Nemere, 1879 (9. évfolyam, 1-104. szám)
1879-04-13 / 30. szám
— 119 — Jagôcsy Péterfîy Józseí értesítése a házi iparról, Négy esztendeje múlt annak, hogy a házi ipar fejlesztésével mint miniszteri biztos foglalkozom. Trencsénmegyétől a Székelyföldig harmincz- nyolcz törvényhatóság területén fordultam meg tért keresve, hogy a társadalmi közreműködést megnyerjem. Sokat jártam minden eredmény nélkül, az igaz, de mind ennek daczára ott, hol megakartak érteni, oly kézzel fogható eredményeket mutatok fel melyek kétségtelenné teszik először azt : hogy Európában kulturképesebb népet a miénknél — és pedig minden nemzetiségkülönbség nélkül — találni nem lehet ; másodszor önmagunk, gyermekeink és késő unokáink ellen nagyobb bűnt el nem követnénk, mint hogyha a házi ipart nem tekintenénk közgazdászatunk egyik legfontosabb kérdésének, s ennek megoldásánál .<:em működnénk minden kitelhető erőnkkel közre. Ez lévén meggyőződésem, és mivel a felől is meggyőződtem, hogy a házi iparról, annak természetéről s közgazdászat! fontosságáról a foglalmak máig sincsenek tisztázva, végre — mivel a házi ipar kérdése a törvényhozás kebelében még nem tárgyaltatott úgy, mint az azt nagy horderejénél fogva megérdemelné, e’.ha'.ározám magamat e házi ipar fejlesztésére irányult mozgalom keletkezéséről, annak eddigi eredményeiről hü jelentést hozni a nyilvánosság elé, előre bocsátván némi magyarázatot a háziipar lényegéről, mi által talán sikerülend némely — az egész ügyet gátló balfogalmakat a helyes útra terelni. Ha hazánk igen tisztelt törvényhozói és a müveit társadalom, kik számára e sorok irvák, ezeket becses figyelmükre méltatják s oly jó indulattal veszik, mint a mily önzéstelen hazafiui érzülettel ezek ira tak, úgy én, ki éltemet ez ügynek szentelém, gazdagon leszek jutalmazva. Alig, hogy az 1867-iki kiegyezéssel a magyar királyi minisztérium megalakult, a földmivelés,- ipar- és kereskedelemügyi miniszteriu л iparügyi osztályát gróf Zichy József volt miniszter és ez időszerint valós. b. tit. tanácsos vette át mint tiszteletbeli osztálytanácsos. Az időben szerencsés voltam igen gyakran nevezett gróf úrral találkozni s akárhányszor e szerencse ért, beszélgetésünk tárg}'a mindig a hazai ipar ügye volt. Egy alkalommal megpenditém a házi ipar eszméjét, mert úgy voltam és vagyok megyő- ződve, hogy először, mindaddig, inig egy állam csupán kizárólagos földmivelési állam, — biztos önálló anyagi alappal ne^ bir : másodszor, hogy mindaddig*, mig a nép a földmivelési munkákon kívül mellékfogla atossáüot nem üz, tehát házi ipart nem folytat, — egy államban nagyobb ipart kifejteni vagy alkotni teljes lehetetlen. Nem én állítottam fel e tant, hanem felállították a világ első nemzetgazdái, s mellettük bizonyít a müveit államok iparfejlődésének története. Nézetem az volt, hogy az ipar és házi ipar fejlesztése legczélirányosabban a társadalmi munkásság által lenne eszközölhető, azonban úgy, hogy az állam kormánya vegye kezébe a kezdeményezést s részesítse a társadalmi munkásságot a leg- hathatósabb erkölcsi és anyagi támogatásban. Nevezett gróf ur nézeteimet osztotta s egy alkalmas időben önmaga Goróve István, az időben földmivelés ipar és kereskedelemügyi miniszter urnák előterjesztést tett. Úgy emlékezem, hogy e tárgyhoz hozzá szólott hazánk elhunyt nagy bölcse is és azt is tudom, hogy minden el volt készítve arra., hogy a háziipar fejlesztése czéljából én magam egyelőre a felvidékre küldessem, összegyüjtendő a szükséges adatokat, melyeknek alapján egy javaslatot kellett volna kidolgoznom. Azonban a viszonyok úgy fejlődtek, hogy ezen terv félre tétetett. Miért ? Annak elemzése nem ide tartozik s a tény a múlté. Elég hogy a dologról addig nem történt említés, mig gróf Zichy József ő exja a miniszteri tárczát át nem vette. 