Nemere, 1871 (1. évfolyam, 1-104. szám)
1871-03-07 / 19. szám
Brassó, 1871. Megjelenik ez a lap heten- kint kétszer kedden és pénteken. irat Egész évre . . 6 ft. — kr. Félévre .... 3 ft. — kr. Negyedévre . . 1 ft. 50 kr. Szerkesztői s kiadói szállás : Kenyeres Adolf ügyvédi iródája, Nagypiaczon. Első évi folyam 19. szám. Kedd, márcziiis 7. NEMEKE. Politikai, közgazdászati és társadalmi lap. Hirdetési díj: 3 hasábos garmond sorért, vagy annak helyéért 4 kr. (1—10 sornyi hirdetés ára mindig 40 kr.) — Bélyegdij minden igtatáskor 30 kr. — Nagyobb hirdetéseknél alku szerint.— Hirdetések fölvétetnek a szerkesztőségben és Römer és Kamner nyomdájában. Brassó, 1871. mártius 7-ike. Váljon mi magyarajknak (csángók és székelyek) : válósággal jövevények vagyunk-e Brassóban és vidékén? e kérdés merült fel előttem közelebbről több ilynemű czélzások olvasásakor. Hogy emberileg és országtörvényileg e földnek épen olyan polgárai kell hogy legyünk, mint bárki más, ez kérdést nem szenved. Vizsgálás tárgya azért e kérdés csak történelmileg lehet, csak erre szórakozom tehát. Egyes személyekről szólni felesleges. Ezek közül bármely nemzetiség körül, kételkedem, hogy a főbb szó vivők közül is, csak az ezredik is bébizonyithassa, miszerint az ő elei az ős települőkkel jöttek légyen ide. Nézzünk tehát általában nem- zetileg. Ha azon időre vissza megyünk, mikorról itten írott oklevelek még nem szólnak, hanem csak a mondák, hely és víznevek, ezek úgy mutatják, hogy a német lovagrend ide jötte előtt e vidéknek már magyar ajkú telepjei voltak. A Salamon királyróli monda alapja ezen korra megy fel. A Barcza, Törcs, Tömös, Brassó nevek a német lovagi rend ide jötte előtt már megvoltak adva, s annyira elfogadva, hogy a német ajkú telepek is, bár reájok nézve egészen idegen szók voltak, megtartották. Földvár magyar neve a németet jóval megelőzi, még az előtti, hogy a német lovagrend oda kővárt épített. Hogy Feketehalom magyar neve a német Zeiden- nél régibb keletű mutatja a hajdoni Schwarzburg nevezet. Az első Írott adatok ezt nyilván igazolják. A csíki krónika szerint Sandour István és felesége Törcsvárat vitézül oltalmazzák a Besenyők vagy Csángók ellen. A Willermus 1'213-beli adomány levelét, melylyel a Bodza 10-dét a német lovagrendnek adja, a Miklosvári ispány Barczaíi (filius Borcy de Bortza dtcti) írja alá, tanúságul, hogy már az időkben olyan főúri család is létezett a mely épen a Barczáról nevezte el magát. Azonban a magyarokat Ázsiából követett Kunok, Besenyők, Moldvába telepedve, s onnan Erdélyt gyakran elboritva e vidéket elpusztitották, s az 1203-dik év tájatt a Barczát adományul nyert német lovagrend uj telepeket kezdett itt állitani. Ekkor kezdettek a szászok ide telepedni, mint az emlitett lovag rend szolgáló emberei, gazdái, majorosai, mit az 1222-beli oklevél ezen szavai mutatnak: homines, nunc quoque terrain inhabitantes praedictam, ad eorundem fratrum servitium et domus eo- rum utilitatem sine requisitione liberos di- misimus sat. S hogy mint ilyenek is nem csak magok kizárólagoson telepedtek ide, mutatják az ezen településről emlékező első okmányok, a melyekben a magyarok és székelyekről is épen névszerint emlékezet van. 1213-ban azt Írja Willermus: si hun- garos vei siculos ad dictam terrain transire contigerit, nobis et ecclesiae nostrae in decimis teneantur respondere. Es igy a német lovag rend korában a mái Barcza vidék helyzete ez volt. A terület-urai voltak a lovag