek az aspirácziók igen különösek és csak a középkor borzasztó háborúiból magyarázhatók ki. A háború mintegy társadalmi szükségesség volt. Azonban a horvát nemzetiség eszméje oly kevéssé létezett Horvátországban, hogy ugyanazon íajbeliek egyik része törökké, másika olaszszá, harmadika németté akart lenni, ide nem számítván azokat, a kik magyarok akartak maradni. így tehát az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak alatt 1102-től 1526-ig a történelem nem sorol föl panaszokat, sem nemzeti aspirácziókat. A horvát néppel a magyar királyok se jobban, se rosszabbul nem bántak, mint szent István koronája többi népeivel, sőt a horvát fourak egészen elveszteni látszottak történelmi multjok emlékét. Altalán véve a nemzetiségi érzelem nem is létezett még sehol, még azoknál a népeknél sem, melyek külön irodalommal bírtak. A horvátok boldogok és büszkék voltak arra, hogy Magyarország dicsőségében osztozhattak, mely a czivilizáczió védbástyája volt az izlamizmus ellen. Anjoui Lajos és Mátyás udvarában a horvát főurak megmagyarosodtak, nem brutális erőszak, hanem természetes ösztönüknél fogva. Mikép riadt föl ezen nép nemzetisége tudatára ? Létezik-e a köznépnél ezen tudat? Ki riasztotta őket föl ? Minő eszközöket használtak e czél keresztül vitelére ? Ez az, a miről még később szólam fogunk és ígérjük, hogy magunkat csak az igazság szeretete által fogjuk vezéreltetni. — 342 — Kossuth Lajos levele. Várady Szakmáry Dónát, a lucsivnai fürdő tulajdonosa Kossuth Lajosnak 8l-ik születésnapja alkalmából a hires 1811-iki tokaji termésből négy üveg bort küldött. Kossuth érdekes levélben köszönte meg a „királyi ajándékot“. Jól esik olvasunk, nagy hazánkfiának e sorait, melyekben a régmúlt gyermekkori emlékeken némileg felvidul a nagy remetének bubánatba merült kedélye. A levél igy hangzik : Turin, 1883. okt. 8. Szakmáry Dónát urnák Lucsivnán. Tisztelt uram ! Ön nekem szives jóindulata jeléül 81-dik születésnapomhoz királyi ajándékot küldött, 4 üveg 1811- iki tokaji bort; képletileg nevezem királyinak; mert biz azt, a mit ön a hontalan öreg páriának küldött, a királyok csak hírből ismerik — anyira mythikus dologgá lett. — Köszönöm. Egy üvegcsét gyüszünyi pohárként elfogyasztunk, a többi háromra reá írom, hogy csak ,28 év múlva bontassanak fel. a mikor a bor száz éves lesz. Hadd tudják meg, a kik akkor élni fognak, hogy mi történik a nektár szesztartalmával száz év alatt. Rengeteg Cométt iramlott az égen, a mikor szűrték, rengeteg Cométt (a Hal ley-féle) látogat ennek a hangyaboly mik, melyet földnek neveznek, lát körébe ép akkor, a mikor ez a bor száz éves lesz. A mikor azt a nektárt szűrték, az aszú szőlőt válogató szüretelők napjában négyszer is kénytelenek voltak megmosni kezeiket, hogy dolgozhassanak, ngy összetapadtak ujjaik a czukros szőlőnedvtől, mintha big enyvben markolásznának. Magam láttam, saját ujjaimon is tapasztaltam, mert biz én akkor már kilencz éves fiozkó voltam, emlékezem. Annak már 72 éve! Az ön édes atyja, vagy, a mi valószínűbb, nagyatyja befalaztatta borát, hogy megmaradjon; engem hánytak-vettek a sors habjai, hajótörést szenvedtem az élet viharom tengerén, s mégis megvagyok ; haszontalan rom, de még meg vagyok ; ha ugyan a tehetetlenség létnél, nevezhető, s mi marad fel számomra hosszú élet a végalkonyán? a meghiúsult életczél bánata, a . eszteségek keserve, s az emlékezet iiren szalmája. Hanem a 11-ki bor, s önnek és lakhelyének neve felelevenítette öreg agyamban, gyermekkorom egy mezidonsönek emlékezetét ; s ez az : hogy én abban az ídőtájbau, mikor azt a bort szűrték, úgy tetszik nekem, épen 1811-ben — az ön ősi lakának vendége voltain Lucsivnán. Atyám, anyámmal családom ősi fészkébe Turóczba utazott megosztozni kis örökségén fivéreivel. Engem, gyermeküket magukkal vittek. Első nagyobb utam volt életemben. Lucsivnát utunkba ejtettük. Atyáin s önnek atyja (vagy inkább nagyatyja, mert nagyon régen volt) ismerték egymást a hegyaljáról, barátságos viszonyban álltak; hát igénybe vette vendégszeretét barátjának, egy napot töltöttünk önök házánál Lucsiv- nán. En mint amolyan gyermek, össze vissza lutkos- tam kertjüket a megrakva látván szép piros gyümölcs- csel a ribizke bokrokat, elcsodálkoztam, mert szeptemberben voltunk, a mikor nálunk amott a hegyaljáu a ribiszkének már rég hire sem volt ; letéptem egy marokkal s berohantam vele a házba, azt kiáltozva : „Nézd csak anyám, nézd, itt most érik a ribiszke!