Nagykároly, 1909 (4. évfolyam, 1-34. szám)
1909-09-15 / 19. szám
V v Nagykároly, 1909. szeptember 15. ^ / ggsix i6 “^7 IV. évfolyam. — 19. szám. NAGYKÁROLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szőlő-utcza 4. sz. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. : Eüiegjelenifc mimten szerdán reggel. — : Felelős szerkesztő és laptulajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „nyilt-tér" sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. —■ Egyes számok nem adatnak el. Feltámadt halott! A hosszú és kínos nyári csendnek egy borzalmas vészhir vetett véget. Egy következményeiben rettenetes hir, melynek hallatára a dolgozó és jogtalan népmilliók csontjaiban megfagy a velő, a lelkeket rémület szállja meg és a szivekben meghatványozódik a koaliczió gyalázatos uralma alatt összegyülemlett keserűség, A chlumi köd meg soha sem borult oly sűrűén a közélet látóhatárára, mint az utóbbi napokban s most, hogy szétoszlott: a fertelmek és gazságok egész csimbo- rasszóját láthatni. Már-már szabadabban, megkönnyebbülten lélegzettünk fel, midőn egyszerre csak egy fekete hirt hozott a táviró. Arról szól, hogy a hatalmon lévő uralom a legpimaszabb machinácziókat, a legfelhábo- ritóbb újabb árulást készül elkövetni, hogy bűnben fogant becstelen életét megmentse. Szeptemberben, Kossuth Lajos születésének hónapjában, temetésre készült Magyarország jogtalan lakossága. Soha temetési előkészület még annyi örömet nem okozott, annyi reményvirágot nem növesztett, mint a szélhámos, népeltipró uralomnak az a temetése, melyre most készültünk. A ravatalon fekvő hulla dögle- letes bűzt árasztott ugyan, de ezt már megszoktuk, mert még élt is, csak jól befogott orral jártak-keltek az emberek. A neuillyi váza. Irta: Pradels Oktáv. Pierre Bauton szerelőmunkás és Lisa Chawalet finom vasalónő a Pichelon apó lányának az esküvőjén ismerkedtek meg. A szertartás után remek vacsora volt a Puteaux vendéglőben; Pichelon apó megörülve, hogy lányától megmentik, gavallérosan csinálta a dolgot: volt borjupecsenye, párolt marhahús, ürüczomb s ami fői számtalan liter Chateau Suresnes. Pierre és Lisa szomszédok voltak az asztalnál. Az ünnepélyek alatt együtt ittak, ka- czagtak, csipkelődtek, könyök és térdjátékkal évődtek, amikor a hegedű nyávogni kezdett, hozzáfogtak polkát, kvadrillet, valczert tánezolni, közben meg mindig koczingatva sőt a punchtól sem idegenkedtek, amit Pichelon apó bőkezűen kinálgatott. ügy, hogy reggel egy óra volt, mikor Pierre fölajánlotta Lisának hogy elkiséri hazáig. Az ut hosszú volt, az idő felséges. Gyalog mentek át a Neuilly avenun, ahol most épen vásár volt s az ekkor volt a leg- vigabb. Pierre belépőt váltott a komédiához, a panorámába, a jósnőhöz s mindez rendkívül mulattatta a fiatal leányt. Ez még szerencséjét is próbára akarta tenni és Pierre lefizette érte a dijat a szerencse- keréknél. A golyó a legnagyobb számnál állott meg s a kereskedő túlzott sajnálkozással adta át nekik a dijat, egy virágos, czifra, pompás virágvázát, porczellánból. És Lisa még vigabb lett e hallatlan szerencsétől fölizgatva. Pierre jó fiú volt, szórakoztató, gavallér, ügyes tánczos és merész. Lisa kedves leányka, gerle-természetű s a vasaló-intézetben már sok mindent megismert, amit sokan nem is sejteE hét elején azonban a pokol erői munkába léptek. A ravatalon fekvő hulla vigyorogni kezdett. Leugrott és bele-bele rúgva a temetésére gyülekező tömegbe, fürge lépésekkel, gúnyosan röhögve ment, hogy felfalja az ő halotti torára készített ételeket . . . Az árulók most páratlan rafinériával csak egy éves bankprovizóriumot kérnek. A czél világos: az alatt az egy év alatt törvényre emelik a közutálatnak örvendő középkori plurális választójogi javaslatot, ennek révén konzerválódni fognak a mai rothadt állapotok. És csak természetes, hogy a rothadt állapotokat a mai is uralmon lévő osztály fogja erősiteni s hosszú évtizedekre megakadályozni a polgárosztály államfentartó kialakulását. A kullancsok még egy kevés vért sejtenek a bőrig lenyirt, elernyedt, agyonsanyargatott testű népjuhakon, amelyek gyáván tűrik, hogy életnedveiket kiszívják. Manapság minduntalan azt hallja az ember, hogy a hazugságok korszaka lejárt. Dehogy járt le, dehogy járt le! Hiszen