Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898
49 Ime Faludy Constantinusának rövid tartalma, azé a darabé, mely a vele foglalkozók Ítélete szerint haladást mutat előző testvéreihez képest,1 2 mely a jezsuita drámák egyik legkivá- lóbbja,3 sőt Bayer szerint határozottan a legjobb,3 az egyetlen, mely a dráma törvényei szerint is komolyan számbavehetö, mely nem pusztán iskolai morális tanács kedvéért készült, hanem hogy valóban drámai küzdelmet lássunk magunk előtt. A darab fő hibája, a mint Szivák is kiemeli, a szerkezetben rejlik, mely cselszövényeivel terjengős, egyenetlen s végül is laposságával rontja el a hatást. Mert kétségtelen, hogy a mese elég jól indul meg Romanus azon cselével, hogy a gyermekeket elcserélteknek mondja s az, hogy a cselszövö Romanus épen saját tőrével fogatik meg, vígjátéki katasztrófához nem egészen közönséges lelemény lett volna, s akkor itt szinte végződhetnék a darab. Ámde az író — mint minden e nemben dolgozó társa — feltétlenül ragaszkodván a históriai tárgyhoz és menethez, tovább fejti a mesét. Romanus nem hagyja magát megfogni s kigondolja második fogását t. i. hogy a hiteles levelet kezébe keríti s azt hamisnak tünteti fel. Mikor végre a tanács elé kerül az ügy s színre kerül az a hatásos szenátusi jelenet, mikor Romanust az atyai szeretet kényszeríthetné a megadásra, egy új kifejletét ígérő katasztrófa előtt állunk. E csattanó ügyesen és természetesen adhatná meg a kifejletét s Romanus tragikuma is sikerültnek volna mondható, mert egyetlen nemesebb oldaláról kapná a döfést t. i. fia iránt való szeretete részéről. És e jelenet a dialógok szenvedélyesebb színezetével, a döntő fordulat sejtetésével ügyesen elő is van készítve. De az eredeti írónak kevés érzéke volt a tragikum iránt és a mesemondás kereke újra elindul s Phocasnak véletlen közbelépése s érthetetlen viselkedése az előbbi jelenet hatását is lerontja s egy „minden jó, ha vége jó“ féle középkori novella szokásos befejezésével végleg ellaposodik. De emez alaphibával szemben hangsúlyoznunk kell, hogy a darabban mégis van igazi küzdelem, melyet nem csak hallunk, hanem látunk is előttünk lefolyni; hogy a darab személyei nem csak elbeszélik a történetet, hanem meg is teszik, vagyis hogy a darabban van: küzdelem és vannak jellemek. Igaz, ’) Szivák id. h. 2) Takáts Sándor: Beöthy „Képes irod. tört.“ 494. 1. “) Bayer : A nemzeti játékszín története. I. k. 42. 1. és „A magyar dráma- irodalom története.“ I. k. 60. 1. 4
