Kegyes tanítórendi katolikus gimnázium, Nagykároly, 1881
X. A Zrínyiek és a Zrínyi ász. Tartózkodva fogok e sorok megírásához, mert míg egyrészt felfogom tárgyam egész súlyát, másrészt érzem, hogy erőm csekély e nagy feladattal szemben, különösen ha számba veszem, hogy körülményeim vajmi kevés segédkönyvhöz engedtek hozzájutni. Nem is akarja jelen értekezésem a mély kutatás, tág ismeret és a minden ízében beható bírálattal irt hasonfaj- táju irodalmi termékek dicsőségét magának követelni; mert erre, mint mondám, erőm csekélysége nem jogosit fel. Én csak egy rég elhunyt, jeles és korában páratlan lantolóuak sok év mohával födött emlékét akarom felújítani. Czélomul tűztem ki a család nevezetesebb tagjainak életét felölelni s a hős és költő apróbb munkáit mellőzve, a Zrínyiászt, any- nyira, mennyire terem engedi, méltányolni. Ha annyi jeles magyar irót részesítettek már tudósaink a megérdemelt méltánylásban, legyen nekem megengedve e kimagasló költőnk drága emlékének koszorújába egy levelet tűznöm, azon férfiúéba, kiben — nem tudja olvasója — a lángoló hazaszeretetei, vagy a hadvezéri talentumot, avagy az iró ragyogó glóriáját magasztalja-e inkább. Glóriája any- nyival is nagyobb, mivel egyedül állott századában, mint büszke cser, melyet az átvonult vihar haragja megkímélt a bérez fokán. Ha ez is kidől, úgy kopáran marad a hely ismét. így maradt kopáran ő utána is a tér. Sok század kellett, hogy megszülje őt a természet; az- után „a magyar szellem... mintha az ő megteremtésébe másfél századra belefáradt volna; ... ő maga egy kor, egy iskola követőkkel, de méltó utódok nélkül.“ Utána újra beborult a mennyboltozat, nyomasztó sötétség foglalta el a világosság helyét, és sok, igen sok idő folyt le, mig az ébredés hajnala újra derengeni kezdett. 1*