1873-ban \olt midőn ismét felvettük az elejtett fonalat. Ugyanis gróf Zichy József miniszter ő exja kinyilatkoztatta, hogy kész a következő évi költség előirányzatba bizonyos összeget felvenni, hogy a kérdés tanulmányoztassék és én, a terveit felvidéki, úgyszintén egy külföldi utazást megtehessek. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy egy nemes és valódi hazafias érzelmű barátom, budai Goldberger Henrik ur felfogja a kérdés egész jelentőségét, nem várva semmit, 1873 május havában ötezer forintot bocsátott a miniszter ur rendelkezésére oly kijelentéssel, hogy először ez a házi ipar érdekében addasék ki, másodszor hogy neve sehol se említessék. — Ez összegből tanulmányoztam én a bécsi vi- lá" tárlaton a különböző államok ipari oktatásának és háziiparának viszonyait : — e pénzből tettem egy nagyobb utat Németországba és utóbb a felvidéken ; e pénzből fizettettek 1874. april i-től december 31-ig mint miniszteri biztosnak úti általányaim. E pénzből sikerült az első s ma fényesen működő házi ipar egyesületet nyolez megye területén Pozsonyban eszközölt székhelylyel alakitanom. — 1875. január havától azon év május elsejéig mint magányzó folytattam a munkát csupán az alakított egyesületre támaszkodva, mig ekkor ó exja Trefort Ágoston miniszter urnák óhaja és akarata folytán ismét miniszteri biztossá neveztetvén ki, mindkét minisztérium rendelete folytán működésem kiterjesztém az ország más vidékeire is, s működöm igy ma is. Mig én a fennebb jelzett időben a mozgalmat megindítottam, a vallás és közoktatási minisztériumban is komoly megfontolás tárgyát képezte a házi ipar és ipari oktatás kérdése ; s ha őszinte akarok lenni, egyedül Trefort Ágoston ő exja bölcs belátásának, részemről alig érdemlett magas bizalmának köszönhetem azt, hogy az alább felsorolandó eredményeket ma felmutathatom, s hogy a házi ipar kérdésének megoldása nem maradt puszta óhajtás, hanem ma már elodázhatatlanná vált és oly stádiumba jutott, hogy arra a törvényhozás figyelmét felhívni, az ügyet nyílt vita alá bocsátani hazafiui kötelesség'emnek ösmerem. íme ebből áll a házi ipar fejlesztésének eddigi története. El kelle ezt egyszer mondanom azért, hogy egyfelől maradandó emléke legyen annak, hogy kik voltak a háziipar fejlesztésének első támogatói, — másfelől hogy megismertessem az első nehézsé geket^melyeknek legyőzése elég biztosítékot nyújthat mindenkinek az iránt, hogy ezen ügy egyesített erővel és kitartással meg fogja szülni áldásos hatását És most felosztom munkámat három fejezetre. Az elsőben elmondom azt, hogy mit tartok házi iparnak, s miért nevezem azt, mit annak tartok, egyik legfontosabb közgazdászati kérdésnek. A másodikban felsorolom, hog'y mit teremtettünk négy év alatt, s ezt mily erővel, kiknek közreműködésével és anyagi áldozatával. A harmadikban kimutatom alapos indokolással azt, hogy mit kell tennünk a jövőben, ha csakugyan komoly szándékunk oly jövedelmi forrást nyitni, mely táplál és erősít anyagilag úgy, mint befolyást gyakorol a nép általános erkölcsiségére és szellemi művelődésére. A fővárosból. Budapest, 1879. ápril 7. Tegnap érkezett a fővárosba Boszniából az Este-ezred utolsó zászlóalja, s a főváros jóváteendő azon hideg részvétlenséget, melyet a már régebben visszaérkezett este iek iránt tanúsított, rendkívüli fényt fejtett ki fogadásukra. Déli fél 12 órakor érkeztek mag az