Nemere, 1882 (12. évfolyam, 1-104. szám)
1882-07-02 / 53. szám
— 210 — minisztériumban, tiszta csupa hazugság, egyedüli igazság itt lenn van Brassóban a Gött ur nyomdájában. Mit mondjunk azon hebehurgya Hübele Balázsnak, kik egy czéljával tisztában álló főispán hivatását saját érdekeik legyezgetésében látják s el nem tudják gondolni, hogy Brassómegyének a szászokon kivül vannak még magyar és román polgárai is, a kik, ha kell, épen oly joggal, sőt talán valamivel hangosabban is pretendálhatnák úgynevezett „érdekeik“ orvoslását. Ezen nemzetiségek között azonban legkevesebb követelésekkel a magyarok fognak alxalmat- Hnkodni az uj főispánnak. A brassómegyei magyarságnak nincsenek érdekei azon kivül, a mi a magyar koronának, a magyar nemzetnek is érdeke. A mi ezentúl megy, az megszűnt |közös érdek lenni. S ha a szászok és talán a románok speczia- lis kívánságokkal állanak elő, semmi esetre sem tarthatnak igényt arra, hogy bármely főispán is az oldaluk mellé álljon. Közös érdekünk ez időszerint egy van és ez az, hogy győzze meg valaki az okos sulferájnos urakat arról, hogy ők a magyar állam polgárai. Ha ez sikerülni fog az uj főispánnak, oly nehéz leiadatot oldot meg, a melyért tapsolni fog az egész magyar nemzet. K —a. Gábor Áron sírja. Kőzdi-Vásiáhely, 1882. junius 29. Nyomtatott plakátok hirdetik már napok óta, hogy az elesett székely szabadsághős sirja egyházi utón folyó évi julius hó 2-án fog beszenteltetni. Mire e sorokat a t. szerkesztő ui szívességéből a közönség olvashuja, akkor talán már meg D történt az egyházi szertartás és a mit évtizedek alatt mulasztottja székely nemzet, azt a kötelességet pár óra alatt lerója. Simpla kötelesség ez nagyon s mindenesetre nagyot hibázott a szertartást rendező bizottság, hogy ha már ünnepélyt szándékozott rendezni, nem tette azt általánossá. Nem elég az, hogy plakátokon hirdette s lapokban értesítette a közönséget*), ennél is több kellett volna. Szükséges leendett egy tervszerű programul, melyhez többen is hozzászólhattunk volna s melybe esetleg a legközelebbről érdekelt fél, a család is beleegyezését adta volna. Nézetem szerint nagyon is igaza van Gábor Imrének, midőn ő a „Nemerédben tiltakozik mindennemű beavatkozás ellen, mely csak egyesek buzgóságának lenne kifolyása a szándékolt ünnepély rendezését illetőleg; ennek országú s ün- nepélynek kell lennie, olyannak, a melyre h ó- napokkal előbb meg kell tenni az előkészületeket. Ilyen ünnepély lesz a síremlék leleplezési ünnepélye. Addig azonban még sok idő van. Jól jegyezte meg e b. lapok igen tisztelt szerkesztője, hogy mindaddig, mig egy nagy (szerintem talán 2 —3000 forintra is rugó) összeg nem gyűl össze, a miből egy, a székely nemzet kegyeletének s az elesett hős emlékének megfelelő monumentális sirkövet állíthatunk, mindaddig békét kell hagyni a ceremóniáknak, mert minél inkább megosztjuk a közönség ügyeimét és érdeklődését, annál kevésbé tog sikerülni majd „ama nagy napon“ a tervbe vett országos ünnepély. Ez egyedül a főczél s minden forgácsolás, melyet ennek hátrányára egyesek elkövetnek, hónapokkal s talán évekkel löki hátrább a nemzeti c/.