Nagykároly, 1911 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1911-11-01 / 44. szám
Nagykároly, 1911. november 1. VI. évfolyam. — 44. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGVKAROLyBAN, Szölö-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. ...... Megjelenik minden szerdán reggel. Fe lelős szerkesztő és laptulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. ' HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „nyilt-tér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. Beszélő fejfák. Irta: Nagy Zoltán, kir. törv. bíró. Az emberi kegyelet meglátogatja a mai napon : a halottak napján, az elköltözőitek csendes birodalmát, a temetőt. Kigyulnak az apró mécsesek a kedvesek sírján, virágözön borítja be a drága porokat befödő hantokat és a kegyelet érzése a borongós visszaemlékezés kapcsán hő imák alakjában száll az ég felé. Nincs ember, kinek ne volna valakije: szülő, gyermek, testvér, rokon, barát, kit e napon legalább emlékei által fel ne keresne s alig van teremtett lény, a kiben ne rezdülne meg egy érzés: a kegyeletes visszaemlékezés e napon. A társadalomnak, az állampak, egy nemzetnek is vannak olyan emlékei, eszméi és történetei, melyek róvidebb, vagy hosz- szabb idő óta kikerültek az élet forgatagából. Kiszakitottan, elraktározva, pihentetésére szánva, sokszor elfeledve ott nyugosznak a Múlt nagy temetőjében. Ezek az emlékek, bár czimfelirással ellátva nincsennek, Cyprus vagy emlékkő nem jelzi helyüket, a történelem tanításai által könnyen felismermetők. Életre is kelnek s beszélnek ezen a napon: a halottak napján. Beszélő fejfák! Igen. beszélő fejfák a magyar nemzet emlékei is. És amint a kegyelet és visszaemlékezés vezette érzéssel végig járjuk a történelmi múlt csendes temetőjét, mécsvilág nélkül, virágözön hián is feíismerhetőkké lesznek az elhantolt, eltemetett emlékek. Sorba vonulnak lelki szemeink előtt mindezek, részint figyelmeztetve, részint emlékeztetve mindazokra, melyeket egy évezredes nemzet eltemetett és ezzel együtt elfelejtett is. Tények, alkotások, vágyak, elvek és reménységek feliratát viselik e fejfák. Nevek, eszmék, gondolatok kellenének, hogy rávésve legyenek a sirhantok fölött kiemelkedő fejfákra, hogy általuk emlékezzünk, gondolkozzunk és okoljunk. Mily nagy, hatalmas volt egykor a magyar! Nemcsak három tenger mosta határát, hanem egy világ ismerte el erejét, hatalmát. „Régi dicsőség“ fej fája borongós érzéseket vált ki belőlünk. A magyar nemzet államalkotó és államot fenntartó erkölcsi ereje, tekintélye mint forrasztotta egybe e hazában élő összes nemzetiséget! „Egységes magyar nemzeti állam“ lejfája mered elénk s árnyéka beborítja ami lelkünket is. Egyenlőség nagy eszméje kapcsolta egybe egykor a nemzetet, és most a politikai meggyőződés, a társadalmai osztályfelfogás, a születési előjognak törvénybiztositotta különbözősége szerte tagolja az élő szerves organismust. És a nagy sirhantok közül egész sora a kisebb, nagyobb gomboknak. Egyik besüppedt alig felismerhető, cserje, bozót, giz-gaz lepte be már, a másik uj hantolás, a harmadik csak félig kész, van olyan, melynek csak helyét jelölték ki. Mennyi vágy, sejtelem, remény, mennyi elv, eszmény nyert itt örök nyugvóhelyet és mennyi az, melynek előre el van készítve nyugvó helye, sirba tétele. Beszélő fejfák ! Egy nemzet fájdalmas múltja, keserű csalódása, eltemetett bol/ dogsága ti, ti vagytok itt körülöttünk éjszakában. S mintha szellemlelkek kelnének fel a sirhantok mélyéből: egy hadvezér, egy államférfi, egy szellemóriás, kik annak idején egy-egy eszme letéteményesei, hirdetői és harczosai voltatok, a ti hangotok csendül fel az éjszakában. És amit mondtok, az buzdít, bátorít. Erőt ad az elernyedt erekbe, megízmositja karjainkat, képessé tesz a a küzdelemre. Hit, remény, bizalom szállja meg lelkünket és könnyes szemünk megnyugvással pihen meg az éj sötétjéből kicsillanó temetőbejárat felíráson: „Feltámadunk!