Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-12-27 / 52. szám
0 /■ / Nagykároly, 1911. deczember 27. ■ 1 m \ _ _ ______ ________________________ f _________■ i ü NAGYKÁROLY ' * U Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGyKáROLyBÓN, Szőlő-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. ■ Megjelenik minden szerdán reggel. F elelős szerkesztő éslaptulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „Tlvilt-tér" sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. ft hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. ___ Az év Ml Fordul az év. Lassan, nehézkes léptekkel elérjük az egyik év vegét, hogy magunkat felriasztva, rohanjunk tovább az ujjal. Olyan bolondok is vagyunk, mi emberek. Előre akarunk nézni és egész életünk abban telik el, hogy visszatekintünk, re- kriminálunk. Különösen most az év fordulásakor tűnik ez ki. Nagy, életet betöltő czélt tűz ki magának gyerek, fiatalember, családfő, nemzet, mindenki. És mintha uj életet, uj erőt adna, hogy a négy szám közül az utolsó megváltozik, hogy az 1-es helyett 2-est írunk, felemelt fővel, merev lábakkal lépnek át az emberek az uj esztendőbe. S mikor a legelső apró csalódás éri őket, akkor megállnak és visszanéznek a múltba. Sajnálják azt a kis erőt, amivel előre törtek és busán nézik a múlt évet, szinte visszakivánják azt, amit máravé^e felé türelmetlenül ip&ikoüiak* élRergetril, hogy jöjjön megint egy uj. S ez az első kis csalódás megroppanja a merev hátat, lenyomja a fenntartott fejet és meghajlítja az egyenes lábakat. Lehorgasztott fejjel, meggörnyedt háttal, rozoga lábbal lépve előre, várjuk megint az uj évet, mindig az újat. Fordul az év. Meleg szobákban, pezsgős poharak között ugrik hozzánk az 1912. Fehéren, tisztán. A fekete karácsony után valószínűleg a havas, fehér újév jön. S az a sok szállongó pihe, mintha elakarná majd takarni a sok fekete piszkot, amely itt maradt ebből az évből és amely csúnyává tenné az uj esztendőt. Háború, harc, vérontás; ez az 1911. év jellemvonása és küzdelmek, katasztrófák, kínok és szerencsétlenségek. Ilyen szomorúan távozik tőlünk az ó-év. S ki tudja, mi mindent hoz az uj, amikre már elkészültünk és ami még váratlanul fog találni bennünket. Lehet, hogy mire az újévnek is ó-évre fog változni a neve, ezek a szomorúságok mind apró inczidenseknek fognak látszani azokhoz képest, amig még jönnek. Elmegy az ó-év és jön az uj. S abban az egy pillanatban, amikor az óra üti a tizenkettőt, benne van az emberiség élete, benne van az ember élete. Ez a pillanat megtestesíti az embereknek a változatosság utáni vágyát. Hogy mindig valami uj, valami más kell az embereknek, mindnyájunknak. Azután az emberi élU nagy komédiája. Örömteít szívvel várunk egy-egy előre látott, előre tudott vig örömhozó eseményre. S mikor eljön, nehány perez alatt elmúlt, eltűnt és mi bennünk csak az a melancho- olikus emlék marad meg, hogy most valami szerencsés dolgot éltünk meg. De nemcsak az ember. Az egész emberiség élete benne van abban a pillanatban. Üt az óra. Eltűnik egy év, helyébe lép egy másik-és mi éppen csak magunkba szuggerálunk valami különös érzést. Nem érzünk semmit és e világ is forog tovább nyugodtan, háborítatlanul. Éppen, mintha egy ember, egy nemzet meghal. A túlélők valami meghatottságot erőszakolnak, azután elfelednek mindent és mennek vissza a napi életbe. * * * Fordul az év. Üt az óra. Halad az idő, halad a világ előre. Minek nézzünk hátra ? Nézzünk előre a sötétségbe és ha nem látunk benne semmi jót, hát legalább is kívánjunk egymásnak. Nincsen béke, Kivonat egy érdekes karácsonyi czikkből. Prohászka püspök karácsonyi cikket irt az „Egyházi Közlönyébe a békességről, amely — nincs. Az evangélium — mondja — harezot jelent és örök törekvést minden jó után. Azért semmi sincs oly távol tőle, mint az a félreérlett békesség, amely ölhetett kezekkel néz az égre, mely a munkát és a küzdelmet az istenre bízza, maga pedig nem tud probémákról ... A békesség nem a tétlenségben, nem a nyugalomben, hanem az erők harmóniájában áll. A szellemi