Nagykároly, 1913 (8. évfolyam, 1-12. szám)

1913-06-01 / 5. szám

ritása szegény rutének falvaiból, amikbe már egészen belevágta körmeit az északi medve.

Nagy és nehéz feladat lesz az uj püspök pásztorkodása, de Miklóssy István a zempléni közigazgatásban is volt már annyira kemény gerinczü, hogy a legszebb remények fokozódjanak a kinevezése után. A most hatvankétéves főpap az Andrássy-politika legerősebb várában, Zempléniben már évek óta fontos pozicziót foglalt el; lelke volt minden közügynek és elnöke a régi alkotmánypártnak, megszűnése után a nemzeti munkapárt tagja lett.

Mikor először szóba került az uj püspökség, egyideig még a jelöltek között sem emlegették a nevét s különösen mikor hire járt, hogv a trónörökös is egy másik jelöltet támogat, kevesen hitték hogy Miklóssy lesz az uj püspök. A magas összeköttetések azonban ennél a kivételesen komoly nemzeti ügynél szerencsére letörpültek s a magyar főpapi klérus olyan értékes taggal gyarapodik, aki az eloláhositott paróehiákon érdemes magyarosító munkát fog végezni.

A legnagyobb valószínűség szerint a Vatikán is hozzájárul ahhoz, hogy Nagykárolyban legyen az uj püspöki rezidenczia. Városunkban lesz a központja annak a magyarositó pásztori ténykedéseknek, ami Miklóssy püspök intencziói szerint folyik majd a munkácsi rutén, az eperjesi tót és a Nagyvárad—szamosujvári román püspökségekből kihasított paróchiákon.

Miért Szaímár — és miért nem Nagykároly ?

Egész nyugodtan meg lehet állapítani, hogy Nagykároly a czélnélküli jajgatások városa. Örökösen olyasmiért jajgatunk, ami nincsen és e közben a meglevő előnyeinkkel nem tudunk élni.

Szatmármegyének Nagykároly a székhelye és — ezerszer megirtuk már — miniden megyei jelentőségű, közérdekű dolog

— a nagykárolyiak nemtörődömsége miatt

— mégis Szatmáron történik. És ez igy lesz mindaddig, míg egy kicsit lel nem éb - rednek évtizedes szundikálásukból azok, akik hivatva volnának Nagykároly város presztízsét megteremteni és ezt az ugyanbántóan kopogott a némaságban. Biberach ismét megszólalt.

— A szeretőm piros czipelőt visel aranyozott sarkkal és bolondja a régi házaknak. A magányos házakat szereti, ahol senki sem zavarja az elhagyott folyosók csendjét, a némaságok a homályos szobákat öreg bútorokkal. Nehéz függönyökkel boritja el ablakait, damaszttal és selyemmel, a legsötétebb biborok hullámzásával, mint egy herckegnő. A haját sohasem láttam még. Régi kínai és velenczei csipkefátyolokba rejti a haját, mindennap másba, a jó ég tudja, honnan szerezte őket. Csodálatos asszony. Néha Itáliáról beszél, granadai kertekről és Kairó mecsetjeiről, hová hivő arabnak öltözve belopta magát. Máskor a szent Kaábáról beszél, Mohamed sírjáról, Hellász romjairól, a szigettenger vakító napjáról s a lourdesi csodatévő képről, mely előtt négy napig vezekelt száz meg száz áldozati gyertya sápadt fénye alatt. Azután rejtelmesen hallgat napokon át és régi foszlányok között antik kösönytükkel és diadémekkel játszik. És hogy csókol, Gedeon, talán Bétsábe csókolhatott igy, vagy Jezábel. A Judit ölelése lehetett olyan halálosan részeg, mint az övé. Néha hirtelen dölyfös és méltóságos lesz, mint egy spanyol herczegnő; eltaszit, eldob magától. Ilyenkor hetekig nem látom. Rettenetes. Hetek múltán levelet kapok tőle. Micsoda levelet. Megalázkodva rimánkodik, hogy bocsássák meg neki, térjek vissza, nem tud élni nélkülem. Levél levélre jön. Aztán hogy, nem is félek, egy este fölkutat és elvisz, elrabol magával, ellenálhatatlanul. Azok az éjszakák! De most haragban vagyunk. Ebben a házban lakik.

Megállóit a ház előtt az átellenes gyalogjárón és fölnézett. Oszlopokkal és töredezett szobrocskákkal diszitett régi ház volt, nagyon arisztokratikus külsejű. Faragott vasczifrázatu

N A G Y K Á R 0 L Y

! csak évtizedek óta stagnáló várost a ha- ! i ladás útjára kilendíteni.

