Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1904

I. Új poéták

költők. De szavok oly hangos, nevök oly sokszor jelenik meg egy-egy verskötet élén, hogy őket hallgatással elmellőzni nem lehet. Viszont róluk mondott erős elitélésünket is bizonyítanunk kell. ízlésünk azonban visszariad a részletezéstől, csak két nőpoétáját mutatjuk be ez iránynak, hogy róluk következtethessünk az előbb említett, sértőbb hangú versirókra is. Nem új jelenség, hogy az érzések gyermeke: a nő, lantot vesz kezébe és elzengi szivének titkos sóhajait. Fájdalmat és örömet, bús tragédiát és édes szerelmet oly erősen, állandóan, mint a nő, nem érez a férfi. A nő csupa szív, megkapja minden. És míg a férfi el sem komolyodik, hányszor hullanak könnyek az ő szeméből. Csodás érzései vannak, még gondolata sem más, mint érzés. Nem csodálni való tehát, ha lyrikus költővé lesz, sőt az lephet meg inkább : miért van a lyrának oly kevés Sapphója. És ma, a mikor az anyagias fölfogás annyira hatalmába ejtett mindenkit, a mikor az érzések szinte kivesztek vagy hazugok — szinte jól esnék, ha valaki föltárná azt a világot, a hol a szív uralkodik egyedül az ő mindent megbocsátó szeretetével. A férfit jobban elragadta a modern kor anyagias láza, mint a nőt, a ki érzéseivel egy szebb világhoz van kötve. Ezért is csendülnek meg mai költészetünkben hamis hangok, a melyek azt okozták, hogy főkép a lyrai költészet szinte hitelét vesztette, mert üres és hideg a maga kiszámított, csinált érzéseivel. Ily gondolatok azonban szomorú csalódásra lelnek e két nököltő verseiben. Hiába vezette mindegyiket Bródy Sándor a közönség elé s hiába akart az ő megvesztegető hangján koszorút kérni az ízléstől — a költészet berkei nem fogadhatnak be ily dalosokat. Beck Blankát igy jellemzi Bródy: „Ama délszaki törzsből való, e ki a mi hideg klímánk alatt is megmaradt exotikusnak ... szóval zsidóleányTehát egy leány, „a ki kis kék ruhában jár és leeresztett hajjal", tárja föl szivét, a mely bájosan tiszta; s hozzá keleti faj, tehát megvan benne a nagy, túlzó érzés, a megejtő színpompa, az izzó képzelő tehetség. Ha ilyen, nem is botránkozunk meg mentorának azon kifejezésén, hogy „hanggal, tollal, még könyökkel is szeretne neki útat törni," mert megérdemli ezt, ha ennek fejében — ugyancsak Bródy szerint -— „megnyílik előttünk egy leánysziv misztikus bája, nézzünk föl reá áhítattal és szeretettel". Az igéret azonban nem elégszik meg ennyivel, még többet is mond: „ezekből a versekből megtudjuk, milyen egy finom és mélyérzésü, okos és tisztavérségű fiatal leány ebben a században, ebben az évtizedben, ebben a városban." Ezt azonban — gyöngéden szólva — csak túlon-túl való auxesisnek vegyük, máskép igen furcsa képet nyernénk a jövő nemzedék hitveséről és anyjáról. Mert a mi költőnket nem tanították hitre, szeretetre, ezért kételkedik kínos éjszakákon : van-e Isten, mert ha van is, az nem hallja őt, elhagyta, bár az ő Istene nem a zsidók haragos, büszke Jehovája, hanem a töviskoszorús Jézus, a kinek nevére nein tanították ugyan, mégis ismeri, mert ö szállt le hozzá a hitetlenhez. — Tud szenvedni, gúnyt és átkot is eltűrni, inert Ő megtanította a megbocsátásra. És bár