Nagykároly, 1909 (4. évfolyam, 1-34. szám)
1909-10-06 / 22. szám
\ Nagykároly, 1909. október 6. 009 X 7-NIV. évfolyam. — 22. szám. NAGYKÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: NflGyKAROLYBflN, Szölö-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. ■ " Megjelenik minden szerdán reggel. —- ■ Felelős szerkesztő és iaptulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „Hyilt-tér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk v A hirdetések közlési dija előre fizetendő. — Egyes számok nem adatnak \ DIES IRAE, DIES ILLA. Lágyan suttog az őszi szellő s érintésére szomorún peregnek a sárgult levelek. Egyik levél a másik után hagyja el helyét, hogy elvegyüljön a porral, hogy megtermékenyítse a helyet, honnan életereje sarjadt. A még nyíló virágok is bánatosan hajtják le fejőket a száradó avarra s a csípős széltől összehuzódott kelyhök mintha titkos fájdalomról mondanának busregét. Az elszáradt kórókat összekötő fehér fonalszálak elszabadulva úsznak a légben, mintha mindegyikkel egy-egy füstbement tervünk egy-egy teljesületlen vágyunk szállana tova s tűnnék el nyomtalanul___ A költöző madarak szebb, melegebb hazába siettek s némává lett a liget az erdő, hol nem is oly régen égbeszárnyalt a legszebb alegmagasztosabb symphonia __Szemünk bá rmerre tekint, mindenünnen az elmúlás szomorú gondolata tárul felé s fűről, fáról, virágról a múlandóság sáppadt arczát szemlélhetjük. És a természetnek ez a csöndes haldoklása mintha a lélek érzékeny lapján elevenednék meg, majd átadva a hű képet testünknek, lesugárzik szemünkből, leri arczunkról, leolvasható beszédünkből, le- hangoltság, bánat, keserűség hatja át egész valónkat. A lélek önmagába mélyedve fel- jajdul a természetnek, eme nagy halottnak élet-halál tusáján s a látszólagos diadal is rezgésbe hozza annak mindenszálát, idegét. Sok ősz vonult el fejünk felett, sokszor hullatta levelét az idő vén fája, a haza virágai sokszor egymásután hajtották le fejőket a porba, reménységünk fehér fonalszála sokszor lebegett az égbeszárnyaló bérczeken, majd aláhanyatlott s szerteszakadt egy-egy tövises bokron, sokszor költöző madárként messze vándoroltak a haza hü fiai s puszta és sivár lett a hajdani hajlék, .... de ezeknek a szomorú napoknak felidézése valami csöndes, meg- másithatlan megnyugvással nehezedik lelkünkre mint egy-egy nyomasztó álom képe, melyből már félébredtünk. . . . Ám van őszünk, melyre ha emlékezünk szemünkben könny fakad, sir, zokog a lelkünk, kezünk ökölbe szorul s tehetetlenségünk érzetétől áthatva dühünk az eget ostromolja, hogy a megnyugvásnak csak parányi szikráját mutassa meg nekünk ott, hol mi nem látunk mást mint gyászos elmúlást, rettenetes bosszút. Van őszünk, melynek suttogó szellője haragnak napjáról beszél, van őszünk melyben a sárgult falevelek 13 vértanúnak sirdombjára peregtek s a nyíló virágok kelyhéből fölszálló illatár a Golgotha levegőjéből égbeszállva Irta: Gy. KOVÁCS JÓZSEF. felkarolta a dicső lelkeket s a halhatatlanság örök hazájába vitte a hazaszeretetnek lángle lkü apostolait. Van őszünk melynek gyászos szégyenteljes emléke kiíörölhetlenül vésődik minden igaz magyar emlékezetébe s napja haragnak napja lesz mindörökké földön és égben egyaránt. De nem, Isten nem bosszutálló, ha az volna nem volna Isten. Csak minket embereket vezet a bosszú, a gyűlölet, mig 0 a szeretet tökéletes megtestesülése s a szeretet pedig csodákat teremt. Csodát várok tehát e nagy napon mely reánk nézve eddig haragnak napja volt, csodát melyet a szeretet sugall, melyet a szeretet hoz létre. A lealkonyuló nap is teljes fényével s melegével tekint vissza útjára mielőtt eltűnnék szemünk elől, a sir felé vánszorgo öreg is átpi!1 .nt egész életén, s teljes erőfeszítéssel igyekszik pótolni mulasztásait mielőtt lehajtaná fejét a sir ölébe. Csak mi nem