Nemere, 1883 (13. évfolyam, 1-104. szám)
1883-06-28 / 52. szám
52. szám. Szerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön < Demeter-féle ház, hová •’ a lap szellemi részét illető \ közlemények küldendők. Kiadó hivatal: < ЭТСагМ / KÖNYVNYOMDÁJA, \ hová a hirdetések és ( előfizetési pénzek ( bérmentesen intézendők. \ A hirdetmények és nyiltte- \ rek dija előre fizetendő. Sepsi-Szentgyörgy, 1883. Csütörtök, junius 28. XIII. évfolyam. KIHERE. fdiïifjai, ЫтиШщ}, 1§щг№ецш1ё és i laß. Megjelenik ezen lap heten- kint kétszer : csütörtökön és vasárnap. Előfizetési ár helyben házhoz hordva, ; vagy vidékre postán küldve: 5 Egész évre 6 frt — kr. < Fél évre 3 frt — kr. Negyedévre 1 frt 50 kr. Hirdetmények dija: 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyeg-dijért külön 30 kr. Nyilttér sora 15 kr. Előfizetési felhívás „nkm'ere“ tizenharmadik évfolyamának második felére. Eófizetési ár : Egész évre.....................6 frt — kr. H áromnegyed évre ... 4 frt 50 kr. Félévre..........................3 frt — kr. N egyed évre.......................I frt 50 kr. Egy hóra........................— frt 50 kr. K ülföldre egész évre . . 8 frt — kr. Az előfizetéseket, melyek legczélszerübben postautalvány mellett eszközölhetők, kérjük mielőbb megtenni, hogy a szétküldésben fennakadás vagy zavar ne történjék. Előfizetési pénzek Bernstein Márk könyvnyomdájába, mint kiadótulajdonoshoz intézendők. A „Nemere“ kiadóhivatala. Politikai szemle. A dunántúli magyarság ellenállhatlan áradatban tör a Dráván túli megyékbe. Évről évre szaporodik a magyarság száma a horrát- szlavon részekben. 1857-ben még csak az öt régi magyar községben, Korogyban, Antalfal- ván, Harasztin, Rétfalván és Szent-Lászlón voltak magyarok s nehány száz Erdővégen, Lovason, Csepinben s a nagyobb forgalmi helyeken, Eszéken, Vukováron, Rumán és Iregen, úgy hogy összes számuk nem volt több 4886- nál. Tizenhárom év alatt fölszaporodtak 15 ezerre. Ma pedig magában Yerőczében van 17.342, Szerémben van 10.532, Pozsegában 4320, a péterváradi és bródi kerületben 3276 s az egész horvát-szlavon részekben 41,417. Tehát 26 év óta évenként átlag 16°/o-kal szaporodik a magyarság a Dráván túl s ha ez igy tart, a jövő évtized elején száma meghaladja százezret. A mit a magyar kormányok ügyetlensége elvesztett, azt a somogyi, baranyai és bácskai paraszt visszaszerzi szorgalmával. Az a pro- czesszus, mely a délmagyarországi megyékben már egy pár évtized óta tart, hogy a szerb elem folyton hátrál a magyar és sváb előtt, megkezdődött a Dráván túl is. Feltűnt ez már a horvát-szlav^wíkjüoknak is. így az eszéki „Drau“ р^п^РЖщкЬап „Agrárius viszonyok Diakovár flregyében“ czim alatt foglalkozik a kérdéssel. „A régi szláv paraszt lakosság — Írja — mindinkább kiszorul a birtokból s egyes községekben a Baranyamegyéből és a Bácskából Szlavóniába bevándorló németek és magyarok foglalják el a birtokok legnagyobb részét.“ Az említett lap a birtokok ezen változásának okát az adő rendkívüli nagyságában keresi,Me tényleg egyedül az erkölcsi és ennek következtében a gazdasági sülyedésben lehetne találni; egyébként a mi a diakovári megyei parasztosztályt illeti, nyereségnek tekinti nemzetgazdaságilag, mert az eddigi tönkrement birtokosokat fizetni tudó és iparkodásukra nézve is jobb elemek váltják föl, de politikai és nemzetiségi tekintetben sajnálja e változást. Azután igy folytatja ezikkét: „Megérdemli az említést mindenesetre, hogy az okok ezen hatása főképen és legfeltűnőbb módon a diakovári megyében mutatkozik ; hogy a nemzeti parasztság pusztulását épen azon férfi (Stross- mayer diakovári püspök) közvetlen közelében látjuk, a ki nem veszi rossz nevén, ha ót nevezik az uj szláv világ jegeczedési pontjának. Teljes tisztelet a diakovári püspök tanulságának, nem közönséges szellemi tehetségének és lángoló hazafiasságának; de az, ki egykor méltatni lesz hivatva e kiváló ember érdemét, okvetlenül kényelmetlen helyzetbe jut, midőn azt kell majd megírnia, hogy minő erkölcsi hatást gyakorolt ezen főpap püspöki vezetése híveinek seregére. Lehetséges, hogy az erkölcsi és ennek következtében az anyagi pusztulás állapotát, a melyet most a diakovár- megyei ősi parasztok közt látni kénytelenek vagyunk, azon mellékes kérdések közé kell sorozni, a melyek fölött zavartalanul röpülnek magasabb czéljuk felé a korszakalkotó nagy szellemek. Lehetséges, hogy a kiváló hazafi, jövő századok reményeinek előkészítésére ösztönöztet- vén, Dem talál időt a jelen mindennapi kérdéseinek és hívei jólétének megfontolására. De az bizonyosnak látszik előtünk hogy a mi kőibe fognak következni azok a szép napok, a melyeket most a diakovári püspöki palotában oly hazafias teremtő erővel előkészítenek, csak magyarok és németek lesznek azok, a kik részesülni fognak e nemes törekvés gyümölcseiben!“ Az oláh hóbortoknak csak nem akar vége szakadni. Az újdonsült királyság el van telve a nagyzás mániájával s úgy látszik, komolyan gondolnak az ellenünk viselendő hóditó hadjáratra. Erre mutat az, hogy Erd'ély felé a határszéleket erősíteni akarják, másfelől pedig Gradisteanu Péter szenátornak e hó 16- ikán Jászvásárban István vajda emlékszobra leleplezésekor tartott toasztja, melyet a távollevőkre tartott s a melybe egyúttal az olák királyság „testvértartományait“, Bukovinát, Erdélyt és a Bánságot is bekeverte, mint a melyek szerencsétlenségre hiányzanak az oláh korona ékességei közül, de talán nem örök időkre. „Az ön koronája szép, felség, monda a királyhoz fordulva, de hiányzik néhány gyöngy belőle, melyek egykor vajha koronájának ékét képezhetnék !“ A király felállt s koczczintotr a szenátorral, mosolyogva kezett szorított vele s aztán a vendégek éljenzései közt elhagyta a termet. Albánia felől oly hírek jönnek, melyek alkalmasak felkelteni a gyanút a külügyminisztérium politikája fölött. A hódítás politikájának szele kezd lengedezni. A mi az albánok közt történik, nagyon emlékeztet azon komédiára, mely Bosznia elfoglalását megelőzte. — Tudvalevőleg az albánok és törökök közt egy idő óta harcz folyik a miatt, hogy a török kormány Zem vidékét Montenegrónak akarja adni. Az itt lakó hotti és kasztrati törzsek azonban nem akarnak Montenegró alá tartozni s zavarogni kezdtek. A török kormány el akarta nyomni a zavargást, de nem sikerült ueki, sőt A „Nemere“ tárczája. A szemfényvesztő nő Németből Hoós János. (Folytatás.) , — De Anzelra, kedvesem ! — szólt, szép fejét gyengéden rázva meg a czigánynő, és újólag nevetés hangzott ajkairól ; miféle veszedelem miatt aggódtál előbb? Lásd, téged vakká tesz a félelem, s kísérteteket látsz, holott azok nem léteznek ! Nos, nem láttad az ijesztőt? — kiáltott Anzelm majdnem haragosan. — Igen, láttam és talán világosabban, mint te; a szegény üstfoldozó a rathenovi vásárról, a fekete magyar fiú az ő egérfogóival,,« most már bizonyos, hogy megesteledvén, az éjét az utszéli árokban szándékozik tölteni ! — Ki tudja, hátha meg akart kérni, hogy a legközelebbi faluig vigyük magunkkal. Szegény Lajos ! neki ugyan rósz fekvése lehet a mezei egereknél. Légy bátor Anzelm, fordítsd meg a szürkét, segítsünk a szegény fiun, hisz nincs távol a hely és ki tudja, mily hálás lesz irántad az életben? — Óla! vissza fordulni a veszedelmes cserfa felé? Isten őrizzen! — kiáltott megrémülve. — Ez annyit tenne, mint a sorsot kihívni! Az üstfoltozó? Inkább hiszem, hogy maga az ördög volt, mely a földből bujt elő, mert hogy annak