Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)
1871-01-10 / 3. szám
Brassó, 1871. Első évi folyam 3. szám. Kedd, .január 10. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer, Kedden és Pénteken. Ára: Egész évre . 6 ft. — kr. Félévre . . 3 ft. — kr. Negyedévre . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői és kiadói szállás: Kenyeres Adolf ügyvédi irodája, Nagypiaczon. Politikai, közgazdászat! és társadalmi lap. Hirdetési díj: 3 hasábos garrnond sorért, vagy annak heh óért -I kr.— (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélvegdij minden igtatáskur 30 1er. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint. — Hirdetéseit fölvétetnek a szerkesztőségben és Römer és Kamner nyomdájában. A székelyekért. Kétségtelen, hogy a székely igen nevezetes tényezője országos honvédelmi rendszerünknek. Hagyományai, jellemző tulajdonságai és lakhelyének földrajzi fekvése egyaránt fölhívják az államférfi figyelmét e népre. Ep oly nagy figyelmet, vagy még nagyobbat igényelhet a székely munkaképességénél fogva. Birodalmunkban hasonló nagyságú területen sehol sem lakik annyi ember, mint a székely földön; és birodalmunkban nincsen hasonló nagyságú lakott terület, a melyen annyi volna a terméketlen vagy roszul termő föld, mint a székely földön: mindamellett el kell ősin érni, hogy a székely több jóllétet élvez, mint birodalmunk sok más részének lakója, főkép az erdélyiek. Ez a körülmény eléggé mutatja, hogy nagyon életrevalónak kell lenni ezen népnek. De szemünk előtt foly a hangyaszorgalmú élet; láthatjuk és dicsérhetjük annak egyes jeleneteit. Udvarhely és Kézdi-Vásárhely iparosai minden piaczon háttérbe szoritnak másokat, a meddig üzletüket kiterjesztik; pedig számba kell venni, hogy nagyobbára a századok óta jól ápolt hagyományos szorgalmú szászok iparával kell versenyezniük. Kézdi-Vásárhely népének életrevalóságát megítélni abból, hogy zsidó nem tudott fészket verni közöttük. Még szembetűnőbb ez a székely életrevalóság Brassóban. Brassó iparának egy jelentékeny része székely. kéz müve. Az itteni iparnak két főczikke a posztó és a kötél, melyek nagy összegeket hoznak be éven- hént Oláhországból. Ezen czikkek szász iparosok kezében vannak ugyan, de munkásaik csaknem kivétel nélkül székelyek. Egy-egy posztószöző 10—15 székely szolgálót tart, és azok végzik az egész munkát. Egyéb iparágak még inkábba székelyek kezében vannak. Brassó kereskedői jelentékeny üzletet folytatnak Románia felé csizmadia, asztalos és szíjgyártó munkákkal, nemkülönben vászonnal. Ezen czikkeket igen ! csekély kivétellel helyben vagy vidéken lakó székely kézművesektől szedik be. Még feltűnőbb azon jelenség, hogy a mely ipar nembe a székelyek itt Brassóban befészkelhették magukat, azt csakhamar e- gészen hatalmukba kerítették. így például a brassai csizmadiák, kovácsok között igen kevés más nemzetiségű van ma már. Egyszerűen lemaradtak a székely életrevalóság mellett. Pedig itt nagyon nehéz volt a székelynek magát megfészkelhetnie. Egy ideig — a, mint tudjuk — egyátalában nem fogadtak be magyar birtokost vagy mesterembert a szász földre. Még a negyvenes éveken innen is megtörtént, hogy föl a királyig kellett esdekelni valamely magyar iparosnak, mig itt műhelyt nyithatott. E tekintetben lesz alkalmunk közölni a tárczában egy igen derék brassai polgártársunk naplójegyzeteit. De feltűnő, hogy még ma is ezer akadály áll fenn. Némely mesterségre határozottan nem vesznek be székelyt ma sem tanulónak. Ilyen a posztószövés. Egy közeli ösmerősünk- kel a forradalom utáni években történt, hogy atyja az itteni real- és kereskedelmi iskolába akarta adni, de az atyának minden tekintélye és minden utánjárása mellett sem fogadták be, megmondván végül egyenesen, hogy: „Intézeteinket mi saját gyermekeinknek állítottuk.