Állami gimnázium, Nagykikinda, 1892
t Erödi Dániel 1844-1893. 1893. febr. 7-én, korán reggel futotta be a várost ama alig hihető, de fájdalom, igaz hír: Erödi meghalt. Megszűnt dobogni ama szív, a mely annyi égő érzet gócz- pontja vala; megszűnt működni ama agy, a mely annyi költői gondolat, annyi terv .szülőhelye vala; összeros- kadt ama test, a mely annyi tevékenységnek, soha nem szűnő munkálkodásnak eszköze vala. A boldogultnak elhunyta szívünket fájdalommal és keserűséggel töltötte el; mert egyrészről fájlaltuk egyik munkás kartársunk elvesztőt; másrészt pedig csak keserűséggel gondolhattunk arra, hogy ezen intézet rövid fen állása után ez már a második áldozat, a melyet ezen pályával járó sorvasztó kötelesség követel. A megboldogult életének fáklyáját egy hosszabb betegség, a melynek látható nyomait már 3 évvel azelőtt lehetett észrevenni, oltotta ki; és daczára ezen hosszú küzdelemnek, távozása mindnyájunkat meglepi#: mert egyrészről javulásának elég- biztos híre terjedt, másrészről pedig tudtuk, hogy Erődi nem -csak erős testszervezetü л-olt, de egészségét a legnagyobb gonddal ápolta. A halál őt szeretettéi köréből élte derekán ragadta ki. Életében, a mely szakadatlan munkásságban tölt el, — sokszor igen sokszor csalódott; jobb sorsot, szebb jövőt, festett ő magának a soha nem szűnő röpke fan- tásiája szárnyain. Irodalmi termékeinek és társadalmi tetteinek lánczolata hosszú és e mellett tanári hivatásának fáradhatatlanul tett elegett. Mennyit alkothatott volna még csak azután, ha a halál ki nem ragadja őt