az alaknak nem volt sem teste, sem vére, az oly igaz, minthogy engem Strauch Anzelmnek hívnak ! — A czigánynő szelíd mosolygással rázta meg tejét. — Ti férfiak, kik örökké otthon ültök, mégis csak gyenge lelkek vagyok! Hisztek hazajáró lelkekben és igézetben, esztelenségek fölötti fogadá sokban elvesztitek lelketeket, melyeket mi kinevetünk, mint értelmetlen meséket! Jól van úgy, a hogy van; miként tudna különben a czigány megélni, ha a vak, ostoba világ nem hinne bolonditó szemfényvesztésükben ? Am legyen igy, de te Anzelm, kinek ezután az én uramnak kell lenned, neked függetlenebb szellemmel kell bírnod, mint sok ezer embertársad bir. En megtanitlak téged az örvényeket és titkokat kifürkészni, melyekből a czigány az ő bölcsességét meríti. Mi nem vagyunk varázslók, Anzelm, s nem is voltunk soha, hanem okosak vagyunk! A hol ti siketen, semmit sem sejtve naponkint elmentek, a mit kézzelfoghatólag tudhattok és mégis figyelmen kívül hagytok, azt mi az értelem szemeivel látjuk s értékesítjük; titokban kilessük a természnek csoda tevő eszközeit, a sötét erdőben, szélvész és zivatarban, magános vándorlásainkon a mindennapi életből gyűjtjük mi a varázsformákat. Körös-körül a lelkek sötétségben vannak: a gyermekes félelem átkában; a megvetett, hazát lan barna nép pedig a végtelenség határszéléig emeli föl tekintetét, s valamint rabbilincs nélküli lába és vándorbotja, úgy kóborol lelke is az isme* retek világában, vár az időre, mely a csufolódónak is szemeit fölnyitja, s ez az idő előbb-utóbb el fog jönni ! Óla sebesen és fájdalmasan beszélt, kezei hévvel ragadták meg Anzelm kezeit; szive vérzett, vala hányszor véreinek szomorú helyzete jutott eszébe, szemei átszellemült tekintetben fénylettek, mint fénylenek a csillagok tiszta felhőtlen égen. Anzelm nyugodtan hallgatta a nélkül, hogy értené. 0 csak azt tudta, hogy az oldala mellett ülő csodaszerü nő egy kedves gyöngy, mely méltó volna egy királyi főt díszíteni és mégis a kárhozat pecsétjét hordozza homlokán, mely a veszélyt a ház fölé idézi. Igen, veszély követte őket, látták ők mégis a cserfa kisértetét! A fák közül kibontakoztak lassankint a kastély szürke falai, egy gyönyörű épitvény, melynek hegyes csúcsíves ablakaiban szórványosan megannyi hold tündöklőit. Oldalai mellett szélesen terjedt ki a lombos liget, az épület vörös cserép födele messze tüudöklött a tiszta holdfényben. — Ez a te jövendőbeli honod, Óla! — mondá oly hangosan, mintha a szürke falaknak és koronás hársfáknak meg kellett volna hallani. Ez itt a neuhauseni kastély és ligete, odább terül el a helység, s azon házacska ott .......... épen most villan m eg egy kicsiny világosság, látod? az az ón lakhelyem, a kertész ház! Hirtelen futt onnan a szól és a czigánynő összeborzadt, s szorosan simult Anzelm oldalához, merev tekintete az ablakból feléje integető villogó tüzfényre tapadott. Megmerevült nyitott szemekkel bámul Ola a világos holdfénytől körülvett kertészházra. Alacsony falait sűrűén födik be a zöld szőllővenyigék, melyek egész a födél csúcsáig húzódnak föl, s onnan karcsú lebegő füzérekben esnek vissza a kicsi rostélyos ablakok fölé. Mint egy tőrszurás czikázik át a czigánynő szivén ; rostélyos ablakok ? Oly keményen és aggodalmasan őriz, mint valamely süket falak? Fog-e lélekzelhetni amaz ablakok mögött? Nem fogja-e fejét a vas rudban megütni, mint a szabadságnak ama kis nővére, ama fecske, melyet a barna Heppo egyszer a kalitkába zárt? így té- pelődött lelke, midőn egy megmagyarázhatlan aggodalom szorította össze szivét, le akart ugrani a szekérről, bogy a független tiszta éjben vissza fusson a távol messzeségbe. Ekkor tekintete az oldalán levő bő, holdvilágsiilötfe arczra esik, s mintegy
