Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-03-01 / 9. szám
Nagykároly, 1911. márczius 1. I VI. évfolyam. — 9. szám NAGYKÁROLY v'v' m m Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKAROLyBflN, Szölö-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K.- Megjelenik minden szerdán reggel. —-----— Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. ,Tlyilt-tér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. Garasos takarékosság. Nálunk még az ág is huzza a szegény- embert Ha van valami kis pénze, az egy-kettőre elúszik, ha égető szüksége volna egy kevés pénzmagra, nehezen jut hozzá. Megszűnt manapság a hitelezésnek az a formája, mely szerint hitelezhető pl. kisiparosnak is, kinem rendelkezik fényes üzlettel, nagyobb anyagi vagyonnal, hanem köztudomású és ismeretes az illető iparos becsületes és szorgalmas volta s igy boldogulása érdekében mindentel kell követni, hogy segítve legyen rajta. Pedig hány száz és száz pénzszűkében levő megszorult ember van országunkban. És mennyi közöttük ajóravaló törekvő munkás ember. Dehát gyéren telik a keresetből, nagy a família és enni muszáj. Támasza nincs, nem tudja kihez forduljon, vagy ha tudja: nem adnak, ürügyekkel, kifogásokkal hozakodnak elő, csak azt nem mondják nyilt őszinteséggel a megszorult embernek. „Van, de nem adok, mert féltem a pénzemet.“ Utolsó reménysége volna, még a kisembernek a bank, vagy hitelszövetkezet. Sovány remény 1 A tömérdek számban levő hitelintézetek nem folyósítanak derüre-borura kölcsönöket. Sajnos, a mai korban a bizalmat nem a személy erkölcsi oldaláról Ítélik meg, hanem ferde módon, a személy anyagi oldaláról. A hitelintézeteknek egy ember nem elég, a köl- csönökérőnek legalább is két kezessel kell bírnia. Ha már nagy ügygyel-bajjal felbajszolt két jótállót a megszorult ember, akkor még nem bizonyos a kölcsön megszavazása. A kezeseket, noha épp oly tisztességes, jóravaló emberek mint a kölcsönkérő, kevésbé „jók“- nak találják, kik nem nyújtanak elegendő ga- rancziát a kölcsön összegre. Az figyelmen kívül marad, hogy a köl- csönkérőnek a legbecsületesebb szándékai vannak. Azzal nem törődnek a hitelintézetek mogorva emberei, hogy mikép gondolkodik és érez a megszorult, jóravaló ember, hogy t. i. némi pénzsegély révén boldogulása útját"tudná egyengetni, volna kitartása, több munkát vá- lalhatna és végezhetne, jövedelmét ezzel fokozhatná és igy nagyobb keresetéből pontosan és örömmel fizethetné a kis heti vagy havi rátákat. Pedig nem is volna oly kivihetetlen, leg- kiváltkép a vidéken, hogy elösmert, becsületes, józan, törekvő és jó hírnévnek örvendő szegény kisembereket, ha megszorulnak, kissebb ösz- szegü kölcsönökben részesítenének, mindjárt megváltoznának a mostoha, rossz, viszonyok, kettöztetett szorgalommal fokozottabb buzgó- sággal dolgoznék a segítségben részesült kis ember, mert volna kitartása és nem' feledkeznék meg kötelezettségéről. Jellemző, hogy a szegény, szerényebb eszközökkel dolgozó kisiparosnak, kiskereskedőnek hányszor kell hitelezni tehetősebb, jobb viszonj'ok között élő rendelőnek vagy vevőinek s noha nagyon ráutalva lenne ezekre az ösz- szegekre, vár türelemmel sokszor hónapokig mig pénzéhez jut. így jutunk el aztán ahhoz a ponthoz, mely megvilágítja azt a sokak előtt rejtélyesnek vélt dolgot, hogy a kisembereknek miért nincs soha semmije, akár sok a munkája, akár