Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1940

Ujházy Sándor

Rozsnyóbányai Ujházy Sándor 1S90 -1941. Mintha valami szomorú novellát írnék, amikor korai, tragikus haláláról elmélkedem. Sehogysem bírom beleélni magam a lesújtó gondolatba, hogy mi már ez életben sohasem találkozunk. Pedig jómagam voltam az, aki elkísértem utolsó útjára, s átadtam az édes hazai földnek. Orgonanyíláskor történt a halála, amikor a mindent megváltó hajnalban reménykedve reánk köszöntött a »Ver Sacrum«, az első magyar tavasz. Az Alföld északi peremén, a hevesmegyei Füzesabonyban látta meg elöször a napvilágot 1890, december 20-án. Hallatlan akaraterő, kitartás, energia működött megboldogult kartársunkban. Megszerezte 1911-ben a tanítói oklevelet, hogy oktassa és fanatizálja a felvidéki magyar ifjúságot. Majd hivatásának igazi tudatára ébred, és a szerény tanítói fizetéséből megtakarított kis pénzecskéjén 1913 szeptemberében a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára iratkozik be Itt éri a világháborús mozgósítás. Mint önkéntes vonul be a haderőhöz 1914 december 4-én. Az egri kaszárnyából kerül ki az orosz harctérre 1915 julius 6-áo. Egy esztendei állandó arcvonali szolgálat után 1916 julius 5-én kézigránáttól súlyos fejsebesülést kap. Eszméletlen állapotban orosz hadifogságba kerül, ahonnan 19 hónapi rabság után megszökik. Hazatérvén a bronz vitézségi éremmel tüntetik ki, és soron kívül hadnaggyá léptetik elő. Budapesten megszerzi a rajztanári oklevelet, s 1919 április 1-én leszerel a katonaságnál. Azóta nagykárolyi lakos volt. Négy esztendeig működött a helybeli magyar állami polgári iskolában, mint rajztanár. Majd amikor azt a románok beszüntették, kénytelen volt a román gimnáziumban elfoglalni ugyanezt az állást. Eletének legfájóbb korszaka ekkor köszöntött reá. A tüzes magyar, a szilaj hazafi még csak a kínjának sem tudott hangot adni, sem az iskola, sem a város falai között. Egyedüli menedékhelye családi otthona volt, amelyet olyan nagyon forrón szeretett. Itt sírta ki hazafiúi bánatát, vagy pedig künn, Isten szabad ege alatt, ahol mint vadász, vagy mint vándorfestő szabadon és nyíltan beszélgethetett búsuló, rab, magyar testvéreivel. Tevékenységet csak a róm. kat. egyháztanácsban fejthetett ki s a róm. kat. egy házi énekkarban, amelynek alelnöke volt haláláig. Aztán eljött a várvavárt felszabadulás. Eddig leláncolt, tétlenségre ítélt, hatalmas tettereje azonnal a cselekvés terére lé-