Tavaly a gyáriparosok országos szö| vétségé elhatározta, hogy vándor gyülé- i süket ,ez idén Szatmármegyében tartják ■ meg. És ezt a gyűlést két 'héttel ezelőtt ; j tényleg meg is tartották - Szatmárnéme- I i tibén.

Miért Szatmárnémetiben és miért nem ! Nagykárolyban, a vármegye székhelyén ?

Miért nem figyelmeztették annak ide- ! I jén Nagykárolyból'a gyáriparosokat, hogy ;

| ezzel a gyűlésükkel Nagykárolyt tisztel- | ; jék meg?'

Vagy talán Szatmáron fejlettebb a j j gyáripar, mint Nagykárolyban?

Érre érdekes választ ad a «Szatmári i Hétfő» czimü szatmári .újság, mely «Mit láttak?» czimü czikkében, a többek között,

! igy ir a gyáriparosok vizitjéről:

(?) Elmentek a gyáriparosok, ismét | magunk közt vagyunk, beszélhetünk a dol- I gainkrói őszintén és bátran. No igen, mert ! ez az egy nap, — mig itt voltak, — a ta- |

; kargatás, szégyenkezés napja volt. Vessző- j j futás volt ez nekünk, mert amidőn végig j j vezettük az idegeneket, közállapotaink szá- j i nakozó mosolyt csaltak ajkaikra.

Arról nem is beszélünk, hogy mit mu! tattunk be szatmári gyáriparnak! Egy ! szép jövőre hivatott fejlődő gyártelep, — a Princz Testvéreké — megmentette a becsületet, legalább volt egy, egyetlenegy igazi gyártelep, amit láthattak. Komikus csak az volt benne, hogy bizony a szatmári urak is akkor látták életükben először.

; Azt hiszem, ez a gyár is sokat mesélhetne arról a banketten elhangzott nagyszerű i városi támogatásról, mely nálunk a gyárpolitikánkat jellemzi. ,

De nem erről akarunk most beszélni, — ezt a kérdést a város képviseletében egy toaszttal elintézték, bízvást alhatunk ! ! rá egyet, jó kezekben van!

Azokkal az impressziókkal akarunk ! foglalkozni, melyek az idegenekben tá- í madtak, mikor körülhurczoltuk őket a vá! rosban. Minden csoportban történt meg- i nyilatkozás s mi szatmáriak irultunk-pirul! tunk belé.

Ne tessék valami nagy dolgokra gon; dőlni, hiszen azok az urák minden vizs; gálás nélkül csak olyanok felett tettek ! megjegyzést, ami éppen szemükbe ötlött,

I kapuja fölött kovácsolt vasból remekbe készi- I tett erkély függött graeziózusan. Körötte a falon jókedvű, kövér araorettek ingadoztak, gödrös karocskáikkal egy szeszélyesen kanyargó virágfüzérbe kapaszkodva. Mindez kőből volt természetesen, de száz év előtti mesterek módjára nagy goddal és igen finoman kifaragva, A homlokzaton megzöldiilt mozaikképecskék. a boldog falusi élet köréből vett derűs jelenetek példázták, meghatóan naiv kezelésben. Mégis az egész ház inkább sötétes volt és aggasztó tekintetű. Az ablakok alattomosan titkolózóknak tűntek előttem. Biberach megilletődve szemlélte a tizennyolczadik századbeli építőmester szelíd képzeletének hajtásait.

— Valami hallgatag nemesség, az eszközöknek előkelő egyszerűsége jellemzi itt a házakat, köröskörül, bármerre is tekints — mondta hajdani csavargásaim osztályosa elmélázva. — Figyeld csak mily vastagak a talak, hogy elfoghassák a külső élet frivol lármáját. Az ablakokat vasból való spaletták zárják el. Csak a legfinomabb lelkek vonzódhatnak ezekhez a házakhoz. Itt lakik Anunziata. Itt lakik az én herczegnőm, a szeretőm. Már alszik az erkély mögött. Két hete, hogy nem látott. Ki tudja? Talán álmában sir utánnam és magához szorítja a párnát csodálatos karjaival. Talán a párna alatt van már a levél, amit nekem irt. Es vár rám és hiv engem. Add ide a botodat, Gedeon.