rend; közép síkját lakták mint szolgáló embereik a túlnyomókig ugyan szász, de egyszersmind magyar és székely lakosok; a szélbéli erdőségek völgyeit pedig az Erdélyben bé áramlott Cumánusok és Csángóknak a magyar király főlségét elismert azon törzseik, a kik Moldovától bé Fogaras földéig tanyásztak, a kiknek az 1222-diki oklevél szerint a Barcza vidéke közvetlen szomszédságukba esett (Burtza, ultra silvas versus Cumanos) s a kik a szászok 1224-beli kiváltság levelűk szerint a király föld azon székely földre dűlő erdeit, mely Oláhok és Besenyők erdejének hivatott, a szászokkal közösön használták. Mert hogy Besenyő és Csángó egy, azt nyilván bizonyítják Const, szavai, melyekben azt mondja, hogy a Besenyők az ő korában már Csángárnak neveztettek. A német lovagrend a milyen érdemeket szerzett a Barcza földének, mely nagyon kivolt pusztítva, újra bételepitése által, a mit az akkori oklevelek neki bővségesen mégis adnak, épen oly hálátlanságot bizonyított, miután itt megfészkelte magié', az őt nagyszabadalmakkal felruházott magyar állam iránt. Annyira ment, hogy birtoka határait át lépve. Nyén vidékén várat épített „kukruczvár“ az a vidéki népség elnyomására, s az őt vendégül béhivott gazdát a házból ki akarva tudni, a Barcza vidéket a pápának áruba bocsátotta. — A miért érdeme szerint csúfosan elisüzetett 1225-ben. Ekkor a Barcza földje vissza szállott a székely ispányfősége alá, az Oláh és Csángó telepek megmaradván Fehérvármegyében; a várak pedig, mint Feketehalom, Höltvény, Törcsvár és Brassó maradtak fiskális végváraknak, — melyekben a vár őrizetet mint milites castrenses a csángó telepek végezek, honnan van közöttük máig is azon hagyomány, hogy az ő elejik plá- jások voltak. A király földnek a Barcza vidékével ez időben semmi összeköttetése nem volt, hanem igen a székely földnek, a melyhez ugylátszik a lovagrend bé vándorlása előtt tartozott, s a melynek feje a székely is- pánynélkül még 1428-ban is csak kisebb rendű ügyeket lehetett elintézni. — S mind a vajdáktól függő végvárakban, mind a székelyek grófjától igazgatott Barcza földén teljes magyar kormány és jog honolt. Valóban különös azért midőn ezek daczára a magyarokkal szemben „igelwirthschaft“ kitételeket s czélzásokat olvasánk ! — Holott Látogatás a moldovai csángóknál. (Második közlemény.) Barátfalvi házigazdámtól búcsút véve, Nagy- Patakra hajtattam, hogy ha lehet, épen huszonnégy órát töltsék Molnár Ferencz ottani rom. kath. magyar pap körében, kivel Bákóban Császár hazánkfia vendéglőjében ösmerkedtem meg. Még nem került volt haza s igy tovább kelle hajtatnom Forrófalvára. Ily könnyen azonban Molnár hazánkfiától még sem válhatok meg. Elmondom tehát rövid ösmeretségünket, hogy fogalma legyen a nyájas olvasónak, miként szokta a magyar ember külföldön egymást üdvözölni. Vendéglősömnek kilétemet megmondván, ez gyorsan befordul egy oldalszobába s kihoz egy nyolczadrétü sz. bibliát. „Oh édes tiszt, ur— kiálta fel — miért nem jött bár egy órával előbb, itt hált az éjjel Décsey a keleti utazó s ezt a bibliát ő hagyta nekünk emlékül.