világban nincs mozdulatlanság. Uj konfliktusokba jutunk hitünkkel, eszünkkel, szivünkkel, és azokat el nem kerülhetjük. A hit nem zár ki uj problémákat. A világ nem kész s fejlődésében mindig uj promlemákat kavar föl. Vanak ugyan köztünk is, akiknek nincsenek problémáik, akik már készen vanak.; de PORTRÉK. Irta : Pajzs Ödön. Melanie. Finom volt és törékeny, sápadt, vérszegény és hallgatag mint a neve. A puha, az ábrándozó, a daloló Melanie. Büszke, mint a középkor szűz leányasszonya, méltóságos és hideg, mint a néma herczegnők. Együtt dolgoztunk, együtt vergődtök át az életet, egy pár rövid perczig egy piszkos, munkaszagu irodában. A többiek észre sem vették, a maguk vig, hanezurozó életével voltak elfoglalva. De nekem látnom kellett. Éppen szembe ült velem. Ha fölpillantottam, csak őt láttam, csak az ő hajlékony vékony teste szökött elém . . . És mégse néztem meg. Csak később, akkor is gyáván, félénken. Ő se látott meg engem, még meg se érzett, olyan mindegy voltam neki, mint az átlátszó levegő, az agyonunott utczák, az ismerős házak. Gyerek szelíd, lányos szeme sohasem tapadt rám, csak az egymásbakapaszkodó betűket szerette, amelyeket a gép ontott egyenletes, buta lassúsággal, bosszantó pontossággal. Tán épp ezért a bántó közönyért, a megsértett férfi büszkeségért kószált annyiszor feléje a szemem. Pillantásom halvány alakját magába szívta, mint a legéde- sebb, legkábitóbb parfümöt. Aztán már bárhova néztem: előttem illatozott. Haja éden fekete, álmositó, sötét illat áradt belőle. Ránehezedett az agyamra, elmosta gondolataimat. Homályosan tünedezett el mellőlem minden, a tekintetem remegett, nem láttam semmit, sötétség vett körül, csak a mámoritó, mély fekete parfüm őrjített. A szeme is fekete volt, de annyira puha és szerény, mint a mosolygó ibolya. A tavaszt hivó gyönge virágok illatoztak benne, bus, szelíd illatot loptak a lelkembe. Az orczáján — mindakettőn — rózsák nyíltak. Erős vöröslő, kicsattanó virágok. Pikánsul szállingóztak a szobában a gyöngyöző rózsacseppek, aztán diadalmasan, hóditón bevették a szobát. A foga fehér volt, mint a liliom és izgatott, kaczérkodott velem. Mindig féltem tőle. Talán egyszer egy éjszakára velem marad a fénye, az illata. A lehelete körül ölel, megfoszt az eszemtől és a meleg párás környezetben megbékülök. Megállók. Elpusztulok szelíden a ledér virágok között . . . De nemcsak a feje izgatott. Megtört tekintetű, megölt fényű szemem érezte — ha nem is látta — a testét, harmatos, üde termetét. Fehér volt, finom, jeges, mint a hóvirág. Egyszerű kabátja, rakott szoknyája eltakarta, 1 mintha még a nap csókjától is féltené. , . . Álmodtam sokat róla. Különösen ilyenkor sokat, mikor az őszi napsugár keresi a helyét a meghalt faleveleken . . . Gitta. Szép volt, nagyon szép, de nekem nem tetszett. Árcza csodás és hideg, léleknélküli, mintáz olajnyomatok agyonpepecselt nő ideáljai. Sima a bőre, semmi indulat a vonásaiban: tán ezért nem tudott felmelegiteni. És észre sem vettem volna, de egyik barátom lelkén keresztül sokszor látnom kellett. Barátaim már otthon feküdtek (Dyár volt, az ablak tárva-nyitva) amikor én odatelepedtem az ablak peremére. Szóltam is egy-két szót vigyázva, de már ébren voltak. Ez az egyik — hosszú, sápadt, nagy gyerek — beszélt is. — A Gitta! Istennő, nem, nem, nincs szó, amely hozzá fölérne. Csak ez: Gitta! Hánykolódott az ágyában és tudtam, hogy most is róla álmodott. Másra akarta terelni a szót, de nem hagytam, nem tértem ki. Én is mondtam: — A Gittái Hirtelen, mintha én is láttam volna. Nem magas, egy kicsit le kell hajolnom, hogy megcsókoljam. Fitos az orra, hunezut a szeme, az orczája rózsás kéjeket kinálgat. Feszül a blúza, idegenül húzódik, még sejtetni akarja, hogy mit rejteget. De a vékony, finom szövetet majd Nagykároly, Könyök-utcza II. Készítek: (a gyökér eltávolítása nélkül is) természethü fogpótlásokat aranyban és (vulkánit) kautschukban ; szájpadlás nélküli fogpótlások úgy mint; aranyhidat koronák, csapfogak a legművésziesebb kivitelben ................... fogtechnikus.