“ Igen, teltámadunk! Vármegyei közigazgatás. Szatmármegye októberben. A vármegyei közigazgatási bizottság rendes havi ülését f. hó 10-én fogja megtartani. A drágaság miatt ma-holnap a szegényember mindennapi száraz kenyere is problemátikussá válik. A tö- megnyomoruság két legbiztosabb fokmérője: a kisebb lopások és az adóvégrehajtó dobjának pergése erősen foglalkoztatják az embereket. Ilyen körülmények között tehát igazán groteszk dolog, hogy a protestáns püspökök az államtól, tehát a szegényember adófilléreiből is, követelnek fizetésemelést s emellett a a követelés mellett most hangulatot csinálnak a sajtóban. A követelés jogczime az, hogy — más felekezetű püspökök is pumpolják az államot. Kisasszony. — René Maizeroy. — Alig volt tiz óra reggel. Lábaimon papucscsal, karom alatt egy kosárral s egy pa- rasztköpenynyel a vállamon virágokat vágtam asztaldísznek. Az utolsó virágokat, nehéz szirmú rózsákat, melyeket a sok eső eláztatott, lilaszinü őszi rózsákat, porczellánfehér anemo- nékat, borzas dahliákat. Az ég szürke volt, alacsony és ködös s szinte összetépődött a tölgyek és bükkök tetején. A vizek fölött mintha füst gombolyodna. A száraz levelek hullása, a mint ágról-ágra estek s felhalmozódtak az utak szélén, belevegyült a czédrusfa tetején összegyülekezett szarkák rikácsolásába. Lelkem nyugtalan és szomorú volt. Nem daloltam. Nem mertem volna kimenni a kertbe, elveszíteni szemeim elől a kastély világos homlokzatát, belemélyedni a park magányába és rejtélyébe. Egy semmiségért képes lettem volna sírni. A rózsaágak beleakadtak hajamba s megnedvesitették azt. Vizes hajfürtök tapadtak homlokomra, arczomba. A föld vastagon feküdte meg talpamat s akadályozta a szabad járást. És mialatt mégis, lassú és nehéz léptekkel visszafelé igyekeztem, a cselédek már kiáltottak utánam: — Kisasszony, kisasszony, siessen! A gróf ur már megérkezett! Hiába kutattam ki ^zsebeimet egy kis zsebtükröt keresve: nem volt benne mód, hogy megigazítsam hajamat, pedig nagyon megzavart az a gondolat, hogy a rég nem látott atyám igy talál majd. * Már ott várt a terrasszon, nénémmel együtt. Felhasználtam az alléénak egy fordulatát s elrejtőzve egy bokor mellől néztem a visszatértre. És alig ismertem fel őt. Hogy megvénitette a fájdalom! Hogy szántam hajlott hátáért, nagy, lesoványodott alakjáért, beesett arczáért s meghúzódott vonásaiért, megdagadt szemhéjaiért, melyek oly veresek voltak, mint alig heggedt sebek és fehér hajáért. Azt a benyomást keltette bennem, hogy rengeteget szenvedhetett és szenved még most is, hogy a vég felé közeleg s hogy elég a legenyhébb csapás is ahhoz, hogy őt földhöz vágja. Vájjon a szerelem, a melyről annyit álmodtam, nemcsak az üdvösség, de a kínszenvedés forrása is lenne? A szél felőlük fújt s elhozta hozzám szavaikat. Albiné néni szólt: — Meglátod Michel, ezt a gyönyörű és aranyszívű gyermeket! És a kétségbeesett ember igy válaszolt: — Utolsó kártyámat teszem reá, jó né- ném! És a betét: az életem ! Kiléptem a bokrok közül. Erőszakosan magához ölelt s felemelt a földről. Kosaram megbillent s a virágok a kő- koczkákra hullottak. Ő egyenként 'emelte fel azokat. A legszebb rózsát kiválasztottam a többi közül s piruló arczczal ajánltam azt fel neki. — Ezt egyenesen magának szedtem, kedves papa —- mondtam. — Hát most már nem tegeződünk többé, drágám? — kérdezte ő átszellemült arczczal. — Nem mertem — dadogtam. Aggódó, szomorú és édes tekintetet vetett rám. — Hogy megnőttél Nandette! hogy megváltoztál 1 — mondta. Bátorságot vettem magamnak a tréfához: — Oly rut vagyok mint a vétek! . . . Nem vártunk ily hamar, papa . . . Szaladok átöltözködni. — Kaczér lettél, kisasszony lányom? — tréfált ő is. — Egy kicsit, nagyon — feleltem. — Neked akarok tetszeni I — Ez már megtörtént. — Nem eléggé. — Hát csak menj, megengedjük neked — szólt közbe Albiné néni, a kinek gyengéd FfllííK7/ltÍ míítorom Készitek: (a gyökér eltávolítása nélkül is) természetim fogpótlásokat aranyban 1 U3UÚLIIII IllUldCilii és (vulkánit) kautschukban ; szájpadlás nélküli fogpótlások úgy mint: arany- Nagykároly, Könyök-utcza II. ........... hidak, koronák, csapfogak a legművésziesebb kivitelben................... Lá szló lei fogtechnikus. NAGYKÁROLY
