Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-07-19 / 58. szám
mi kevés elbeszélni valónk van, most mégis izzadunk bele. De nem is csoda, mikor a nap sugarai még az utczák aszfalt keblét is meglágyítják úgy, liogy minden czipősarok ott hagyja benne vizitkártyáját. Es ne pirulj kedves olvasója e fővárosi levélnek, ki véletlenül a szebbik nemhez tartozol, ha töredelmesen bevallom előtted, hogy e sorokat, melyek talán arra vannak hivatva, hogy felettük boldogan elálmosodjál, bizony én — géné ide, géné oda — egy ingujjban irom . . . De hát mit csináljak?! Csak nem követhetem egy kedves irótársam példáját, a kit a mina]) a telefonhoz szólított ogy a tizedik utczában levő barátnője, s ő engedelmet kért tőle, hogy mielőtt vele a dróton értekeznék, előbb hadd rántsa magára a kabátját, mert ő bizony kabát nélkül dolgozik. . . . bizony az ember azt sem tudja hova legyen a „forró érzelmektől“, melyek kiverik rajta a verítéket. A fürdés csak kevés enyhülést nyújt, mert hát az ember örökké a vízben szeretne maradni; a hullámok között pedig nem lehet sem tárczákat Írni, sem egyéb mesterséget folytatni. Persze, hogy volna egy mód megszökni e forró gölödénytől, melynek föld a neve, ha tudniillik az ember rábízná magát Szilberer léghajójára, \ indo- bonára! . . . Hanem hát ez csak vissza hozza az izzndásra kárhoztatott emberfiát az izzó földtekére . . . Aztán meg nincs is ám mindenkinek annyi bátorsága, mint Pálmay Ilkának, hogy rá merje magát bízni egy millió köbcentiméter gázra, hogy az vigye föl földi hüvelyét a felhők közé s onnan nevesse ki az izzadó halandókat, kik mint apró kis liangyács- kák mászkálnak ott lent a vakandturásokon, miket ők emeletes házaknak gúnyolnak. Annyi bizonyos, hogy Pálmay Ilka megtette ezt a légiutat s a Vindobona oly magasságba juttatta őt, melyet még egyetlen egy magyar művésznő sem ért el. Fönt a levegőben meg is próbálta a hangját s olyan magas hangokat vágott ki, hogy a legmagasabb „c“ valóságos „g“ hozzá képest. Bizony, bizony Pálmay Ilka hangja még ilyen magas registerekben nem járt. De meg is tetszhetett neki a felhők szomszédsága, mert sietett magának villát vásárolni a budai Rózsahegy kellő tetején, a Gül Baba szomszédságában. Képzelem, hogy megremeghettek a vén török szentnek porladozó hamvai e kellemes szomszédság hírének hallatára ; mert ha „a rósz szomszédság török átok,“ a szép szomszédság bizonyára Mohamed áldása. Egyelőre azonban még sem részesül e nagy sza- kállu szent j ebben az áldásban, mivelhogy a művésznő előbb lseidbe ment nyaralni. Blaháné már rég megelőzte volt s elment Borszékre, az erdélyi fenyvesek közé, a hol őt istenítik. (De hol nem istenitik őt?) Hegyi Aranka is lurdőzik Ausseeban, s igy képzelhetik önök, milyen árva lehet a népszínház, melynek mind a három csalogánya kiröpült. De hát nem csak a népszínház árva és elhagyatott most ; — egész Budapest üres ! Még a bohejongnak neki, s a fekete fürtü ifjúság rózsákat dobál lábai elé, melyeket előbb összecsókolnak. . . . . . A szemfényvesztőnő fölijed és mélyen fel - sóhajt. Egy fájdalmas pillantás repül az ablak vas • rostélyán át a holdvilágsütötte kerti utakra. Minden csendes volt, mint a sir. Egy szenvedélyes vágy fogja el, midőn Anzelm heves szavaira gondol, ki őt épen abban a pillanatban lepte volt meg a ládán, mikor a czigány- öltözetet könnyek között szorította ajkaihoz. Volt-e oka azért haragudni ? Hibázott-e fogadása ellen ? Oh, nem ! hisz a ruhákat nem vette magára, csak szemeit legeltette azokon, gyengéden tartotta kezeiben s az arany pénzeket fényesre csiszolta, és Anzelm mégis kemény szavakkal illette őt. Óla szive összeszorult nagy fájdalmában ; kezeit halántékához nyomta és kedve lett volna haragudni. Ekkor azonban Anzelm kedves hű képe merül fel előtte, s könyei leperegnek arczárói. „Háíádatlan vagy !