Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1896
18 — értelmében, mit leginkább bizonyít az a tény, hogy a fiatalságból alakult költészetet és éneket gyakorló corte, öt választá meg vezérének. Dalos természetének még kézzelfoghatóbb bizonysága az, hogy még akkor is, midőn szakit a világgal, s a bűnbánók szörcsuháját ölti magára, a kis tudós corteval való összeköttetést továbbra is fentartja. Midőn múltjáról, mint tévedéseinek napjairól a legkeserübben nyilatkozott, még ekkor sem jutott eszébe az éneket, a dalt, a költészetet kárhoztatni. Énekelve járt körül az erdőben, testvéreinek nevezte a madarakat, s a Teremtő dicséretére hívta fel őket. Ott látjuk öt Assisi berkeiben a csalogányokkal versenyt dalolni; dalban ünnepeli nyilvánosan az assisi podestának az ottani püspökkel történt kibékülését. Valóságos troubadour életet élt, ha életének külső körülményeire tekintünk. Portiunkulai magánya, a troubadour udvara. Innen vonul Olaszország különböző tájaira tanítani, vigasztalni, s Istent énekeiben dicsőíteni. Provence- ban, a nagy képzettség eme tartományában, a troubadourok legjelesebbjeinek vallásos énekeit hallván, emelöleg hatottak lelkére. Igaz, hogy a troubadouroknak ekkor már művészi csínnal biró technikájával nem birt megküzdeni, mert nevelése, tanulmányai és életviszonyai, e magas képzettségű iskola titkainak ellesésére nem képesítették, de szive annyira átszellemült mistikus hevében, hogy a dal benső szükségévé vált, s mint a pacsirtának ha eljön ideje, úgy a „szeráfi atyának“ is Isten dicsőítésére dallani kellett. Mint troubadour, világi társaitól abban tért el, hogy szerelme tárgya Krisztus. Ennek lovagjává avatta fel magát, ezért élt, halt, ezt szolgálta szere- tete hevével; másrészt pedig, mivel a szegénységgel jegyezte el magát, a nép közé lépett, ezt vigasztalta, oktatta, ennek nyomorában, nélkülözéseiben osztozott; népszerű lett, dalai is a nép egyszerűségéhez mértek, ennek nyelvén énekelte és énekelték, s igy népköltövé lön. Egy nagy vonásban azonban közös a troubadourokkal, s ez a természetet és külvilágot átölelő szeretet. Nincs troubadour, ki a tavaszt virágaival, a madarakat énekeikkel, az erdők árnyas hüsét, a patak cserge- dezö tükrét, a napot, holdat nem ünnepelte volna. Assisi szent Ferencz is e nyomon halad, csakhogy mindenben az Istenség szeretetét látta és igy más világításban fogta fel a külvilágot. Megénekli ö is a teremtés alakjait, csakhogy mistikus irányánál fogva, azokban egy fensöbb intéző hatalom nyomait keresi, s felismervén bennök, egyaránt nagynak tekint mindent; neki