“ Es (ciodálatos, mennyire feléled öreg embernél gyermekkorának emlékezete, inig a fórfikoró elmosódik), tisztán emlékszem, hogy önnek nagyatyja azt mondta : „Ez az ón időjárási prófétám, lia itt a ribiszke szeptemberre megérik, személyesen megyek le szüretelni a hegyaljára, mert tudom, hogy akkor jó bort szűrünk, ha meg nem érik szeptemberre, akkor nem megyek, komisz szüret lesz.“ Biz az így volt. Es ime ön 72 év múlva, az Alpesek tövében, Túráiban ízlelteti meg velem azi a bort, a melynek kitűnőségére a Kárpátok tövében Lucsivnán a ribiszke hat héttel a szüret előtt reá vallott. Újra köszönöm. A rakládácskán a 4 üvegcse nektár pénzértékét 100 frankra láttam írva. Alant becsülte az ön pin- czeinestere a szállítmányt, V-ik Fordinánd koronázásához 1830-ban kerestek 1811-ki asszuszőlőbort a hegyalján. Találtak Szirmay Antalnál Tolcsván, Dráveczkynál Mádon, Szerviczkynél Tokajban. Ezer darab kürmöezi aranynyal fizették átalagját. 11 »Imi rongy bankóért nem volt eladó az aranjbor, a mely p<‘dig akkor -még csak 19 éves volt, hát kérem, mennyivel fizetnék most, mikor már 72 éves s mennyivel fizetnék a legközelebbi koronázáskor, — ha ugyan még lesz koronázás, a mire nem mer nők esküt tenni, — olyan nagy kérdőjel a jövő, több mint egy tekintetben. Hát bizony királyi ajándék. — Harmadszor köszönöm. Szabadságot veszek magamnak ide zárni arczom egy fotográfiáját, hogy láthassa ön, hogy minő mi- serabilis alak volt 81 éves korában az a haszontalan rom vén ember, a ki önnek szívességéből tu- ríni remetelakában 1811-iki borral köszönt önre, kívánva önnek hosszú életet, tartós jó egészséget s Isten áldását; a lucsivnai fürdőnek pedig európai hirü jövendőt. Bizony ideje volna már Európa tou- ristáit oda édesgetni a magyar Kárpátok gyönyörű hegy-völgyeibe s ideg és izomedző levegőjébe. Van szerencsém önt tisztelettel üdvözölni s magamat becses jó emlékezetébe ajánlani. Kossuth Lajos. L EVE L E K. Bikfalva, 1883. okt. 18. — Pap-bevomiláe. — Ma volt ünnepélyes bevonulása községünkbe közegyetértéssel választott lelkészünk tiszteletes V é n M i h á 1 y urnák. Az egész község ünnepies alakot öltött. Már az azt megelőző napon elkezdették a Bikfalvi Lajos indítványára egy csinos diszkapu állítását. Végre is hajtották a Berde Sándor, i(j. Harkó Ferencz, Bene Sándor, Darabont Ferencz segélyével, tömérdek koszorúval, közepén egy Páljános Zsigmonduó által készített függő virágkoronával díszítve, ezen felirattal . „Isten hozott !h A vasúton jött lelkész után a brassói indóházig egy pár szekér ment presbiter Pál István vezérlete alatt, a bácsteleki Ilidig pedig az érkező elébe mentek : Páljános Zsigmond, Széplaki István, Réznek Lajos saját szekereiken s velők Zoltáni József, ! Kis Balázs, Reznek Kálmán, Dónáth Mihály, Szép- j laki Dénes, Kóréh István ; koszorúkat vivén a nők, I névszerint : Páljános Zsigmondné Harkó Rákliel, ! Bikfalvi Lajosné Erdélyi Agnes, Tatár Györgytié és nevelt leánya Kovács Róza, Benke Mártonná SzŐcs Rózába leányával Vilmával, Reznek Lajosné, Dánér Jula, Széplaki Zsuzsa, Kóréh Borbára, Pál Lina, Zoltáni Anna, Barabás Gizella, Pál Anna, Bukur Jula, Dónáth Agnes, Zsigmond Berta, Deák Gizella, Darabont Ferenczné, Zsigmond Róza, Kis Balázsné Száraz Agnes, Zoltáni Józsefné. Itten köszöntötte a lelkész urat Dónáth Mihály, kinuk üdvözlő lelkes beszédére a lelkész ur szívre-