“ E hir leveröleg hatott reám, mert Décsey keleti leveleit szorgalmasan olvastam a „K. Közlöny “ben 8 vágytam vele megismerkedhetni. A niig mi e felett beszélgettünk betoppant a házi nő is, a kivel társalgásunk hangos beszélgetésbe ment át. Erre a zajra papi ruhába öltözött, nagy fekete szakálu és bajuszu férfi egy távolabbi asztaltól, melynél kávéját költötte el, liirtelen talpra ugrik és egyenesen felém közeledett. En nem tudva, hogy mit akar, szintén fölpattantam és állásba tettem magamat. Л bámulat fogott el, midőn a markos alak a legszebb magyarsággal e szavakat intézte hozzám: „S te vol-I nál Koos Feri ugyan bizony? Nagy hamarjában nem ; bírtam ennél többet felelni: én . . . Neki ez is elég volt, nyakamba borult és örömében össze-vissza csókolt. Az ösmeretség készen volt, pár feleletemből tudta már, utazásom czélját. De ón is csakhamar átláttam, hogy olyan férfival van dolgom, kit az élet csalódásai megtörtek, a ki hiába való munkának és áldozatnak tartotta mind azt, a mit a magyar nemzet a csángók nemzetiségének megmentésére pazarol. Épen egy hallgatója véletlen belopózván, magánkívül volt örömében, hallva és látva, hogy a tisztelendő ur magyarul beszél egy idegennel, de Molnár reá rivait és kiutasította, mondván tovább: „Barátom, nem érdemes e nép, hogy érette feláldozzuk életünket, elhagyjuk hazánkat s ide jöjjünk nyomorogni.“ Többet is mondott, melyből meggyőződtem, hogy egy d e s p e r a t u s emberrel van dolgom, sokkal nagyobb mérvben, mint Petrasnál tapasztaltam. El is halt nem sokára s Nagypatak alig ha lát többé magyar papot. Bukurestből még azon évben levelet intéztem volt egy magyarhoni rom. kath. főpaphoz, tudósítván, hogy minő állapotban találtam a csángó testvéreket. Válaszában ilyen forma kitételeket őrzök ma is: „Gegötől kezdve megszoktuk az olasz papokat vádolni nemzetiségünk enyészóse miatt, holott a főhibásak mi vagyunk, mert nem ifjú apostolokat küldünk ki oda, hanem rendesen olyanokat, a kik ide haza morális banquerotte-ot csinálnak.“ —Az el- ösmerés szép, de vájjon történt-e helyrehozás az óta? Tudtomra nem. De menjünk tovább. Amott van For- rófalva, tőzsgyökeres magyar falu, lelkészéhez ajánlva vagyok, jó hirnevü magyar pap, neve Tóth Ferencz. Nem csalódtam, igazi magyar vendégszeretettel ; fogadott, egész nap együtt voltunk s háborithatlan beszélgethettünk. Ma már ő is a temetőben nyugszik Molnárral, de szelleme átszállt utódára, ki olasz létére, mint Imecséktől tudjuk, szépen megtanulta a magyar nyelvet. Beszélgetésünk főtárgya a csángók nevelészeti elmaradása s ebből folyó korcsulása körül forgott. „Öcsém — mondá egyebek közt — be jöttél falunkba s mond meg igazán, hány lélekkel találkoztál a mig hozzám feljöttél?“ „Bízz én alig egy-két vén asszonynyal“, felelém őszintén. „Na lásd, igy van ez kora tavasztól a mig a hó leesik. E nép óriás munkát visz véghez, alig mászik ki a gyerek a bölcsőből s már a mezőre viszik, hogy hasznát vegyék. Ugyan kit tanítanánk tehát abban az iskolában, a melyet ezután építene ... de ki?“ „De hát legalább késő ősztől kora tavaszig, mégis lehetne őket valamire tanítani“, folytatám tovább. „Öcsém, te látom nem ös- mered e nép mostoha sorsát — vévé át a beszédet. — E nép minden vasszorgalma mellett iszonyú szegény, a gyermekek legtöbb háznál mezítláb húzzák át a telet, háromnak van egy bocskora, mig az kijár, a többi honn kuezorog. Aztán vedd hozzá azt az éktelen sarat, a melyben úszni kell a nagyoknak is, mivé lennének ebben a kisdedek?“ Aztán ki építsen iskolát, ki tartsa a tanítót ? A nép képtelen, mert szegény, a bojárnak kisebb gondja is nagyobb annál, hogy magyarok számára valaha is oskolát épittesen . . . “ „De hisz igy elvesz ez a nép, sőt maga után rántja mindazokat a székelyeket, a kik ide kivándorolnak.“ „Ugyan öcsém minek ábrándoztok ti efélékkel ? Hát bisziteke-e, hogy