él kegyeletes ünnepét. Igen helyesen tette Gábor Imre ur, hogy sürgette a régi szoborbizottságot számadástételre. Mert a „Nemere“ szerkesztősége állal gyűjtött s egyik számban ki is mutatott 142 fit 85 krnál más gyűjtésekről soha számadást nem láttunk. Ez baj. De még sem akkora baj, hogy segitni ne lehetne rajta. Felfogásom szerint Gábor Imre ur a helyett, hogy bizalmatlankodik, Horváth Ignácz ur a helyett, hogy czeremoniákat rendez, sokkal helyesebben cselekszenek, ha hozzálátnak ők maguk is a tulajdonképem egy szükséges dologhoz, a pénz gyűjtéséhez. Nem ér az semmit, h,a hazafias dikcziókkal áradozunk a közebédeken, vagy telesirjuk a papirost a rész vétlenség fölötti bankódásunk könyeivel; ezekből még soha egyetlen fejfát sem faragott senki a halott sírjához. De ha Ők maguk is, a kik szivükön látszanak hordozni a nemes czélt, heálianak valamely tekintélyesebb összeggel az adakozók sorába s aztán alakit- nak maguk között is egy gyűjtő bizottságot, úgy *) Részünkről semmi értesítést sem kaptunk a rendező bizottságtól. Hogy ez öreg hiba volt, akárki követte légyen is el — annyi bizonyos. Lesz nekünk is e tárgyhoz szavunk későbben, addig azonban közzétesszük a tentebbi sorokat is, melyeket kevés kivétellel mi is aláírunk. Szerk. hogy minden község úgyszólván egy egy gyűjtő bizottság .legyen, s igyekeznek, hogy a személyes érdekek mellőzésével minden ember egy-egy apostola legyen azon ügynek, — akkor lesz síremléke Gábor Áronnak minél előbb és pedig olyan emléke, a melyre századok múlva is büszkén mutathatnak unokáink. „Építette a székely nemzet.“ Mindaddig azonban, mig igy nem teszünk, rá vagyunk utalva, hogy az idők folytán lassan- lassan gyülögetö összeg nehány száz forintra emelkedvén, várjunk évek soráig, mig emléket emelhetünk Gábor Áronnak. Egy honvéd. Minő irányt kövessen Háromszék közgazdasági szempontból a nevelés terén? и. Es a mig mindez igy fog kinézni künn a természetben, azalatt bent a községekben az életmód és foglalkozás, vagyis az iparűzés és közművelődés is más irányi és mérvet kell, hogy vegyen rövid időn nálunk. A jelenlegi temérdek falusi „szabad székely és földbirtokos ur“ ból igen sok állandó „földműves“ és „erdei munkás“ kell, hogy kikerüljön, kik a népiskoláknak általán kötelezett tanfolyamát elvégezve, talán X—2 évi megfelelő szakoktatást is fognak nyerni valamely alsóbb fokú gazdasági tanintézet előkészítő, vagyis általános tanfolyamán s azzal, mint „értelmes, de korántsem, mint „szakképzett inas“-ok, vagy kezdők szolgálatba lépnek valamelyik nagyobb földbirtokcsnál, illetőleg erdőgazdaság körében. A további képzettséget aztán ott nyerik, vagyis inkább lesik el egészen gyakorlati utón ; és igy fogják magokat, előbb ügyes és hasznavehető „napszámosokká, később pe- dig ugyanilyen „szakmányos“-okká kiképezni. A módosabb, illetőleg: tehetségesebb falusi szabad székely és földbirtokos ur“-ak pedig elvégezvén az a 1 s ó b b f о к u gazdasági, — illetőleg erdészeti tan folyamot teljesen; hazamennek, vagy a saját gazdaságú kát okszerűen és vezetni, gyarapítani, ha t. i. van erre alkalom és mód; vagy pedig szolgálatba valamely nagyobb töld- vagy erdőbirtokoshoz s mint csürbirók, ispánok, munkafelügyelők, erdöörök, vadászok stb. . „ . tovább képezik magukat gyakorlati téren is és élnek tiszteséges módon, jól kiérdemelt munkájok után. Vásáros helyen pedig, a helyett, hogy mindenki „önálló szabad és független iparos“, avagy kereskedő „ur“ akarna lenni, a szerényebb móddal, illetőleg korlátoltabb tehetséggel bírók, elvégezvén az általán véve kötelező elemi iskolák után még az. úgynevezett polgári és ipariskolák általános, vagyis előkészítő tanfolyamát; azzal," mint „értelmes“ inasok illetőleg tanonczok szolgálatba lépnek valamely nagyobb iparos, illetőleg kereskedőnél. A további képzettséget ott fogják aztán egészen gyakorlati utón és módon megszerezni ; és azon élotczélt tűzik magok elé, hogv ők csakis mint értelmes, ügyes és megbízható segédmunkások s