Nemere, 1882 (12. évfolyam, 1-104. szám)
1882-02-26 / 17. szám
17» szám, Sepsi-Szentgyörgy 1882. Vasárnap, február 26.____________XIL évfolyam» S zerkesztőségi iroda Sepsi-Szentgyörgyön Csiki-utcza, Matheovics-féle ház, hová a lap szellemi részét illeti közlemények küldendők' Kiadó hivatal : |3ernstein J&árk könyvnyomdája hová a hirdetések es előfizetési pénzek bérmentesen intézenddk. À hirdetmények és nylltte- rek dija előre fizetendő. Politikai, társadalmi, szépirodalmi és közgazdászai lap. ft „HáramszékE (iázíípar-i Megjelenik ezen *aP hetenként kétszer csütörtökön és vasárnap ELŐFIZETÉSI FELTÉTEL Helyben házhoz hordva vagy vidékre postán küldve Egész évre . , 6 frt — kr. Fél évre ... 3 frt — kr Negyedévre . . 1 frt 50 kr. Hirdetményekdija: 3 hasábos petit-sorért, vagy annak helyéért 6 kr. Bélyegdij külön 30 kr, Nyilttór sora 15 kr. Azoknak a brassói szász gerjedelmeknek az alkalmából. Kezdi szék, 1882 február 22. Ki hitte volna, hogy a brassói szász uraiméi: - nak oly rettenetes terjedelmeik fognak lenni ? S még pedig — uram bocsá ! — épen a bőrgyáros 1) (1 с к S z e p i vezérlete mellett ! No én nem ! Sőt a Bach-korszak fénykorában, az 50-es évek második felében, épen meg mertem volna rá esküdni — hja, akkor még tapasztalatlan tanuló voltam — hogy Dilck Szepi épen oly lelkes barátja lesz a magyarnak egész a sírig, mint volt akkor nemcsak ő, de Schiel Frigyes — a kisebb - tanárunk is, a ki szabad délutánainkon a saját cseresznyés kertjében oly lelkes oratiokat tartott nekünk a magyarság igazságos ügye me lett s a 48. forradalom magyar vezéregyéniségeinek dicsőítésére. Mi székely discipulusok képeztük a Schiel törzsgárdáját, a szász atyafiak közűi csak egypárt méltatott Schiel arra, hogy maga köré gyűjtse s ott megtűrje. Ezen pár szász közt ott volt Diick Szepi, ki a mily lelkes barátja volt akkor a magyarságnak, épen oly incarnatus gyűlölője most. Hiába: „tempóra mutantur et nos mutamur in illis“ — változnak az idők s mi is azokkal ! S még pedig mennyire ? 1 Brassó ezelőtt a szelíd szász városok közé tartozott : Szebent, azt mondhatni, gyűlölte, hogy a magyarokhoz nem tud simulni s a reactiouak fő-fő fészkét képezte. Es most az ultra-szász még Szeben mellett is Brassó lett. De egyet elfeledtek a mi brassói szász atyánkfiái s ezt Dück Szepi barátom figyelmébe ajánlom, azt tudniillik, hogy : „quod licet Jovi, non licet bovi“, azaz: azért, hogy valami Szebenben elsül, vagy legalább is nem sül fel, — nem következik, hogy ugyanazt Brassóban is büntetlenül el lehessen követni ; Brassó nem a Szeben helyén fekszik és lakosai is mások. Brassó* szászsága elfeledte, hogy egyfelől a Brassó emelkedésének a gyökerei a székelységtől nyerik legfőbb tápnedvüket, másfelől hogy Brassó népességének a szászság még egy harmadát sem képezi s hogy Brassóban a magyarság] létszáma ma is meghaladja a szászok létszámát. Ebből pedig épületes tanúságot vonhatna le, ha t. i. azt a régi hires szász prudentiát teljesen el nem veszítette volna. De elveszítette. Es ha ennek reá nézve nagyon sajnos következményei fognak majd beállani, azért ne mást, hanem saját magát vádolja. A brassói magyar elem pedig ébredjen öntudatra! Hát nem tehetnék, hogy városuk megszűnjék szász város lenni ? Egyesüljenek s a siker előbb vagy utóbb, de be fog állani. Minden esetre elvárjuk a brassói magyarságtól, hogy magyar hazafi legyen ; és ha a szász uraimék a Z a y-к és a „grosse deutsche Vaterland“ mellett tudnak és akarnak még impertinensül is tüntetni, hát nincs-e rendén, hogy a magyarság is a kiütött tromfot még nagyobb tromffal üsse el? Csak nem lehetünk arra praedestinálva, hogy a vesztesek mindig csak mi legyünk, — daczára, hogy nyertesek is lehetnénk. Vizsgáljuk meg csak jól a kártyáinkat : hát nem a mi kezeinkben vannak-e a nagyobb „ütők“? Nekem úgy tetszik, hogy igen. Tehát eszélytelenség azokat elpocsékolni a semmiség hívásokra, s aztán az ellenség merész hívásaitól