“ Említve volt már első számunkban, hogy itt némely közterhet, például az utrovatalt, minden lakos egyenlő mértékben hordozza. Nem arra czéloz-e ez is, hogy az uj megtelepedés neliezittessék ? S hogy egyebet ne említsek, még csak azt akarom fölhozni, hogy minden iparos szakmánál el van határozva, inast addig le- génynyé föl nem szabadítani, mig papjától bizonyítványt nem hoz, hogy az inasi évek alatt minden vasárnap vallástanuláson volt. Megtörténik aztán, hogy a kezdő székely gyereket erre a határozatra nem is figyelmeztetik ; vagy ha igen is, utóbb nem kényszerítik rá a vasárnapi iskola látogatására, » Látogatás a moldovai csángóknál. (Folytatás.) Kedves házigazdám tisztelendő Petrás János nemcsak tudományosan képzett pap, hanem a moldovai magyarságnak mint egy negyven év óta valóságos védangyala. Midőn valamelyik csángó faluban búcsú esik, a magyarság ezerenként özönlik oda, hogy Já- noszpapnak lelkes magyar prédikáczióit hallgathassa. Szeretik öt az imádásig s bizonyosan ennek a határtalan ragaszkodásnak köszönhetni azt, hogy az olasz ármánykodás és oláh nemzetiségi féltékenység, bár sokszor megkísértette, nem hirta Moldovából ináig sem kizavarni. Az ifjú nemzedék közül csak kevesen tudhatják, hogy ö az, aki 1836-ban a borszéki fürdőn Döbrentei Gáborral tnegösmerkedvén, ennek felhívására oly remek leveleket irt a csángók állapotáról, melyek akkor a magyar akadémia évkönyveiben láttak napvilágot. Ü az, a ki halhatatlan emlékű keleti utazónkat Jerney Jánost moldovai kutatásaiban az oláhok megtámadásai ellen, ép oláh lapokban férfiasán támogatta. Jól tudtam már akkor ezeket s ezekhez hasonló érdemeit s ép azért kitűnő szerencsémnek tartottam, hogy vele megösmerkedhettem, hogy az ö szájából hallhassam a csángók állapotát. Küzdelmeire viszszapillantva, kevés jóval biztatott a jövőre nézve; sőt úgy látszott, hogy a csángók nemzetiségének megőrzése iránt már akkor kétségbe volt esve. Később hozzám intézett pár levelében e kétségbe esését még- inkább kifejezte. Eljö az idő, midőn e leveleket napfényre hozhatandom. Aggodalmát, a moldovai községi iskolák tekintetében, melyekből a magyar nyelv határozottan ki van tiltva, fájdalom az idő nagyon korán igazolta. Mig nézeteinket egymással kicserélgettük s mintegy áhilallal csüngtem elbeszélésein, azalatt beharangoztak ,,Menjünk — mondd — istenházába és imádkozzunk újabb segedelemért.“ Azonnal talpra állottam, mert bizony kiváncsi voltam hallani, hogy hogyan megy végbe az a csángó isteni tisztelet. Még most évek múlva is oly jól esik viszszaemlékeznem arra, hogy az minden várakozásomat felülmúlta. Már a templom kerítésében magyar ének hangja ütötte meg füleimet. Magyar volt ott mindenki: a kántor, a mi- nistransok, a hallgatók, a székekben magyar zsoltárok. Bizony ha minden moldovai faluban ilyen papjaink lennének, nem kellene feljajdulnujpk nemzetiségünk pusztulásáért! A nők nem ülnek székekbe, hanoin térdelve végzik az istentiszteletet, de ezt igy találják illendőnek. Templomozás után két öreg csángó aszszonynyal kisétáltam a klézsei temetőbe, hogy ott ismét nem remélt meglepetésben részesüljek. Ugyan mi meglepő lehet egy egyszerű falusi temetőben? Csak az nyájas olvasó, hogy ez a temető külföldön van, de azért ebben, a megszámlálhatatlan sírkeresztek között nem találtam egyetlen egyet