Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1905

I. Kirándulás a Tisza-forráshoz

Pár évvel ezelőtt egy fajmagyar város középiskolájának növendékeivel egy katonai alreált néztünk meg. A Dienstreglement előirta rend, jelvények és nyelv volt mindenütt látható és hallható. Meghatva szemléltem amint egyik magasabb osztályba járó növendékem künybe boruló szemekkel jegyezte meg: „Hát itt nem szabad magyarul beszélni sem, magyar nemzeti jelvénynek itt Magyarország közepén annak egyik nevelö-intézetében, még lielye sincs?" Bizonyára ez a hatás maradandó lesz abban a lélekben s később majd a közélet porondjára jutva ez is fogja acélozni lelkét, hogy hazájához és annak alkotmányához hü legyen. Bármely középiskola ifjúsága csak a maga vidékét és népét ismeri. A messzebb tekvö vidéket furcsának képzeli s más nyelven beszélő honfitársát lenézi vagy talán gyűlöli is. A kirándulásokon megismeri hazája külömbözö részeit alaposan, megérti, hogy a haza polgárainak egymás iránt - ha külömbözö nyelveken szólnak is — becsüléssel, szeretettel kell viseltetni. A nemzetiségek közötti kölcsönös megértésnek, s testvériesülésnek alapja csak a szeretet lehet, de hogy egymást szerethessük, ismernünk kell egymást. Ellentét annyi van a mi hazánkban még minden téren. Egységes nemzeti államot pedig úgy teremthetünk, az ellentétet úgy simithatjuk el, ha a nemzeti művelődést egységessé tesszük. Az ország viszonyait kell ehhez ismerni, a nemzetiségeket, s a köztünk és ezek közt levő ellentétet pedig a nemzeti művelődés békés de mégis hódító fegyvereivel kell kiegyenlíteni. Így a tanulmányi kirándulások haszna nemzeti szempontból is óriási fontosságú. Napjainkban nagy a kivándorlási hajlam, sokan mondanak örök búcsút annak a helynek ahol születtek s sokan lesznek hűtlenek ahhoz a sirhoz, mely szeretteiket takarja. Menjünk lel csak növendékeinkkel a Beszkidekre, nézzük meg annak szegény földhöz ragadt testileg is csenevész ruthén népét. Tanuljunk tőlük hazafiságot, ragaszkodást a haza földjéhez. Azok megbecsülik amit kaptak : a hazát, nem igyekszenek azok menekülni a magyar állam fenhatósága alól, pedig oly mostoha a sorsuk. Együtt éreztek a magyarral mindig. Ott voltak a Rákóczi szabadságharcán elsőnek, midőn a Verchovinán köröskörül kigyúltak a jeltüzek s az a nép sirva búcsúzott el a bujdosásba induló Rákóczitól, zokogva csókolta lova lába nyomát, mert tudta, hogy Magyarország fényes napja, szabadsága megy el Rákócziban. Ha ezt megérti a magyar alattvaló, nem vándorol akkor ki,