“ — pirongatja magát — „hibázol ellene ; ő téged szeret s azért gyötör !“ Hirtelen félelem lepi meg ; gyermeke ágyacskájához siet s annak szemecskéit csókolgatja. Ez álomittasan emeli föl kis kacsóit s elfordítja ajkait. Lassan lépked vissza 01a az ablakhoz. Fejét ke ■ zeire támasztja s tépelődik. Anzelm Itathenovban van s kora reggel előtt nem jő vissza. Utolsó szava is egy féltékeny intés vala, az urfira czélozva. Az ő hibája volt-e, hogy Brievall ur az ablak alatt ellovagolva, üdvözölte őt ? Beszélt-e vele újból egyedül? Nem! félénken tért ki előle mindig ; csak gyermeke keresztelésén nyujtotta neki kezét Joachim urfi, a mikor megcsókolta a kis Eszter fekete szemeit. „01a, szeretlek téged!“ — hangzott füleiben, ez volt az utolsó szava, a mit neki mondott ; de hát milyen sokan mondták neki azt már azelőtt is ! . . . Újból és újból föltárulnak előtte múltjának édes emlékei ; hatalmas vágy ragadja meg, a lázas sóvárgás pompás szemfényvesztő öltözéke u án. Kö— 281 — mienek is : az irók és művészek is itt hagyták tanyájukat s mert szűk vala nekik egy ország, elmentek Olasz- és Francziaországba izzadni De izzadnak is, azt meg kell nekik hagyni, még pedig nemcsak az ut fáradalmaitól, s nemcsak az olasz naptól, hanem a dicsőségtől is, melylyel őket minden országban elhalmazzák. Már ott jártak Ivrs- suthnál is, a ki könnyes szemekkel fogadta őket ; nem sokára Párisban lesznek, hol Hugo Viktor aj- tai is nyitva lesznek előttük s a hol tiszteletükre a Theatre Françaiseban díszelőadás rendeztetik. Vaj ha méltán tudnák képviselni a magyar nemzetet ! Kossuth elnéző lesz irántuk, mert tudja, hogy ezek nem Magyarország igazi irói, igazi művészei ; tudja, hogy a kirándulók közölt alig akad egy-egy iró, egy-egy művész; de bezzeg máskép áll a dolog Francziaországban, hol „Les gens des lettres et les artistes hongroises“ fogadtatnak ; s vájjon nem kompromittálja-e majd a kiránduló társaság édes mindnyájunkat egy mdme Adams salonjában, a hol igazi világfias tonus s igazi franczia chic uralkodik? No majd elválik ! Reméljünk minden jót! Addig is csak izzadjunk mi ide haza a hazáért s épüljünk a tisza-eszlári rituális pöröii, mely úgy látszik, tovább fog elnyúlni, mint a hogy előre hittük volna. Hja! nem csoda, a melegségben minden anyag nyúlik, terjed, és az agy velők is hígulnak. Hig agyvelőt pedig sokat vetettek felszínre ez odiózus por hullámai ; hogy melyik félen ? Minek volna azt megmondani ebben az elkeseredett filo- és antiszemita világban. Keresse mindenki ott, a hol legbiztosabban rájuk akad. En tudom, hol van az az olcsó hús, melynek ilyen big a leve. Hevesi József. Válasz a liétfalusi óvodák ügyében. (Vége) A névaláírások után K. F. ur nem a 4, nem is a 7, hanem egyenesen a 10 magyar község értelmiségének kívánt válaszolni, de mégis úgy, hogy abból Libertás kapjon nehány jó dosist. Ki hívta fel K. F. urat a tiz falu intelligentiájának válaszadásra, holott a bizalmi iratban négyfalu értelmiségének csak egy része ponál csupán? Mi szolgáltatott neki arra okot? Gondolom már, aligha nem azon, körülmény, hogy Libertást ez úttal végleg lecsititsa. (Okok érvek nélkül nem lehet. Ilyenekre pedig K. fi', ur, mint az eddigiekből látszik, az időt nem igen vesztegeti!) meg nehogy tán tizfalu értelmisége