Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1898

Benső, igazi örömérzettel fogadtuk az egészségesen visszatérő nevelő-tanárt. Örömünk nem lehetett tartós. 1898. novemberében újra mutatkoztak a vesebaj kórtünetei, melyeket a leglelkiismeretesebb orvosi kezelés is csak egy időre volt képes elnyomni. Mi, kik intensiv szeretettel és ragaszkodással viselkedtünk irányában, félve, remegve látogattuk öt s iparkodtunk vigasztalni a közel véget nem is sejtő szeretett kartárst. Baja ismét omlónak látszott, mert nehány napi pihenés után újra visszatérhetett kedvelt tanszékére; újra ott lehetett az ö legkedvesebb otthonában, a physikumban, melynek hívebb őrzője, gondozója alig volt még valaha. Márczius végén nagy erővel lépett fel a baj. Senkinek kellemetlenséget okozni nem akaró lelke a húsvéti feriákkal biz- tatgatta érte aggódó rendtársait. Kipihenem magam, úgymond és nyugodtan tanítok tovább. Nem úgy történt. Orvosi tanácsra hosszabb szünetet kellett tartania. Nem minket bántott ez orvosi tanács; bántotta a lelkiismeretes, a tanítványai miatt aggódó tanárt. Ápril közepén, mert a baj egyre erösbödött, orvosi consiliumot ültek felette, melynek szomorú megállapodás lön a vége. Az a férfiú, a ki legszebb perczeit a tanszéken töltötte, arra többé nem léphetett. E consilium után kezdte sejteni közel végét, mely nem is váratott soká magára, mert alig egy heti nyugalmaztatás után kibékülve Istenével szerető rendtársainak karjai között megszűnt dobogni az a nemes szív, mely telve volt szeretettel, mely nem kívánt ártani soha senkinek, korának 37, szerzetesi életének 18, tanárságának 12 évében.

Ápril 26-án helyeztük öt ravatalra szép templomunk egyik fülkéjében. Ekkor bizonyosodott be, hogy ki volt Majoros Endre. Az egyszerű, igénytelen szerzetes ravatalát úgy elhalmozták koszorúkkal, a szeretet és ragaszkodás e modern megnyilatkozásával, hogy a tágas fülke alig volt képes befogadni. Rend- és tanártársai, tanítványai, helyi és vidéki