megijedve, ^megfutamodni. Ezek a brassói magyarságnak szólallak. De székely feleimhez is van egy pár szavam. Ébredjünk mi is öntudatra! A gyáva, félénk meghu- nyászkodás csak nem vált vérünkké. Vagy nem mi volnánk a józanul merész, hős székelység utódai ? Ha a szász uraiméknak szabad Magyarországon germánizálni s a „grosse deutsche Vaterland“ érdekét védeni, — miért volna nekünk megtiltva, hogy mi a saját nyelvünk elnyomását igyekezzünk meggátolni s a közérdekkel mege gyező magánérdekeinket ne hanyagoljuk többé el. Miért tűrjük, sőt készakarva mozdítjuk elő, hogy a saját munkánk, véres verejtékünk árán Brassó gazdagodjék? Hit nem jobb volna, ha az a haszon, a mit Brassó tőlünk zsebre rak (hogy azzal ellenünk s a „grosse deutsche Vaterland“ mellett tüntessen), a mi zsebeinkben maradna ? De igen ! Vessünk tehát gátat ennek. Sepsi Szentgyörgy város mindeu kellékével bir annak, hogy kereskedelmünk, iparunk központjává is váljék. Alapítsunk ott gabona-, liszt-, fa- síb. raktárokat ; fejlesszük liszt, szövő (posztó), asztalos, bőr stb. iparunkat, hogy a székelység pénze és véres verejtékének a dija ne Brassóba vándoroljon, hanem maradjon meg itthon. Ez, csak akarni kell — de komolyan — és meglesz. Az utóbbi időben Sepsi Szentgyörgy oly tetemesen haladott, hogy ennek csak természetes következménye — ezt illetőleg is — ha Brassó kezéből a vezérszerepet kiragadja. Építsen Sepsi-Szentgyörgy egy lóvonatu vasutat Földvárig sa többi magától fog jőui. Ez oda fogja édesgetni azon Vökét, a mely gyárak emelésére, az ipar és kereskedelem fejlesztésére megkiváutatik. Egy 18—20 kilométer hosszú lóvouatu vasút kiépítését Sepsi-Szentgyörgy már egymagára is megbirja s a vidék támogatása mellett épen gyermekjáték lenne. A fődoiog pedig ennél a lenne, hogy ekkor ezen lóvouatu vasutat rövid időn gőz- mozdonyu vasút váltaná fel ; mert természetesen ezen lóvonatu vasutat úgy kellene vezetni, begy az a gőzmozdonyunak az alapját képezze. Gondolkozzanak ezen itt elmondottakról az illetők. — Egy székely Husiidig. A „Nemere“ tárczája. Mutatvány Benke István tan vezető tanárnak f. hó 14-én elmondott ú-elassica-litteraturai székfoglaló szakértekezéséből.*) III. Mindezekből már most mi következik ránk magyarokra vonatkozólag ? Az e, mit az utilitarius felfogás, a mindenben hasznot kereső iparkodás praktikusnak és czéíszerünek szeret nevezni, vagy — mint jeligénk mondja — kalmárkodó nézetek után indulva az egész természetet csak kincses ládának s a csillagok ezreit arra valóknak kell tekinteni, hogy a portékás hajók útját igazgassák ?! lisztán szólva nem kelle nekünk is a legmiveltebb népek példája után haladni azon az ösvényen, mely a földi gyarló létből a classicitás dicső egébe varázsol, hol műveltséggel és tudománynyal jólét és boldogság párosul? Csak arra valóknak kell-e még tovább is tekintenünk a gym- nasiumokat, hogy papokat, ügyvédeket, orvosokat, mérnököket síb. képezzünk, nem pedig általános, humánus képzettséggel biró embereket adjunk a társadalomnak?! Legközelebb pedig: a latinnyelv tanításának csak az e a czélja, hogy a legújabb időkig nálunk divatozott kulináris latin társalgás megértésére vagy folytatására szolgáljon, s nem pedig — a mint a múlt korszak tapasztalása és Európa legműveltebb nemzeteinek közmeggyőződése és példája mutatja — az ember lelkének általános E mutatvány az értekezés 2-ik ágából, onnan van véve, hogy : «befoly-e a latin classicus irodalom a miiveit népek mai szellemi életére, s ennélfogva min<ü szerepe van a latin i odalom tanításának a gymnasiumban* -- miután az értekezés első kifejtette, hogy ; ^.minfl tény zök közrehatásával, kik fejlesztették a római iroda mat a cLssicitás eddig sehol utói rém ért mértékéig*1 — lévén a székfoglaló-beszéd függeléke -a tanár szak-hivatása és feladata általában,* képzésére és kiművelésére czélozzon?! Hiszen, ha csak egy futó tekintetet vetünk hazánk és nemzetünk lefolyt közművelődései történetére, első