Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1890
21 elmét, a bárom alaptehetség legelsejét. Részeinél killön- killön elmondottuk hatásukat a jellemre; itt bezárólag általánosan jegyezzük még meg, hogy ezen alaptehet- ség segélyével pillant a lélek saját belvilágába, s a többi tehetségek: kedély, vágy, akarat, csak szolgalatára vannak. Az elme működésének eredményéül hozhatjuk föl az önismeretet. Ez a jellemfejlésnek elengedhetetlen föltétele. „Kétségbevonhatatlan tény. igazság az, — mond egy ízben Swift — hogy a tehetségével tisztában levő, önismerettel bíró ember mindig jól adhatja szerepét; míg ellenben a magát félreismerő' mindig bélésűikét.“ Ezen idézet után Smiles pedig így szól: „Aki tehát a világon lendíteni akar, szükséges, miszerint kellő' mértékű önismerettel legyen fölruházva annál is inkább, mivel ez az önálló egyéni meggyőződés, a jellem alakulásának főlényege.“ — Mi vájjon az önismeret? Azon szerzett tehetsége a léleknek, mely által az ember, mi bensejében történik, tehát eszméiről, vágyai- és indulatairól tudattal bir. Hogy ez mellőzhetetlen olyan emberre, ki jellemes névvel akar illettetni, magától értetődik ; mert ha az ember javulni, a tökélyesség felé menni akar, ismernie kell magát; különben a javítandó hibákat nem látja. Mikép foi'sa el rósz hajlamait, mikép fékezze indulatait és szenvedélyeit; mikép törekedjék más nemesebb érzületre, ha nem tudja, mi történik bensőjében ? Hanem ismeri szellemi míveltségének állapotát, mikép képezhesse jellemét? Az önismeret tükör, melyben önmagát tisztán látja az emberi lélek. Valamint az testünk külső csínjához, rendbehozásához szükséges kellék, úgy ez szintén elkerülhetetlen jellemünk fejlesztésének nagy munkájában. Az önismeretet már a legrégibb kortól fogva nagy fontosságúnak tartották, mit eléggé bizonyít eme jeles mondat: „Ismerd meg tenmagadat!“ Ezen mondás évszázadokon keresztül fentanotta magát, mindig és mindig nagyobb tért hódítva magának ; mi bizonyára nem történik így akkor, ha a népek fontosságáról nem lettek volna meggyőződve. Mert tény az, hogy az idő megemészt mindent, ami haszontalan s csak az marad fenn örökre, mi hasznos, mi igaz.