occupáló hősök. A város budai oldalán számtalan zászló, az ablakokban kiaggatott szőnyegek, a Duna mindkét oldalán és a lánchídon ezernyi néptömeg várá az érkezőket. Az arcokon mindenütt öröm és vidámság honolt. Végre feltűnt a láthatáron a hajó, mely a szülőnek gyermekét, a nőnek férjét, a testvérnek testvérét hozá magával, s leirhatlan lön az öröm, mely a nagy tömeget ’átjárá. A hajó egy emelvényén ott állt a tisztikar a teljesített kötelesség által nyújtott önérzetes magatartással. Mindeniknek csün gött mellén a harci érem, de mennyivel többet ért ennél az a pár könnycsep, melyet a boldog viszont látás és a büszke öröm sajtolt ki egy-egy szeretettel mosolygó női szemből. A fedélzeten állott a legénység, a sok viszontagság és szenvedéstől megbámulva, megsoványodva, megrongyosodva, de azért boldogságot sugárzott minden arc. Minden szem az ő szeretettjét kérésé s ha а nagy néptömegben feltalálá, egy intés és egy könny mindkét részről és ezen perc elfeledteté a szegény katonával minden ott élt szenvedéseit. A kikötőben a fő polgármester és az összes tábornoki kar fogadá az érkezőket. Innen a lánchídon keresztül Budára vonult a csapat, követve a nagy tömeg ujongásától. A lánchídon ejy igen kedves jelenetnek voltam tanúja. A mint a csapat keresztül haladott, egy fiatal főhadnagy, ki szintén kivont karddal vezénylé osztályát, megpillantá szép ifjú nejét. Egy pillanat alatt feledve lön minden katonai reglement, a kard Hüvelyébe, s a nö a férj karjaiba repült. Miután egymást össze vissza csókolták, a fiatal tiszt karjára fűzte kedves nejét s úgy ment a nép tömeg éljenzése között csapata után. Természetesen az ezredes és tábornok urak jóízűen mosolyogtak a fiatal hős örömén. Budára érkezve kiadatott a parancs, nogy a legénység részére a „Két nyul“ kaszárnyában a tiszt urak számára pedig a vigardában vár az ebéd és ezután kiadatott a „mehetsz 1“ Ekkor kezdődött még csak az igazi élet! Egy pár perc múlva mindenki megkapá a magáét, a gyermek szülője, a férj neje, a testvér testvére keblén sirá el a boldog viszontlátás öröm- könnyűit. Lassanként kitisztult a tér s még csak azok maradtak hátra, kik kevesebb jogcímmel bírván, magukat a várva várt hős karjai közé dobni, a háttérben csendesen várakozának, mig .a sor rájuk kerül. Végre eloszolván a tömeg, itt egy szerelemittas pesztonka dől egy „gémeiner“ ur karjaiba, amott egy daliás szakácsnőt szorongat egy „wirklicher führer“ ur, megragadó sziliekkel ec-e- telve a boszniai szenvedéseket, s minden irányban nyilvánuló nélkülözéseket; természetesen a szerelmes hölgy siet vigasztalni megsoványodott hősét édes pirulássál jelentvén ki, hogy jövőben nem lesz hiány semmiben, mert ő honleányi kötelmének ismerendi kárpótlást nyújtani a hazáért küzdő hősének. — Köszönettel lön fogadva a nagylelkű ajánlat. _ A „kétnyul“ kaszárnyában dúsan megvendégelték a legénységet s azután mindeniknek egy egy ezüst forint adatott ajándékul. Ennyi kárpótlás nyujtatott ezen odiosus hadjáratban átélt szenvedésekért, de ki nyújt kárpótlást a sok hiában elhult vérért és sok elesett magyar hősért ? ! Dobfty JA1108. Helyreigazítás Tisztelt szerkesztő ur ! Becses lapja 29. számában „A háziipar-egye- sület kiállítása Sepsi Szentgyörgyön“ c. megjelent cikkére vonatkozólag kérem megjegyzéseimet becses lapjába felvenni. Nevezett cikkíró ur ezy érdekes újdonságot emlit fel, — nevezetesen az első nyomott szövetet, melyet elég pontosan készültnek jelez, de annak szintartósságát kétségbe vonja. — Az első állításra, hogy elég pontosan lett volna készítve, bátorkodom azt megjegyezni, hogy