Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1900

I. Poór János kegyeletes emlékezete

alkalmi költő nem szalasztotta el ez alkalmat sem; testvéri szeretetének és ragaszkodásának a következő epigrammával adott kifejezést: EMLÉKSOROK Nádor Béla 25 éves tanári jubileuma alkalmából. A nevelés szentelt berkében járva, elégszer Sebzék homlokodat dúrva, kemény tövisek! íme, a sebhelyeket betakarni nemes szeretettel, Hálás ifjúsereg fonja babér koszorúd ! A kis versike 32-ted szeletekre nyomatva járta be az egész várost; kellemesen érintette a figyelem a jubilánst úgy, mint tanártársait, a kiket minden megnyilatkozástól visszatartott ismert szerénysége. Ez is oly adat a boldogúlt életében, mely emlékezetére lealacsonyító nem lesz soha, ellenkezőleg értékét emelni fogja mindig. A középiskolai tanáregyesület 1898. évi nagygyűlését Debreczenben, a Tiszántúl metropolisában tartotta. Poórnak, a ki társaságban érezte csak magát jól és otthon, nem volt szabad hiányoznia. Ottlétét is irodalmi termékben örökítette meg. A Szatmármegyei Közlöny szerkesztőjéhez levelet intézett, melyet ez lapja 28-ik számában közölt. Poór levélírónak is bevált. Eltalálta a levél hangját, el azt, ami által a levél irodalmi becsüvé válik. Nem magának a szerkesztőnek szólt az a levél, hanem általános érdekű volt. Érdekesen írja le a magyar tanárságot. „Nekem roppant imponál, úgymond, ha sok tanárt látok együtt. Az az idealismus, mely e pályán működöknek egyedüli vigasztaló, lelkesítő és segítő ereje, mely nélkül nehéz anyagi viszonyok között roppant physikai és szellemi fáradalmak mellett feladatának megfelelni nem tudna, ott ragyog valamennyi szemében. Többnyire igénytelen, egyszerű emberek ők, kik csendesen, feltűnés nélkül jönnek-mennek, kiknek tömeges megjelenése sem kelt zajt, s mikor százan és százan ott állanak a pályaudvaron, s elhangzanak a keresetlen, szívből jövő szavak, s az érdeklődő