Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1905

I. Kirándulás a Tisza-forráshoz

A vasúti kocsikban helyezkedtünk el ismét. Mély iiditö álom után harmadnap reggel Szigetkamarán ébredtünk fel. Kora reggel volt, de mindannyian örömmel vártuk a kincstár kis sóvasútját, hogy azon Rónaszékre mehessünk. A Róna patak szép völgyében fekvő Rónaszéken várt bennünket a sóbányák igazgatója. Azzal a magyar vendégszeretettel találkoztunk itt is, amely utunkat oly kedvessé tette előttünk. Megnéztük itt a 19 bánya közül egyedül müvelésben levő Ferencbányát, mely évenként 340.000 mázsa sót termel. A mármarosi sóbányák közül a rónaszéki áll legrégebben müvelés alatt, s a rónaszéki bányák közül legnagyobb a Ferenc-bánya. Hatalmas só obeliszk van benne, melynek mása a bécsi világkiállításra készült. A bánya egyik kanyarulatában feltűnik előttünk a magyar címer transparent alakjában; oly jól esik azt itt lenn mélyen a föld gyomrában látni! Megnéztük ahányában sóból vájt kis kápolnát is, hol Ferenc napján, a bánya védőszentjének ünnepén Istentiszteletet szoktak tartani. Elnéztük mint vájják nehéz, fáradtságos munkával a sót, mint szállítják azt ki. Innen kijövet apró sóból faragott emléktárgyakat vettünk. Elmentünk innen az Apaffy-bányába, mely 1770. óta vízzel van elárasztva. A 138 méter mély bányába lépcsőkön mentünk le s a 90 méternél már olt van a nehéz, mozdulatlan sóstó. A villanyvilágítás a vakitó fehér falon megtörik s mintegy sötét árnyék jelenik meg ebben a környezetben a tó tükre. Tutajoztunk itt is. A 150 év óta sem nem apadó, sem nem növekvő sós vizben, nehéz az evezés. Tanulóink ajkán felzendült „Hazádnak rendületlenül" vég akkordjait „itt élned halnod kell" dübörödve verték vissza a sziklafalak. Napvilágra jutva, ért bennünket az a megtiszteltetés, hogy Dólinay Kálmán felsőrónai g. k. plébános úr, vendégszerető házához hivott meg. Rövid időre, — mert csak ennyi állott rendelkezésünkre, a szorosan előirt programúi szerint be is tértünk. Szíves házigazdánktól és kedves családjától gyorsan búcsút kellett vennünk, mert előállott a vonat, hogy utunk végpontjára, Mármarosszigetre vigyen. Délután óráiban érkeztünk ide. Bejártuk a várost, megnéztük nevezetességeit, középületeit, szép „Malomkertjét" a Szalaván és a várhegy festői magaslataiban gyönyörködtünk. Öreg este lett, mire szállásunkra tértünk. Másnap reggel tértünk vissza Nagykárolyba.