nem pedig mint önálló iparosok, avagy keres kedők küzdik át a becsületes és tisztességes munkásságban rejlő önérzettel ezt a földi életet . . . A módosabb és tehetségesebb rész pedig a felsőbb polgári iskolákat is elvégezve, vagy saját üzletét fogja vezetni és gyarapítani; vagy mint nagyobb szakképzettséggel biró üzletvezető, ügynök stb. igyekszik előbb a másét s utóbb talán szintén a magáét vezetni. A kik pedig mindezen éles czéloknál is magasabbra tartanak igényt és a kiknek rendelkezésükre is áll az annak eléréséhez mulhatlanul szükséges nagyobb anyagi, illetőleg szellemi képesség, azok — és csakis azok — fognak mindjárt kezdetben az egyetemekre, illető leg akadémiákra előkészítő tanintézetekbe, vagy is tehát, a gymnasiumokba, — illetőleg reáliskolába lépni, hogy belőlök váljék aztán a sok pap, tanár, katonatiszt, orvos, mérnök, ügyvéd, erdész, bányász, iparvegyész, gazdász stb. és a közhivatalok mindinegannyi oszlopa, támasza s az egyes vidékeknek oly gyakran emlegetett „magasabb képzettségű intelligentiája.“ Es ezen irányban a nők is fogják követni a kor intő szózatát. Az eddig csak libát őrzött és búzát gyomlálgató falusi nő a belterjes kerti és mezei munka többféle nemeit fogja gyakorolni: a csak durva vásznat szőttest produkáló, vadalmát és vaczkort s simpla kel káposztát árulgató „falusi libákéból a müvásznak, nemesitett fajgyümölcsök és szebbnél szebb és teljesebb kerti ve- tetnények nagyban eladói válnak. A csak csirizét I keverni s hurkát vakarni jól tudó városi polgárnők pedig a háztartás, ép és egészséges gyermek- ; nevelés, ruházás stb. titkaiba is mélyebben be lesznek avatva, mint a mostani szegényebb sorsú polgárnők; a módosabb „kisasszonykák“ pedig a gui- tározás és ábrándozás simpla tudománya mellé a takarékos és ízletes sütés és főzés, továbbá a mü- varrás, hímzés, szabás kötés s a műveltebb polgáriélet igényeit mindenben kielégitni képes háztartás titkait is még jobban el fogják sajátítani jövőre, valamely rendes felsőbb leányiskolának teljes és sikeres elvégzése alapján, mint a hogy azt idáig egy-egy úgynevezett „kisasszonytól“ nyert elméleti oktatás és gyakorlati félszeg példaadás után magukévá tették. Nemzetünk jövője. (Folytatás ) A munka e nagy szerepével szemben, fájdalom, elmondhatjuk, hogy nemzetünkben még nincs kellőleg fölserkentve annak ösztöne, nincs kifejlődve szeretete, s főleg nincs meggyökerezve annak tisztelete. Általánosságban szólok, nem egyes városokról vagy vidékről, hol e tekintetben hely- lyel-közzel jobb állapotok észlelhetők. Tudom azt is, hogy közgazdasági visszonyaink olyanok, melyek mind eddigelé nem nagyon kedveztek az ipar fejlődésének, s igy jó részben hiányzik még a tér is, hol magát a munkaösztön érvényesíthesse De eltekintve is ettől, elmondhatjuk, hogy a magyarban még nagyon sok van abból az örökölt ellenszenvből, melylyel a szabad és harczias népek régebben a kézi munka s az iparos foglalkozások iránt viseltettek. A magyar ember szeret úr lenni, s ha az nem telik, legalább uraskodni, s kiváló előszeretettel keresi föl azon életpályákat — az egy katonait kivéve — melyeken külső tisztességet és tekintély t vél találhatni, ha pénzt nem is sokat. Innen van, hogy a tudományom életpályákra előké- szitő közép- és felső iskoláink aránytalanul túl vannak népesítve fiatalsággal; mig ellenben a müipari és gyári foglalkozásokra készítő iskoláknak mindeddig szükségét is alig éreztük, s a mennyiben ma már vannak is, meglehetős csekély látogatottságnak örvendenek. Innen van, hogy a szorosan tudományos életpályákra