Odaadtam a botot, mely nagyapámról maradt rám örökségül. Közönséges görcsös bot, megsárgult, repedezett csontgolyóval, igazán csak kegyeletből hordoztam már. Nem tudtam, mit akarhat vele ? A lézengő ritter lázasan, türelmetlenül megkopogtatta a kövezetei. Erős viszhang zúgott végig az utczán. Egy perezre fölhagyott a kopogással.

— Most fölrezzent ós riadtan hallgatódde amiből láthattuk, hogy nem tartanak bennünket annak, minek mi szeretjük magunkat nevezni, északkelet magyarországi metropolisnak.

Ezután a czikk részletesen felsorolja a szatmári züllött közviszonyokat, az utczák szemétjét, a uracsai fonákságokat és olvasva ezeket, valósággal szégyenkezünk, hogy egy ily riválissal se vagyunk képes a versenyt felvenni.

Asszonyokról

A jő asszony nem divatbab.

Daczára annak, hogy a világ nagyobb része vakon követi a divatot, van azért még sok nő, ki nem változtatja át minden negyedévben külsejét tetőtől-tálpig, de e szerényen meghúzódó hölgyek föl sem tűnnek. A divat nagy hatalom és már azért is jogosult, mert nagyon előre viszi a' kereskedelmet, az iparművészetet és a gyáripart, azonban határozattan káros, ahol túlzásba esik és önkényesen terjeszkedik, pedig mostanában ilyen hibába esik.

Mindennek úgy van divatja, de a „divat“ szó hallatára leginkább az öltözetre gondol mindenki és a hires párisi ezégek kreakezióira. és változataira.

Aki önérzetesen kikerüli a tömegsuggesztiót és nem kapkod a „legújabb“ formák és színek után, azt. megvetéssel ,.ó divatuknak minősitik, pedig e kiesinyitő jelzés valójában bóknak is beillik.

A divat sohasem eredt magas szellemű körökből, hanem az üzérkedő ipar és kereskedelem, vagy egy véletlen röpíti világgá és az unatkozó, változást kereső tömeg szárnyaira kapja. A szellemi és születési középosztályban találja leghívebb közönségét, mert be van bizonyítva, hogy sem az uralkodó családok nőtagjai, sem a hires Írónők, vagy női mozgalmak nem foglalkoztak uj divatok föltalálásával Nem csupán a folyton változó ruhaszabások, de még a különös, feltűnő frizurák sem láthatók igazán előkelő nőkön, ezt mindenki tapasztalhatja, aki udvari estélyen, vagy színházi díszelőadáson szemügyre veszi a magasrangu közönséget. Különben nem is szükséges olyan előkelő helyen megfordulni, elég egy rillantást vetni a képeslapokra, melyeken minden uralkodó család arczképe gyakzik. Lelép az ágyáról és papueskáit lábára huzza. Mindjárt ki fog lépni az erkélyre. Még nem tudja, hogy én hivom. Csak a köntösét kapja előbb magára az uszáiyos, brokát köntösét. ügy fog kilépni, mint egy királynő. Nem gyújt viliágosságot. Miért nem jön még? Igaz afatyolt csavarja a hajára. A haját nem szabad látni. De miért nem jön ?-A bot nyugtalanul tánczolt a kövezeten. Süketítő visszhang töltötte meg a szűk utczát. Biberach remegve, a lábaujjára ággaskodva, egészen kiíeszülve figyelte az emelet ablakait. Eszembe jutott, hogy le kellene fognom ezt a szegény, lázas bolondot és melléje léptem. Ebben a pillanatban az erkély ajataja kinyílott. Egy kacsu, nagyon magas nő jelent meg tiszta, ragyogó fehérben, lebontott haja világított az intenzív holdfényben. Mögötte egy kövér férfi sötét hálóköntösében. Csodálkozva, némán bámultak ránk. Nagyon elszégyeltem magamat.

— Bocsánat, — morogtam hangtalanul — szegény fiú nem tudja, mit csinál, beteg.

Megfogtam, hogy elvigyem onnan. Biberach összerokkanva állt ott, a feje valami lehetetlenül furcsa és szánalmas mozdulattal a vállára ferdült. Ahogy megérintettem, előrebillenve megindult és lassú, biczegő lépésekkel távolodott. Még egyszer felnéztem az erkélyre a nő halkan elkaezagta magát és vidáman megrázta a haját. A hálókabátos ur csendesen mondott valamit. Hihetőleg a rólunk alkotott véleményét közölte barátnőjével. A fehér hölgy kaczagott.

De Biberach ebből már semmit sem hallott. Groteszk árnyéka a harmadik vagy negyedik ház falán imbolygóit tova.