Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

De mégis a költészetében megnyilvánuló, riadó, rajongó nemzeti lélek az, a mi ihlettel tölt meg s a minek majesteticus, erőteljesen szárnyaló nyelve megragad, meghódít. Márpedig Nietzsche szerint: „A nagy stilus a nagy szenvedélyek következménye ; nem óhajt tetszeni, elfelejt meggyőzni; parancsol, akar." Ez egyúttal a legjobban Harsányi költészetére illő jellemzés. Az erők drámáját megérezni s megirni fönső- KAFFKA MARGIT, séges, erős jellem tudja, a ki megingathatatlanul szilárd, elvéhez ragaszkodva vele győz, vagy vele vész, akarata képes egy egész világgal is szembeszállani a kivitel pillanatában. Ilyenre csak férfilélek képes. A világot érdeklő nagy tettek nem Cleopatrákról, Gonzaga Júliákról és Poinpadourokról beszélnek. Nagy tetteknek nagy rugóik vannak — ezek hiányzanak a nőből. Csak a Prometheusokban, a kik az emberiségért szembeszállanak az istenekkel, föllázadnak ellenök s még a sziklához lánczolva is hajthatatlanok, csak ezekben van erő, van dacz és szilárdság — ha a Niobék is daczolnak az égi hatalmakkal, tettök inditó oka gyöngédebb, szűkebb körű: az anyai szeretet. Erős, hajthatatlan akarat is kell a nagy tettekhez, az akarat pedig nem érzés. A nőben meg ez uralkodik s a szív érzékenysége a legfinomabb behatásokra is megrezdül, a kedély gazdagsága a hangulat árnyalatainak ezerféleségét szüli. Ezek okozzák, hogy sem a drámai, sem az epikai műveknek nincs nöpoétája. Mindegyikhez hosszú elmélyedés és egységesítő szellem kell. A hangulat pedig jó csevegővé igen, de se bonyodalom fűzővé, se epikussá nem lehet. Innen, hogy csak a lyrának van Saphója ; a művészetnek oly sokféle téren ihlető múzsája activ szerepet, mint költő, csak a lyrában vihet. Lyrai költő Kaffka Margit is, a ki nemes érzékkel elkerüli e műfajnak szakadékos szélsőségeit. Sőt annyira fegyelmezett lélek, hogy nemcsak Erdős Repéet, de a nemesebb módon ideges nőköltőinket is felülmúlja e tekintetben. Az irodalom heroldjainak harsogó riadója nem előzte meg föllépését. Halkan, észrevételtelenül, szinte igénytelen köntösben, ismerettelen névvel kélt elő a homályból — s egyszerre megejti szivünket. Megállít utunkban. Van valami megmagyarázhatatlan a hangjában, igaz, hogy stylusa inkább érdekes, mint értékes, de határozottan újszerű és kifejezéseiben erőteljes. A modernség és a régi nyelv nemesen ódon zamatossága vegyül össze csengő assonantiával nyelvében. Ez a szokástlan harmónia is különösen ható varázszsal lopja be magát a szívbe; egyszerre élvezzük az ódonság patináját a frissen szedett virág üde illatával. Zengése újszerű, melódiás. Álmokat idéz fel, borús sóhajokkal sző körül, eltemetett könnyeknek nyit útat, fájó és bús emlékek sirjai közé visz merengeni s visszaálmodni a megszakadt álmokat. Lantján nincs sok húr. de a melyiket megüti lágv újjával, sokáig visszhangozik lelkünkben. Körülfon ezzel a halk, megejtő énekkel s kiváltja belőlünk azt, a mit önmagunk előtt is titkolunk. Dalokat hallunk a messziségből, sokszor homályosan, sejtelmesen, de mégis végigérezzük mind. Igézetes varázs van ezekben a méla accordokban. Megejtenek, mint Lenore dala, a mult