Nagykároly, 1910 (1. évfolyam, 1-52. szám)
1910-02-02 / 5. szám
Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGyKAROLyBflN, Szölö-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. ___------ megjelenik minden szerdán reggel. Felel ős szerkesztő és lapiulajdonos: ROSENFELD ZS1GM0ND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „nyilt-tér" sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak el. Halma a válási Múl! A „balkezek“ és „félkezek“ munkája helyett végre energikus megnyilatkozását láttuk a héten Khuen-Héderváry gróf miniszterelnök erőteljes tetterejének. A parlamentnek királyi kézirattal való elnapolása, m. r nem egyszerű történet, hanem több: egy darab „történelem“ az eljövendő demokrata Magyarországból. Még csak a Kontúrjai látszanak ugyan a kormány szándékának, de azért már most konstatálhatjuk, hogy a király és kormánya ráléptek végre a helves útra, amely a válság megoldásához vezethet és elhatározták a mai képviselőház széjjelkergetését. A királynak a miniszterelnökhöz intézett legfelsőbb kézirata után ugyanis ország-világ tud}a már, hogy a képviselő urak honatya- sága immár végóráját éli és a tisztelt Ház -— ha nem is formálisan, de azért valósággal — szét van kergetve és érvényes határozathozatalra ezek az urak, soha többé egybehiva nem lesznek. Valamikor már- czius közepe táján még egyszer alkalma lesz a képviselő uraknak meghallani a királyi Ítélkezést, amely szerint a széthúzásnak, az osztálygőgnek, az álhazafiságnak, a hazug demagógiának ezen erkölcstelen megszemélyesítői nem képezvén a nép valódi akaratát, kegyelemben és isten hírével elbocsáttatnak. Az örömvigasságban fogant „nem- zethy“ képviselőházat is elérte ugyanaz a sors, ami dicső teremtőit: a koalicziós nemzethy kormányt: elpusztult. Halála fölött a népnek", a mely születése perczétől kezdve tisztában volt mivoltával, nincs oka busulásra. Soha jogtipróbb, felfelé gerincztelenebb, lefele hazugabb kormánya nem volt ennek az országnak, mint a Kossuth— Andrássy-kormány. Halála fölött örvendenie kell a nép minden igaz barátjának. A százfejü hidrának azonban még csak alig néhány feje van levágva. A „vezérek“ — bár már nem a miniszteri székek kedvező pozicziójában, de még mindig, mint tekintélyes parlamenti pártok vezetői élnek és szerepelnek a közéletben. A legközelebbi választás van hivatva arra, hogy a mai pártok hazug, erkölcstelen, népbolonditó elemeit minden időkre letaszítsa a fórumról és olyan többséget hozzon be az újonnan alakulandó képviselőházba, amelynek első feladata a becsületes választói jog megvalósítása lesz. Alig két tuczat becsületes gondolkozásu képviselőtől eltekintve, az- általános és egyenlő választói jognak nincsen igazi hive a mai agonizáló parlamentben. Uj pártokat kell tehát a választások alatt életre nivni, a kiknek fő programmpontjuk az általános választói jog. A kispolgárságnak,"'a „paraszt“ néven ismert kisgazdának, a lateiner középosztálynak és a nemzetiségieknek kell a demokráczia érdekében összeverődnie, hogy a jövendő parlamentben az általános választói jognak hatalmas többsége legyen. Nem a 67-es és 48-as harcz ez többé, hanem a konzervativizmusnak a liberálizmussal való összeütközése. Magyarországon eljutottunk már odáig, hogy az osztályok kialakulásával eltűnnek a 67-es és 48-as közötti közjogi szőrszálhasogató külömb- ségek, de élesen elválasztódnak egymástól a konzervatív és liberális osztályok. A régi szabadelvű párt túlélte magát abban a pillanatban, mikor a feudális gróf Zse- lénszky Róbert és a liberális kereskedő Sándor Pál összekerültek a „67“ mindent befogadó kalapja alá. A különböző társadalmi osztályoknak egymás ellen felvonuló ereje összetörte a „szabadelvű“ párt széles abroncsait, amelynek darabjai lassan bár de biztosan helyezkednek el az őket megillető sorokban. Az elmúlt héten bontotta ki Tisza István gróf és Andrássy Gyula gróf a konzervativizmus zászlaját. A har- czias riadó, amely különösen Tisza István gróf ajkáról elhangzott: visszhangra talált a konzervatív berkekben, Az elpusztult kormány összes lapjai szinte egyértelmüleg konstatálják, hogy a régi rendszer minden hívének az uj kooperácziónak: Tiszának- Andrássynak-Wekerle-Kossuth-Apponyinak zászlaja alá kell csoportosulnia. íme az általunk régen hirdetett igazság, hogy a koaliczió minden vezére minden izében gőgös, feudális junker, aki a „nemzet védelme“ czimén a saját osztályérdekét védte az általános választói jog rohamlépése ellenében. A reakcziós felvonulással szemben még csak szándékát sem látjuk a liberáA királyfi halála.