látnánk, mi nem tapasztalnánk ezt?! Úgy ennek a napnak, a harag napjának emlékefelujulása teremtsen csodát mibennünk. Zarándokoljunk el a martyrhalált halt dicsők porához, hol egy velünk szenvedésben, megaláztatásban, rokon nemzet hű fiai jelenlétükkel, részvétükkel próbálják enyhiteni keservünket s a nyugvó hősök porából felénk sugárzó honszerelem hasson át mindnyájunkat, hogy mi is tudjunk élni is s ha kell meghalni is. Áza 13 vértanút betakaró sirdomb annak minden atomja, lakóinak minden dicsőségével és gyalázatával a miénk, a magyar nemzeté s ha mi koldult filléreken csak most akarjuk megvásárolni úgy ez azt mutatja, hogy eddig nem volt sajátunk. De hát mi is akarunk vásárolni ?! Port, földi maradványát a 13 hősnek? Mit ér az?! Vitézségüket, honszerel- möket dicsőségben és megaláztatásban példakép tükröződő nagyságokat pedig nem lehet kialkudni, pénzen megszerezni. A magyar nemzet csak szegényebb lesz, ha a hősöket magában foglaló nehány négyzetméternyi területet magának vallja, ez a cselekedete a szegénységi bizonyítványnak maximuma leend. Mert mi volt reá nézve akkor eddig az a sirdomb ?! Terra incognita, melynek felfedezéséről s birtokbavételéről csak most gondoskodik? Vagy meghódított terület, melyet a hadi taktikával legtökéletesebben kiképzett katonákkal, körmöczi aranyakkal akar visszaszerezni ?! Mondhatom kevesebb practicus haszna lesz mint a Gook vagy Peary által felfedezett északi sarknak. Olyan sivár és kietlen a politikai életünk, akárcsak a Cook által leirt északi sark vidéke, azzal a különbséggel, hogy nálunk sokkal több az eszkimó mint Cook társaságában és már-már fogytán a fóka mely arra volna hivatva, hogy a felette hegemóniát gyakorló eszkimó üres hasának korgását elvéve, azt a jóllakásnak, a megelégedésnek édes, boldog érzetével töltse be. Maholnap oda jutunk, hogy a felfalt fókák után az eszkimók egymást öldösik le, hogy az eferner uralomvágy kielégítése után nyomorultul pusztoljon el az, a ki már nemcsak uralkodásra, de élni is képtelen. És mily rettenetes látvány tárul egy-egy jégfal mellett szerényen meghúzódó, uralkodásra legkevésbbé sem vágyó, a szűk és mostoha életviszonyokba beletörődő eszkimó szemei elé, a mint az egyesek, pártok élet-halál tusáját Cooknak mindent a valóságban híven mutató s az északi sark ködén is finoman átlátszó borostyán szemüvegén vizsgálja! Mennyi cselszövés, ármány, kaján szövetkezés mig egy-egy követelőző nagyhangú eszkimó beléharap nem a fűbe, .... csak egy kiálló jégdarabba. És felhangzik alattomban a gunykaczaj s nyíltan a jajkiáltás, hull a könnyek zápora, de már a sírtól visszatérők újabb manőveren törik fejőket és ez igy megy nem ad infinitum, csak addig, mig az ő fejők is be nem törik. Oh de hova ragad el képzeletem, hisz én nem az eszkimók társadalmi életét akarom rajzolni .... hanem csak a mi nemzetünk ősi állapotának nehány markáns vonását óhajtottam visszatükröztetni. De igy is mintha nagy volna nemcsak a vérbeli rokonság, de a nemzeti tulajdonság között is a hasonlóság.! ............. Di es irae, dies illa. Haragnak napj a ez a nap. Kire, vagy kikre haragudjunk? Elleségeinkre, üldözőinkre megrontóinkra?! Miért?! Mi tesszük őket azokká, mi adjuk kezökbe a fegyvert, a mérges nyilakat, melyekkel halálos sebet ejtenek szivünkön. A mi torzsalodásunk, erőnk gyengítésének eredménye, következménye, hogy szavunknak nincs súlya, cselekvéésünk ingadozó. Itt az ideje, hogy megösmerjük magunkat, belássuk hibáinkat, a melyeknek beismerése már a javulás kezdete. Ne rut önzés, ne anyagi és társadalmi pozitiónk előbb- revitele legyen a mozgató erő egyeseknél, hanem „a haza minden előtt“ lebegjen mindnyájunk előtt, annak nagygyá, hatalmassá tétele, erre pedig megvan a feltétel az oly nemzetnél melynek oly sok dicső martyrjai vannak, kik között elsők az aradi tizenhármak.