készült, okleveles fiatal egyének tömegesen rohanják meg a legszerényebb állásokat is, hogy legyen legalább kenyerük, ha száraz is; mig ellenben a gyáraknál és nagy vállalatoknál még ma is mennyi idegen talál gazdagon díjazott állást, koránt sem azért, — mint némelyek szeretik hinni, — mintha ez idegenek előnyben részesittetnének, a mi legtöbbször épen nem is áll a vállalat érdekében , hanem azért, mert még nincs az ily foglalkozásokra elegendő számú képzett magyar. Innen van továbbá az a jelenség, hogy még oly egyének is, kik jólétüket és boldogulásokat kezük munkájának, ipari értelmük és tevékenységüknek köszönhetik: gyermekeiket már szeretik a tudományos pályákra terelni ; a mi egyes esetekben lehet helyes és nagyon indokolt, — mert hiszen távol vagyunk, hogy a kasztrendszer szólói akarnánk lenni, — de általánosságban ez a tünemény is csak azt bizonyítja, hogy bennünk még hiányzik az ipari munka tiszteleté, nek s a termelő foglalkozások fontosságának tel. jes fölismerése. Ezt az előítéletet és ellenszenvet pedig le kell küzdenünk, mert veszélyes és indokolatlan. Veszélyre, mivel fogva tart bennünket az idegen ipar uralma alatt, s igy elöli vagyonosodásunk legtöbb tényezőjének fejlődését. Indokolatlan, mivel abból származik, hogy mi még- mindig azzal a szemmel nézzük az ipar munkásait, a milyennel régen nézték, s a milyenek azok régebben csakugyan voltak is. Csakhogy ma már az iparos foglalkozás is nagy értelmiséget, Ízlést, csínt, s elméleti ismereteket követel, ha terményei verseny - képesek akarnak lenni; egy gyárnak, egy vállalatnak vezetése pedig szellemileg is oly tulajdonokat tételez föl, a melyek gyakran jóval magasabb fokon állanak, mint a tudományos pályák által nyújtott foglalkozások némelyikéhez megkivántató műveltség és tudás. Nem lehet pedig tagadni, hogy népünkben kiváló mértékben megvannak azok a képességek, melyek az ipari munka tölvirágoztatásához szükségesek; van benne ügyesség, erő, találékonyság, szellem, tanulékonyság. Hiszen ismeretes tény, hogy ipari és technikai pályán levő ifjaink a külföld műhelyeinek és gyárainak igen szívesen látott munkásai; dicsérik józanságukat is, a mely tekintetben fölötte állanak a német, angol és szláv munkásoknak, s vetekednek a francziával. Csak a közszellemnek kell tehát jobbra változni, abban az irányban, hogy helyezzük az ipari munkát az öt megillető becsülés polczára, s ezzel készítsük elő hazánk anyagi fölvirágzásának jövőjét. Hogy mire lehetünk képesek e téren is: mu* tatatja az a lendület, melyet a magyar képzőművészetek az újabb időkben vettek. Szobrászaink, festőink, építészeink immár vetélkednek Európa legelső mestereivel; ifjú művészeink nem egyszer idegen földön elnyerik a benszülött ifjak elől a kitüntetés pálmáját; a magyar genius alkotásait elismerőleg emlegeti az egész világ, egyik festőművészünk csak az imént végzett be egy müvet, melyet az idegen sajtó e század legnagyobbszerü alkotásának nevez. A magyar költészet, sőt a zene is hódit mindenfelé, s ez utóbbi csak mestereit várja a jövő méhéböl, hogy magyar érzelmeket és eszméket terjeszszen mindenfelé a világ minden nemzete előtt érthető hangokon. Szóval megszűnni látszik az az idő, mikor a magyar szellemről gúnyosan azt mondogatták — s bárgyú kedvteléssel mondogattuk magunk is, — hogy csak a fakilincs föltalálásával gazdagította a világot. A jövő megalapításának egyik tényezőjéül kell fölemlítenünk a takarékosság hajlamát is. Ezt, a munkaszeretettel együtt, némelyek mesteremberi erénynek szokták nevezni, fogadjuk el e neveze*