*) — A huszonnegyedik évforduló. —Az európai sajtót megint járogatja egy „leleplezés“ Rudolf trónörökös haláláról. A legújabb a mostanában Délamerikában elhunyt Vecsera bárónak a nevéhez fűződik, aki életében állítólag többször említette, hogy ott volt, mikor a meyerlingi katasztrófa történt. Ez a leleplezés azonban nem egyéb mesénél. Az ilyenfajta, minden értelem és alap nélküli koholmányokkal szemben nem lehet elég szigorúan föllépni. Nincs helyén most annak a vizs- gálgatása, ki hozta ismét forgalomba ezeket a híreket, ki volt az a Vecsera, akiről itt szó van, milyen jogczimen koboztatták el az osztrák hatóságok az illetőnek az iratait Meg- elékszünk annak a megtámadhatatian ténynek a konstatálásával, hogy a trónörökös halálának napján egyetlen Vecsera báró sem tartózkodott Meyerlingben. Ennek a ténynek az igazságát a hivatalos, a publicisztika és tanúvallomásokkal megerősített aktáknak, a közvetlen és közvetett résztvevőket való levelezéseknek húsz esztendőn át való tanulmányozása bizonyítja, amelyeket a folytonosan föl-föl bukkanó leleplezések nem tudnak kiirtani. Nagyszámú tudósítóim közül, akik ebben Sz évberyvégzett kutatásaimhoz és „A teljes igazság Rudolf trónörökösről“ czimű, számos kiadást irt könyvemhez az alapvető anyagot *) Ernst Edler von Planizt, Rudolf trónörökös életrajzírója, aki a szerencsétlen trónörökösről Írott számos művével, köztük a több, mint 130 ezer példányban elterjedt és több nyelvre lefordított „A teljes valóság“ czimű mnnkájával ismertté tette a nevét, küldte Berlinből ezt a rendkívül érdekes czikket. szolgáltatták s akik foglalkoztak is ide vonatkozó dolgozataimmal, a következőket nevezem meg: Károly Tivadar bajor herczeg ő fenségét, az osztrák császárné és a magyar királyné öccsét, Stockau György grófot, Vecsera bárónő sógorát, (a felesége a bárónőnek nénje volt), aki a katasztrófa szinhelyén'közvetlenül a szerencsétlen eset után megjelent, Hoyos József grófot, aki a szomorú napon maga is a meyer- íingi kastélyban tartózkodott s tanúja volt a katasztrófának. Utalok továbbá arra a terjedelmes és már általam közölt anyagra, melyet néhány évvel a trónörökös halála után a Ve- csera-házból szereztem s amely a szerencsétlen Vecsera Mária, Rudolf osztalyostársa édesanyjának kimerítő fölvilágositásaiban éri el tetőpontját. Többi nagyszámú munkástársaim- nuk megnevezését, kik az osztrák udvarban vannak, többféle szempontok tiltják. Magáról a dologról álljanak itt a következők : Vecsera bárónőnek két fivére volt s egy nővére. Az ifjabbik fivére már jóval a Vecsera- regény előtt meghalt, ez nem érte mega meyerlingi napot. A nagyobbik fiú a katasztrófa előtt egy császári és királyi huszárezredben szolgált. Be van bizonyítva, hogy a trónörökös éppen olyan keveset érintkezett a bárónőnek ezzel a fivérével, mint a nővérével s a trónörökössel egyik sem jutott semmiféle vonatkozásba. Valótlanok tehát a „leleplezésének azok az állításai, melyek mint a trónörökös mindennapos társaságának tagját tüntetik föl a bárót. Valótlan továbbá a „leleplezés“-nek az a passzusa is, amely szerint a Vecsera- családot, a különösen a bárónő édesanyját, kiutasították volna a katasztrófa után az országból. Az öreg bárónő és leánya, aki túlélte anyját, még évekig háborittatlanul éltek Ausztriában, természetesen a legnagyobb visszavonultság- ban. Még 1908-ban is zavartalanul és ismeretlenül nyaralt az öreg bárónő egy osztrák hegyi községben, mint azt a Vecsera-villából nekem küldött két levél bizonyltja. (A villát ott a községben nem így hívják.) Az sem igaz, hogy Vecsera Mária bárónő fivére meg lett volna híva a legutolsó meyerlingi vadászatra, amely tudvalévőén a titokzatos kasztrófával végződött Nem igaz, hogy a vadásztársaságban Bombelles gróf, a trónörökös akkori főudvarmestere is részvett, hogy ő vitte Bécsbe a halálhírt, miközben két lovat agyonhajszolt. A halálhírt nem is az országúton, hanem vasúton vitték meg Bécsbe és a hírvivő nem Bombelles gróf volt, hanem Hoyos gróf, aki az előző napon résztvett a vadászatban. Hoyos nem lovon, nem kocsin, hanem vonaton ment Bécsbe és pedig Badenen át, a déli vasútnak délelőtti gyorsvonatán. Hoyos kérésére az állomásfőnök a vészjellel megáilit- tatta Badenben a vonatot s miután fél tizenegykor megérkezett Bécsbe, bérkocsin a Burgba hajtatott, fölkereste Bombellest és közölte vele a lesújtó hirt. Bombelles tehát csak Bécsben értesült a katasztrófáról. Nem igaz, hogy Rudolf trónörökös bal halántékán „egy kis seb“ volt. Az az igaz, liogy a homloka teljesen szét volt zúzva, Károlyi-Tivadar herczeg néhány évvel ezelőtt, mikor Possenliofenben „A teljes igazság“ czimű könyvemről beszélgettém vele, szóról-szóra ezeket mondta: — Magam néztem meg a trónörökös homlokát és mondhatom, még sohasem láttam olyan rémsóges sebet, bár háborúkban lett volna rá alkalmam.