a for- mákat.Sándor I. helybeli lakos készité s mint első készítménye hibátlan s igy elég pontos nem is lehet; de a mi a szintartósságot illeti, egész szakértői megggyőződéssel állítom, hogy t. cikkíró ur tartó- sabb és jobb szint sehol a föld kerekségén előállítva nem fog tapasztalni. — Kérem egyszersmind tudomásul venni azt, hogy a festő s nyomatási intézet 500 frt államsegélylyel létesült s hogy az intézet minden néven nevezendő anyagokat oly tartós és szép színre képes festeni, — mint bármely festő intézet bel- vagy külföldön. A sz.-keresztúri müfaragászati intézet előállított tárgyait méregdrágának mondja a t. cikk ró ur. Bocsánatot kérek, midőn arra kérem, legyen szives tekintetbe venni azt, hogy a műnél пэш a technikai munka a mérvadó az ár kiszabásánál s ha a к-vásárhely, ciktcek árával összehasonlítást tett volna, úgy másképen Ítélt volna egy oly intézet felett, mely alig egy éves, mig ellenben a kézdi-vásárhelyi három éve, hogy megkezdte működését. A sz.-keresztúrit egy háromszéki: Péter Ferenc, a másikat egy stuttgarti Mott vezeti. A székely-keresztúri alig kerül nyolc száz forintba, mig a kézdivásárhelyi közel öt ezer forintot emésztett fel. Továbbá kérem azt is tekintetbe venni, hogy Kereszturon minden héten csak / két órát foglalkoznak a faragászattal, mig Kézdi- Vásárhelyen összes idejüket azzal töltik a nővén dékek. Ezen helyreigazításom után egész tisztelettel maradok a t. szerk _“sztő urnák kész szolgája. Binder Lajos, gépészmérnök. Husvétkor — Vonr.tko ássál a. Szilveszter éji életképre. — Feltámadás ! te dicső, szép eszméje a világal- kotásnak, — mely kifejezed, magadban foglalod egyetlen vigasz szóban azon mérhetlen szenvedésekre a feleletet, melyet úgy neveznek, hogy „emberi élet“. Mily szép, mily nagyszerű az, mely ez eszme képzeletéhez fűződik. Nincs abban kicsinyes, pórias ; csak egy van, csak egy lehet : magasztos és szentséges.A gyermeknek úgy, mint a sírba hajló aggnak vigasza ez; az ifjúnak reménye, a délikornak büszkesége - - és az emberiség egyetemének egyetlen vigasztalója. Életemnek kalandos utain, Helvécia hótakart hegyeinek aljában elömlő egyik tótükrén úszó hajón találtam volt egykor egy kedves 10 11 éves leánykát és családját Az idő már őszre járt. Hulló fa- és virá^le/elek szállongtak szét az őszi szélben, és a fecskék, a világ e legkedvesebb vándorai, — gyülekeztek „jobb hazát keresni túl a tengeren.“ És ama kis leány busán epekedve mindig csak azokat nézte s anyjához hajolva azt suttogá neki, hogy ő is elmegy a fecskékkel ugyan, — de azokkal vissza is fog térni. El is ment a kis leány a fecskék után nemsokára, honnan ugyan anyja kebelére vissza nem térhetett többé, de azért remélve ment ő el s némi vigaszul hagyta hátra a visszatérő fecskéket. — Egyiknek remény, másiknak vigasz. Hej, pedig a mi elmúlt, vissza nem tér soha többé ! Elmúlt gyermekkor és ifjúság reményi nem tértek ti többé soha, soha vissza ! s mégis epedünk, vágyunk utánatok, mint ama kis leány a fecskékkel repülni, s el is megyünk mind s mindnyájan reméljük, hogy hátha ! hátha ! Pedig nem. Rideg tagadásban áll a valóság előttünk, melynek sötét képét felcifrázzuk ugyan képzeleteink legszebb virágaival, hogy kibékítsük önmagunkkal, s a hideg csontvázon elhervadt virágok hulló szirmait válaszul fogadjuk önkacérságunk hiú ábrándjaiban. Ennyi az egész. És mégis jól esik nekünk az ; jól esik az élet pusztaságában a reménységnek egy zöld váza. — Jól esik vigaszul bírni a kereszténység nagyszerű költészetének legmagasztosab eszméjét, m-lyet kijelent ezen egy szó : „feltámadás“.- li.