kevés. Ha földhöz ragadt szegény ember az istenadta, nem mozoghat, mert nincs kitartása, ha meg sikerült kölcsönre szert tennie, az esetleges csekély hasznot eifizeti TlSti kamatokban, szóval állandóan vehet fel kölcsönt s állandóan fizethet nagy százalékot s éppen éldegél máról- honapra. Márpedig ha kisembereink garasokban nem volnának kénytelenek nagyobb összegeket elfizetni, rózsásabb állapotok lennének Magyar- országban. Csakhogy ezen intézetek zászlójára a legritkább esetekben vannak az „önzetlenség“ s hasonló szép jelszavak írva, hanem inkább ezeknek az ellenkezői. Londonban alakult nemrégiben egy részvénytársaság, melynek kizárólag az a célja, hogy a könnyen eltékozolt garasokat megmentse és össze is gyütse a tékozló javára. A részvénytársaság automata szekrénykéket állított fel London utcáin. Egy penny bedobása után kiesik egy kis nyugta a garasról. A nyugta hátlapján okos szóval megvan Írva, hogy az ember nem becsüli semmire a rézpénzt, elosztogatja elfecséreli és ily módon egy egész életen át vagyont tevő összeg oszlik szerte nyomtalanul. Aki fölösleges garast érez a zsebében, az vesse bele az automatába, az majd szépen összegyűjti a számára. Hatvan darab ilyen ga- rasos nyugta, ami 5 shillinget (6 koronát) tesz már pénz, mert aki ennyi nyugtát küld be a társaság központi irodájában bankszámlát és chequekönyvet kap,, az összeg pedig öt százalékkal kamatozik. És a kamatozás igen buzdi- tólag hat a takarékosságra, mert Angliában a chepue-szárala nein szokot kamatozni, öt százalékot pedig egyáltalán semmiféle bank nem szokott ka,mat gyanánt adni. Nyilvánvaló, hogy ez a garasbank főleg humanitásból alakult, a minthogy kiviláglik ez abból is, hogy a társaság alapitói egytől-egyig gazdag és ismert emberbarátok. íme, egy gyönyörű példa, amit mihamarabb kellene nálunk utánozni. Az ország megannyi részében szervezni kellene ily garasos automatákat, melyekbe a kis emberek ama filléreiket rakhatnák miket drága kamatokban óriási költségekben elfizetnek a nem éppen humánus hitelintézeteknek, másrészt amit elvonnának magoktól a fölösmennyiségü italfogyasztás terén stb. garasonkint szaporodnék a A felhajtó, Irta: Gabriel Timmory. A Haussmann boulevard járdáját róttam, a „Galeries Taitbout“ nagy áruház fényes kirakataival szemben eső oldalon, mikor megpillantottam az én André Morville barátomat, amint egy fiatal elegáns nő sarkában lépkedett. Alig ismertem rá első pillanatra; élete nehéz pillanataiban ismertem őt; a szakálla akkor épen olyan szabású volt, mint az öltözete; a czipői a nagy járdataposásban elvesztették a javarészét a gombjaiknak, a körmei illúzióinak a gyászát ordították, mig siralmasan behorpadozott kalapja mindama csapások nyomait látszott viselni, melyeket a kegyetlen sors reá mért. A mai Morville egészen más ember volt; kifogástalan öltöny födte a testét, monokli a szemén, aranygombos sétapáleza a kezében. — Magastetejü selyemkalapja jobban csillogott, mint a tenger a leáldozó nap sugaraiban. Vigan haladt a világ vagy a félvilág meghóditására, mert a nőcske, akit követett, nyilván csak a világegyetem egy porczikájához tartozott; hirtelen átment a szekéruton, be a Galeries Taitboutba, hol eltűnt az én André barátommal együtt. Másnap a véletlen újra arra vitt s megint ott láttam az én André barátomat s újra egy urinő sarkában; ez azonban polgárasszony lehetett, ki