közül valaki még tollat fogna az óvodák ügyében ; hihetőleg azért van oly nagy kedve e^t az uj szülött nevezetes kis csecsemőt bölcsőjében el- rengétni, s jó időre el is altatni? Ha már Libertás K. fi', ur szerint alapos szakismeret nélküli is, ám éljen hát ezen boldog hitében ; engem az nem sért. De azt jogosan merem kérdezni : megczáfolta-e Libertást döntő érvekkel, meggyőző okokkal, mint hírneves paedagogus ? En úgy tudom, nem, sőt az egész reflexiójában alig van 6—7 pont, a mi egy elfogulatlan nevelés- és oktatásügy barát előtt tárgyilagos, és tisztán szak- becsü értékkel bírjon, hanem igenis a közlemények legnagyobb része csak száraz replika és csípős sar- kazmus. telessége és szenvedélye nehéz tusát vívnak bense- jében, mígnem az utóbbi érzet Ion a győztes ; most Óla mintegy titokban, lábujjbegyen oson fel a magános kamrába, reszkető kezekkel nyitja föl a ládát s előhúzza onnan a csillogó ruhákat. Halvány holdfény világit neki, mialatt viharos érütések közt ölti magára a bűvész öltözéket. Nyakán és karján csengnek az aranylánczok, bűvösen csillámlik elé dús hajzatából a vakító fehérségű gyöngyfüzér s kábitólag zörögnek a ruháján köröskörül függő apró csörgők. Ujjongva ragadja meg a késeket. Ekkor a csendes éjen át halkan hangzik fel hozzá az ismert dal : „Vad rózsa, félénk madárka! Mi tart téged itt? Lányka! künn a puszta érted Soliajt mindenütt. , . . 01a fölszakitja az ablakot s kifelé figyel. — Lajos! — kiáltja lángoló arczczaí. Ekkor egy alak lép elő a hokifényben, magas és karcsú termettel, lobogó hajfürtökkel. — Eu vagyok, 01a ! — susogta az alak hetykén. — Jöjj le ! Ólának agya szédül s majdnem öntudatlanul rohan le a lépcsőkön. — Itt vagyok! — mondja villogó szemekkel, s szép arczát az ablak vasrostélyaihoz nyomja, — Mit akarsz Lajos ? Beszólj valamit a pusztáról ! — Miért beszélsz a rostélyon át? Jöjj ki ! — Nem tudok; Anzelm ... — hangja elakadt és hallgat. — Nos, mi van vele ? — kérdi a savoyard mohón. — Zsebében hordja az ajtó kulcsát ! — kiált 01a d aczosan. — Nem szabad a küszöböt átlépnem ! Hangos elbizakodott nevetés liallszik fel hozzá; Kérdem, hogy az, a ki az óvoda-ügyhöz tárgyilagosan hozzá szólott, V az ez fi ál tál hogyan, miért és micsoda alapon akart volna egyenetlenséget előidézni? Sőt alulírottnak még ma is az a legőszintébb óhaja, hogy vajba Német Lukács uron kívül még többen szólották volna, vagy szólanáink a kezdetlegesség stádiumában levő s nálunk egészen uj óvodai ügyhöz, hogy igy legalább a sok népvezető lenne tisztában az óvodaügygyel. Nagyon eredeti eljárás, hogy K. fi', ur a „Sz. N.“ idei 7(J-ik számában az egész hosszufalusi intelli- gencziát a nyilvánosság előtt mulasztással vádolja ; mert ott szerinte csak 10 —12 kis gyerek van az óvodában. Ezen lap 81 fik számában pedig ugyan ezeknek hálás köszönetét mond,őszinte érdeklődésüket elismeri. Biz ez egy kicsit furcsa dolog. így csak K. F. urnák szabad tenni. Mást majd megtanítanának a következetesség elveire s a férfiasság szabályaira ! Ez már szép vonás K. fi', urban, midőn igy szól : „Feledjük el tehát e kis kellemetlenséget. Én részemről úgy tekintem az egészet, mint a mi voll ugyan, de már elmúlt.