sem, a melyen a felírás nem magyarul lett volna. Mondanom sem kell. hogy ez is a derék lelkész érdeme. S hogy milyen jól esik ezt látni, azt csak a tudhatja, a ki sokat volt távol szeretett hazájából. Tisztelendő Petrás maga is klézsei szegény szülék gyermeke; fiúi kegyeletének szép ténye azon két díszes sírkereszt, melyeket a temetőnek egyik főbb pontján állíttatott a lelkes pap, egyszerű szüleinek emlékezetére. Klézsét azon meggyőződésben hagytam el, hogy egy buzgó és lelkes pap végtelen sokat tehet hi vei— között a nemzetiség megőrzésére. Nincs okom tagadni, hogy példáj a buzditólag hatott réám későbbi tetteimben. Különös gondom volt arra, hogy olali- feliratu sírkő ne kerüljön temetőnkbe s ha egy egy mégis becsúszott, az tudtornon kívül történhetett. Még az nap Bakóba hajtattam, hogy a moldovai magyar püspökségnek e hajdani székvárosával közelebbről megösmerkedhessern. Ajánlva voltain a foksányi rom. kath. pap által, a ki csak hamar egy szerencsétlen esés következtében nyakát szegte, a bakói rom. kath. lelkészhez. A tisztelendő tót ajkú atyafi a magyar nyelvet is meglehetősen törte, szívesen is fogadott, de én olyan idegennek éreztem magamat e romok között. Hiszen itt még a 17-ik században magyar szó hangzott az utezákon, ma pedig zsidó és örmény inkább, mint oláh város. A magyar I elemet csak nehány elzüllött magyar iparos és cseléd képviseli. Ki magyart akar látni Bákó megyében, az ne mulasson Bakóban, hanem siessen ki a Bakóból nyugot-északra elterülő Barátfalva, Nagypatak, Forrófalva és Bogdánfalvákra. így tettein én is, a- zért is, mert egy magyarhoni román úri ember megtudván hogy ki vagyok s mi járatú, haragos szemeket kezde reám a Hotel Moldovában lövellem. Eszélyes- nek találtam tehát szemei elöl eltűnni. Miután tehát megösmerkedtem Molnár Ferencz nagypataki rom. kath. magyar pappal, egy egyfogalu zsidó szekeressel odább állítottam conpatriotám haragos szemei elöl, s egyenesen Barátfalvára hajtattam ki. Vasárnap volt, a falu csinos népe épen a templomból oszlott szét. Tudakozódásomra hárman is elő ugrottak, hogy a tisztelendő úrhoz felkisérjenek. „Magyar-e a kegyelmetek papja kordém egyik ifjú kísérőmtől? A fiatal az öregre tekintett felelet helyett mintha mondta volna: „Szóljon már kend is.“ „Nem magyar bíz a édesz ur, nem tud az egy szót szem magyarul, elég a mi nyomoruszá- gunk.“ „De hát mi — kérdem tovább ha nem magyar?“ „Hát úgy mondják hogy talián, áldjá meg az Iszten.“... A kapu megnyílt és én bemutattam magamat tisztelendő Pater Dénesének. Vidám egy öreg pater volt ö tisztelendösége, minden szava után jókat nevetett s így elképzelhetni, hogy milyen kevés időnk maradott az okos beszélgetési e. Temploma roskatag, de paplaka emeletes uj épület volt. A szegény magyar kántor pedig egy viskóban nyomor- got?. Ebéd után egy egy borostyán köves esibukkal szánkat bedugva, con ainore néztünk le az emeletről az előttünk elterülő falura és a Szereth gyönyörű völgyére. Na, gondolám magamban, itt az ideje komolyan beszélgetni, mert a csibuk nein enged időt a nevetésre. „Tisztelendő atyám, kérdőin, persze mindig oláhul — hát iskolája van-е?“ Czélt értem, vége volt a nevetésnek. „Mi az Istenem csudája, iskola? Hát az minek?“ Kérdő komolyan, helyéből felugorva. „Hát csak azért, hogy e megye gyermekei tanulnának írni, olvasni s ne felejtenék el édes nemzeti nyelvűket, hisz a mint látom itt elég hely volna egy iskola építésére. „Iskola, iskola! na még csak a kéne ennek a gyilkos népnek, mikor igy sem bírunk vele: látszik, hogy az ur nem ismeri ezt a népet.
