Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1892
— 20 ritka a magyar szó. Könyek tolulnak szemeibe, fájdalmasan sóhajtja vissza a multat s reménytelenül szánt tovább. Mindenesetre követésre méltó az, a ki aggód > szeretettel vizsgálja a társadalmi élet jelenségeit, mert e meleg érdeklődés fokozza a szív legnemesebb érzelmét, forrása a közjóra czélzó munkának, ámde ha a szeretet tuzlása reménytelenséggé fajul, káros hatású, mert útját vágja az eszmék megvalósitásának, tétlenségre kárhotaztja az embert. A mohácsi vészre következett sanyaruságok szintén tanulmányra méltó költeményeknek szolgáltattak anyagot. Először az úgynevezett Jeremiádok“-ból mutatok be egyet, a „Más siralma a magyar nemzetnek“ czimüt. Ebben a mély vallásosság párosul az igazi hazaszeretettel. Az erkölcs útjáról való letérés elmaradhatatlan visszahatása, az isteni büntetés nyer benne kifejezést. 16 verszakban festi a nyomornak képét, a hazának és fiainak szánandó helyzetét a súlyos török járom alatt s a szerkezet fogyatékossága daczára is leköti a figyelmet a x’észletek szemléltető előadásával, a súlyos önvádban nyilvánuló javulási szándékkal, az egészen keresztül vonuló önmegadással, mely a haragvó Isten megérdemelt büntetését, mint a bűnnek zsoldját, fiúi alázattal fogadja. A befejező három versszakban a haragjában is kegyes Istenhez fohászkodik a nemzet, Ki a testi sanyargatásokkal csak a lelki élet üdvére sújtja a bűnöst, kit ha őszinte bünbánattal fordul Felé, kész újra kegyelmébe fogadni. Az Istennel való egyesülhetés forró vágyával esedez, hogy távoztassa a csapásokat, mert csak Benne akarja élte üdvét találni. Végül a hazának jólétéért könyörög. Egészben véve lélekemelő hatása van reánk a műnek s azon gondolatot kelti fel bennünk, hogy a vallásosság és honszeretet azon erények, melyek erős őrei az összetartásnak, bő forrásai a felvirágzásnak; melyek lelkesítenek magasztos erkölcsi feladatunk mun- kálására, vigasztalnak nehéz napjainkban s megmentenek az elcsüggedéstől; mig az ellenkezők a mellett, hogy örömtelenné teszik életünket, mert fásultságunkban sehol sem találunk felmagasztalót, sehol irántunk melegen érző szivet, meghasonlásra vezetnek, minek következménye