“ Ezek valóban szívhez szóló bekülékeuy hangok; de én e szavak őszinteségében azért nem hiszek, mert az előzmények egész terjedelemben, stylben úgy, mint emberben az ellenkezőről tanúskodnak. Ez csak köpönyegecs- ke akar lenni, melybe K. fi', ur bele húzódott ugyan, de czélja az, hogy ezen nyilatkozat alapján már most Libertás ez ügyről a nyilvánosság előtt okvetlen hallgasson és ne tűzze tovább elmélkedéseit! El is hallgatna ő, a béke olajágát is elfogadná, de hát mint férfi, okokat, érveket várt, nem pedig üres phrázisokat, indokolatlan ledorongolást és a szabad szónak igazolatlan elfojtását. Azt is mondja K. fi’, ur némi szellemi presszóval : „Vegyük le a hírlapok teréről a brassóme- gyei 11 nyár. állami óvoda ügyét egy ideig!“ De vájjon miért? Hiszen ezen nagyfontosságu tárgyhoz Brassó- és Háromszékmegyében még csak K. fi'., Német Lukács urak és Libertás szólották csupán hozzá. Az ügy még koránt sincs ki neritve és kellőleg megismertetve vagy megoldva! En hiszem, hogy még többen hozzá fogna к szólani, és nagy kár is volna a nevelésügy emelését illetőleg elvonni azt a szabad hozzászólás elől, és levenni a sajtóról. Daczára annak, hogy Libertás, „ki alapos szakismeret nélkül nyilvánosság elé hurczolja ezt az ügyet“ még annyit, mint elmondott nagyon hajlandó volna időéként más irányokban is az óvodaügyről elmondani. Hátha nem mindegyik szerkesztőség veszi le lapjából s a napi rendről ezt a nagy horderejű óvodai ügyet? Hátha 2—3 tanügybaráton kívül lesz még vagy ö— G, a ki ezekről elmélkedend ! ? Biz én ezeket is jó szívvel meghallgatnám, s a mit csekély körömben értékesíthetek, a tanultakból azt lelkiismeretesen fel fogom használni. A „Székely Nemzet“ tekintetes szerkesztőségének csillag alatti megjegyzésére nagyon kevés a válaszom fila Ihbertas hármas czikksorozaúit csak azért méltóztatott közzé tenni, hogy egyoldalúsággal ne vádoltassék, azt nagyon sajnálom; mert ez igen furcsa hangzású az óvodai közügyet illetőleg. Hát akkor az ezt megelőzött első czikket libertástól vájjon mi okból méltoztatott közölni? Ha tehát a tekintetes szerkesztő ur azon nézetegy ügyes ugrással az ablak deszkájára ül Lajos, s kezét benyújtja a szűk rostélyon. — Szegény fiatal asszony ! igy tártnak téged, lakattal elzárva s szabadságodtól megfosztva ? ! — kiált szánakozó hangon, mialatt szemei függetlenségének érzetében diadalmasan villámlanak szép arczára. — Mi lett a mi vad, szelidithetlen Olánk- ból ? De miért tűröd te ezt ? Repülj fel, szép madár, hisz a világ olyan tágas ! — nőgatá Lajos, mi g forró lélegzete Ólának arczát égeté. — Az nem lehet ! — sóhajt halkan a szemfényvesztőim. — Nekem férjem és gyermekem van, Lajos ! Es aztán, hiszen én boldog is vagyok. — Boldog ! Boldog ? ! — ismétli a puszták fia, keserű mosolylyal rázva fejét. Azt te csak magadnak hazudod. A te boldogságod a szabadság. Hallgass reám, 01a ! nálam van mindenféle szarszámom ; felnyitom ajtódat. Künn a nagy cserfa alatt heve- résznek a czigányolc, tánczol nak, énekelnek és ug* * I rálnak a tűz körül. Jöjj ki, tekints szét, s ha úgy * tetszik, maradj velünk ! Hideg borzongás futott végig a czigánynő tagjain ; vissza riadt, mintha az a barna arcz egy vipera feje lett volna, mely mérges leliellettel sziszegett feléje. — Lajos ! — kiáltá halvány ajkakkal, — ne csábíts lehetetlenségekkel, fiíogy mehetnék én el a házból, miként hagyhatnám itt gyermekemet ? — De ki merészel téged szolgájává tenni ? — folytatja tovább a barna fiú villogó szemekkel. — Ki tartja nejét, mint rabszolganőt, retesz mögött elzárva? Ne légy bolond, 01a! — suttogott tovább, mind közelebb hajolva hozzá, hogy ajkai majdnem a nő arczát érinték, — Anzelm reggel előtt nem tér vissza a városból, s nem is veheti észre, hogy egy órát a házon kívül mulattál, leszakítva kezeidről a súlyos lánczokat. Eu felnyitom az ajtót, s mielőtt két óra eltelnék, újból bezárom mögötted. (Folytatása következik.)