ha orczapiritó hazugsággal nem lehetne egy sok tekintetben felvilágosodott országot is kormányozni, akkor a „nem- zethy uralmat“ már régen oda küldtük volna, ahol a fekete bors terem. De a többség még ma is hiszi, hogy a „darabontverők“ még mindig nem fejezték be missziójukat. Hát persze! nek. A Pierre lakása közelebb esett, mint Lisáó s ő azt ajánlotta, hogy jó volna ott pihenni egyet. Lisa fejét rázta, de nem tett ellenvetést, végre is belenyugodott. Másnap délfeló ment el, — de azért, hogy összeszedje a holmiját s elhozza Pierre lakására. Összeadták magukat minden ezeremónia nélkül. * Mindketten jó munkások voltak ésjóizüen pihenték ki együtt a napi fáradalmaikat. Mindketten szerettek dalolni s nagyszerű összhangban folytak éltük napjai. Ez igy ment négy évig. Azalatt a Pierre szenvedélye lohadni kezdett. Sűrűbben kezdett kafóba járni s szívesebben szórakozott barátaival, mint Lisával. Megkezdődtek a szemrehányások, majd a disputák. Pierre, alapjában véve, szerette Lisát és mikor a helyzet tarthatatlan volt, újra meg újra bocsánatot kért tőle, olyan gyöngéd módon, hogy a fiatal nő mindent elfelejtett. Végre jött egy nagy kirúgás, ami két nap, két éjjel tartott a mikor utána hazakerült, rettenetes czivakodás kerekedett, amely szilaj csatával végződött. — Itt hagylak! Hál’ Istennek, nincs gyerek . . . Lelek én mást is . . . Megélek én magam is . . . Kiabálták egymásnak. — Jó. Menjünk . . . Legjobb az elválni . . . Éljen kiki magának . . . Szét kell osztani mindent . . . — Csak ahogy igazságos — szólt Piere. — Az enyém az ágy, tied az asztal, meg a székek. — Nekem mindegy. Minden ingóságot szétraktak; lelkiismeretesen elosztoztak. Közben daczosan és szomorúan dúdoltak kétfelé. Pierre a Regimentről, Lisa a messze szálló kis madárról. Már csak a neuilly váza volt hátra. A kvótát még nem emelték elég magasra. A kereskedelmet még nem tették tönkre. Az iparosokat még nem nyomorították meg eléggé az uj munkásbiztositási törvény lehetetlenségeivel. A kisemberek megélhetését nem tették elég kétségessé a végrehajtási törvény reformjával. A munkások még nincsenek elég erősen guzsbakötve az uj cselédtörvén y révén. Az adóreform még nem srófolta fel egész a csillagokig a kisemberek adóját. A kenyér és más élelmiszerek ára még nem elég drága. Az országban még van egy pár ember, aki még nem vándorolt ki Amerikába. A klerikálizmus fekete virágai — a miket szeretettel gondoztak — még nem mindenütt díszítik az édes hazai földet. Még... de ki is tudná igy hirtelené- ben felsorolni, hogy mi mindent nem fejeztek be tökéletesen a finom, derék és főleg tevékeny nemzeti megváltók. A mai uralom orgyilkos szándékaival szemben a függetlenségi pártra nagy feladat vár. Ha sikerül magáról a béklyókat lerázni, akkor vele a nép jövője is meg van mentve, ha azonban az oligarchia cselédjévé aljasodik, úgy a maga elvesztével egyidejűleg e honban a népjogok sírját segit megásni. Négy kéz kapott utána. — Ez az enyém. — Ohó, persze ... az enyém 1 — Hogyisne ... ezt akarom. — Én is . . . jogom van rá. — Micsoda jog ? Neked. — Nem én fizettem? — De én nyertem meg. És erőszakos mozdulattal tépte ki a Pierre kezéből a leány a vázát. Közben mindkettőnek eszébe jutottak a neuilly emlékek. Hosszú csönd lett. A nő megszólalt pihegve : — Már majdnem öt éve. A Pichelon apó leányának a lakadalmakor volt . . . milyen bolond szerelmes volt akkor az ember. — Biz’ a . . . — dünyögött Pierre. — Mondtam volna csak nemet akkor, nem kezdődött vón, ami ma lett... Bah! már mindegy, egyszer boldog volt az ember . . . emléknek jó . . . ennyi haszna van. Sürü könypatak csörgött le az arczára. — És még azt akarod, hogy neked hagyjam... soha, mig élek... ez az egyetlen emléke, hogy voltam valaha . . . nem nem, soha, soha 1 — Pierre lelógatta a fejét és megrázta. — Mondjad csak! No . . . Hm ... Ha együtt őriznék meg! . . . Szeliden néztek egymásra. Minden gyöngéd érzelmük felébredt. Egymás karjába vetették magukat és zokogtak. Pierre folytatta a munkáját, kedvese is. És Lisa a vázát mindennap friss virággal töltötte meg. Pierre többször ajánlotta, hogy törvényesítsék viszonyukat. — Ej, mit, többet ér ez a váza a világ minden papjánál és jegyzőjénél . . . És ez a vita mindig csókkal végződik.
