Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1907

Erkölcsi nevelés a családban

és csinosított és rendezett és gyakorolt hűséges és alapos munkája által, semmiféle cipő el nem törülheti többé. Ez munkájának igazi jutalma. Hadd beszéljek el nektek egy történetet egy színésznőről, aki kilencvenedszer játszott el egy szerepet egy újabb darabban. A darab szerzője jelen volt ezen alkalommal egy páholyban. De a színház maga majdnem egészen üres volt. A művésznő mégis oly pompásan és odaadással játszott, hogy a költő az előadás után odament hozzá, hogy köszönetet mondjon neki. „Ön ma fölülmulta önmagát," igy szólt, „ön úgy játszott, mintha ez az első előadás volna — és emellett ez az üres ház I Hát ez önnek semmiképen sem rontotta el a hangulatot?" „Nem — felelte a színésznő: Mindig van jelen egy ember, akiért érdemes tehetségünk legjavát adni!" A szerzőnek valami kedves dolgot akart mondani. „Igen, de hátha én sem lettem volna itt ?" kérdezte ez. „Akkor én lettem volna jelen", felelte a művésznő. Ez pompás felelet volt. Sokkal jobban becsülte önmagát, hogysem rosszul játsszék. Azért játszott, mert örömét találta a tökéletesben. Lett légyen ott akárki, hiányzott légyen akárki: ő maga ott volt. Így kell gondolkoznunk minden munkánknál: „Én jelen vagyok!" A büntetés lényege és jelentősége.*) A neveléssel a legszorosabban összefügg a büntetés kérdése. Röviden összefoglalva szerzőnk álláspontja a következő: A büntetésnek az a rendeltetése, hogy a vétkessel helytelen cselekvésének következményeit megéreztesse s így a társadalom s önmaga érdekében visszatérésre késztesse és arra birja, hogy hibáját, az okozott kárt — hacsak jelképileg is — jóvátegye bűnhődés által. Ne legyen a büntetés a bosszúvágy kifolyása; világosan és határozottan vétesse ugyan észre a hiba fájdalmas visszahatását, de egyúttal érezze a bűnös belső szükségnek a büntetés elszenvedését vagy legalább is ébredjen fel benne ennek hatásaként a bánat. „Fosszuk meg azt mindenféle visszatorlás jellegétől", tegyük mindinkább belsővé. Lépjen előtérbe az önkéntes vezeklés gondolata. A bűnös az élet magasabb erkölcsi törvényét sértette meg — igyekezzék azt „kiengesztelni" ; erkölcsi kárt is okozott, tegye azt jóvá. Legjobban úgy történik ez, ha az „élet erkölcsi rendje érdekében valami positiv szolgálatot tesz", pl. valami munkát végez jótékony célra. Ami a testi büntetést illeti, az föltétlenül elvetendő: Higiénikus okokból, amennyiben könnyen testi sérülésekhez vezethez, főkép azonban az idegrendszert rázkódtathatja meg végzetesen. Morálpedagógiai okokból, mert lealázólag hat, a szégyenérzetet eltompítja, makacsságot eredményez, azonkívül külsőleg, nagyon „fölületesen" fáj csak. A fájdalom legyen mélyebb, lelki — a büntetés neme olyan, mely nem teszi megrögzötté a vétkest, hanem öneszméletre ébreszti. A testi fenyítés és általában bármiféle durva szó, kifakadás használata nem egyeztethető továbbá össze azon tisztelettel, amivel a nevelő a gyermekekben lévő jobb ember iránt tartozik. Ápolni kell az önbecsülést és az igaziönérzetet, ezen alapszik minden erkölcsi fölemelkedés. Ellenkezik végre a testi büntetés és a durvaságapéldaadással és a tekintéllyel. Eldurvítja ugyanis magát a büntetőt is, meggyöngíti önuralmát s igy nem épen követendő mintaképet állit a gyermek elé. Igazi tekintélyt sem adhat, mert az olyan tekintély, amely megfélemlítésen és brutalitáson alapszik, az csak torzképe a tekintélynek. * 700—715. 1.