tekintetre is át fogjuk látni, hogy mindazt, — a mivel a közműveltség terén birunk, csekély classikus képzettségünknek tulajdonithatjuk; ellenben, a miknek hiányában szenvedünk, classicaijáratlanságunknak tudhatjuk be — — jóllehet mindezt a fölszínes magyar gondolkozásmód alig bírja felfogni. Ezeknél fogva, azon iskolának, mely a „humanitás gymnasium“ szép nevét viseli, kötelessége a maga elébe kitűzött utón haladva meg kívánni, hogy az ó classicus tanulmányokat minden növendék „mint a nemes humanitás, a magasabb és mélyebb műveltség nagy értékű eszközeit, sőt bizonyos értelemben alkotó részeit“ fogja fel és művelje lankadhatatlan fáradsággal és szorgalommal, mert „a szellem nem izmosodhatik könnyítő módszerrel“. — Ez okból üdvözlöm azt az irányt, mely a reáliskolákba is behozni kívánja a latin nyelvet és a classicusokat, mi által útja egyen- gettetik az egységes középiskolának — mint a hogy Angliában is van — mert a valódi műveltség nem lehet két vagy többféle, hanem csak egy, s ezt az egyféle műveltséget az ó kori classicusok, illetőleg műremek irodalom alapján nyerhetni. Ezt bizonyítja azon, már érintett körülmény, hogy úgy a múltakban, mint a jelenben is nemzeti költőink, és tudományos férfiaink a classicismus alapján művelték ki ennyire nemzeti nyelvünket, alapították meg a nemzeti irodalmat és műveltséget; egyen gették és egyengetik útját a magyar classicitás- nak — habár miudezekben, a mint alább érinten- dem, a szomszédi s más összeköttetési viszonyra utalt német befolyás a közelmúlt időkig s bizo nyos tekintetben egész napjainkig laokooni kígyó- kínt fojtogatta nemzeti irányban való művelődési haladásunkat. Férfiak, mint: Virágh B., Kazinczy F., Berzsényi D., Kölcsey F., a Kisfaludyak, Vörösmarty M., Bajza J., Czuczor G., Tompa M, b. Jósika M., b, Kemény Zs., a két Szemere, Jókai Mór, Arany J., Gyulay JP., Szász K., más téreken : Széchenyi I., Deák F., Kossuth L., Csengeri A., gr. Lónyay M, Kerkapoly K., Ipolyi A., Fraknói V., Pulszky F., Télfy I., Greguss A., Pauler T., Trefort Á, Haynald L., dr. Fogarassy; azután Brassay S., Szabó K., Imreh S., Ladányi G., Fel- méry L., Szász B., Salamon F., Vandrák A., dr. Ballag! M.; a múltban: Tatay A., Varga J. Tar- czy, Mihályi K., Mentovich F. és Sámi L. pro fes- sorok; kiválólag felekezetűnk körében: Tóth F., Bodola S., Török Pál, Nagy Péter és a Révészek; Kiss Adám, Kiss János, a Herepiek, Vadasok, Szászok; Dobos J., Fördős, Filó, Baksay Sándor, és az itt fel nem sorolható valamennyi sok más kitűnőségek, felekezeti különbség nélkül, mind a classicus szellemtől voltak és vannak áthatva, s ez jellemzi minden működési irányukat és tetteiket. Az említett nevek között egy névvel találkozott a t. közönség, mely név egy kis kötelességet ró én rám, ч én e kötelesség teljesítésének szivemből hódolok, mert az a név nemcsak hazánk tudományos költőjéé, felekezeti büszkeségünké, hanem városunk díszpolgáráé is, a kinek iskolánk megalapit- tási történetében szintén jutott egy fényes lap! Ez a név: Szász Károly, kinek külön felemii- tését senki közülünk nem veheti rossz néven, mert praegnans véleményét idevonatkozólag nyomaték gyanánt tartozom felemlíteni, hogy a mit én kevesebb erővel tudtam és tudok bizonyítani, hathatósabban tegye ő. Ugyanis a „Vas. Ujs.“ múlt évi 29 iki számában Virgilius és Horatiusról való fejtegetéseiben, többek közt igy szól a tudós költő: „Oh mi más szemmel nézem lapjaidat ma, mint „poéta koromban“ . . . Akkor legfölebb a nyelv művészetét bámulhattam kifejezéseik választékosságában, hangzatuk fordulataiban, ma valami finom illat kimondhatatlanul üde, és jóltevő, száll e m\r sárguló lapokról felém, valahányszor kinyitom: a classicismus illata. A mai realirány emlőjén növekedett (és magukat bölcseséggel teleszitt) modern tudós urak előítéletnek és elfogultságnak nézik és csúfolják, a mi (régi vaskalaposok) ragaszkodásunkat a classiçusokhoz s bámulatunkat az ó*