láthatóan feszélyezve a boulevard túlsó oldalára menekült a megriadt tyuk tipe- gésével, melyet meg akarnak fogni a majorsági udvarban. Mindketten eltűntek szemeim elől, amint az áruházba behatoltak. Pár hétre el kellett utaznom Párisból s a mikor visszatértem, egyetlen nap nem múlt el, hogy ne láttam volna Morvillet és mindig egy- egy nő uszálya mögött. Nem lehetett nagyon válogatós a Don Juan szerepében, mert amint láttam, szőke, barna, vörös, kövér, sovány s fiatal, érett, mindegy volt neki. Ezeken kívül nem látott, nem hallott semmit; több Ízben összeütődtem vele, anélkül, hogy észrevett volna. Érdekelni kezdett a dolog. Tudtam, hogy szegény szülők gyermeke. Talán örökölt vagy zsíros hivatalra tett szert, de akkor hogyan van ideje egész nap szoknyák után futkosni? Nem taiáltam feleletet e kérdésekre. Egy napon aztán láttam, hogy a nő, kit Morville kisérgetett, hirtelen elhatározással gépkocsiba ugrott és elhajtatott. Morville leforrázva maradt a járdán. Megfordult és megpillantott engemet. — Te vagy! — kiáltott fel. —Milyen szerencsés véletlen! Az első ömlengések után egy pohár sörre hivott meg a közeli kávéházba; szívesen elfogadtam; kíváncsian a rég várt felvilágosításra. Alig ültünk lo, mindjárt a tárgyra tereltem a társalgást. — Gratulálnom kell neked, kezdtem. Úgy látom, hogy a tőkepénzeidből élsz! — Dehogy, dehogy! felelte. Nincs tőkepénzem. Dolgozom. Pompás állásom van a Galeries Taitboutban. — Azaz a szemben eső járdán ? mondtam. És elbeszéltem, hogy miben láttam őt nap-nap után mesterkedni. Azt hittem, hogy leszögeztem őt. Azonban minden zavar nélkül felelte : — Éppen ez az én működési terem. A Galeries számára dolgozom. — A Galeries számára üldözöd a nőket? — Határozottan. Parisban, barátom, számtalan ilyen sajátságos kenyérkereset van. A legsajátosabb talán az enyém. Abban az időben, mikor nyomorúságos helyzetemben az egész napon a járdát róttam, egyszerre az az eszmém támadt, hogy gyakorlati alkalmazásba veszem a párisi állattannak egy törvényét, azt, hogy „jninden nőstény a him által követve járdát változtat“. Megértettem, hogy fifikus módon egy nagy áruházba lehetne igy beterelni a vevőket. Kifejtem a rendszeremet a Galeries Taitbout tulajdonosának; eleinte nem is akarta elfogadni, kissé kényes természetűnek találta. De skrupulusai nem tartottak sokáig: nyilván attól tartott, hogy felajánlom szolgálataimat a Quatre-Saisons áruháznak, melylyel kétségbeesett küzdelmet folytat. Mégis jó a konkurrenczia! Pár nap múlva talpig ,kiöltözködve megkezdtem a szerepemet. Állást foglaltam a boulevardon, az áruházzal szemben eső járdán. — Kiszemeltem egy arra haladó urinőt, utána is mentem s a fülébe súgtam egy pár gyöngéd szót. Az említett törvény szerint az én asszonykám keresztül ment ,a szekéruton s a Galeries előtt találta magát. És akkor két dolog közül az egyik : vagy tisztességes az asszonyka — vagy nem az. Ha tisztességes, felhasználja az alkalmat, hogy bevásárlásokat tegyen. Ha nem az, hasonlóképen bemegy, hogy vegyen valamit, mert bőkezű barátot lát bennem, aki kifizeti a Nagykároly, Könyök-utcza II. Készitek: (a gyökér eltávolítása nélkül is) természethü fogpótlásokat aranyban és (vulkánit) kautschukban; szájpadlás- nélküli fogpótlások úgy mint: arany- ........... hidak, koronák, csapfogak a legművésziesebb kivitelben................... fogt echnikus.
