Nagykároly, 1909 (4. évfolyam, 1-34. szám)
1909-01-01 / 1. szám
Nagykárolyul 909. január 1. IV. évfolyam. — 1. szám. Szerkesztőség és kiadóhivatal: NAGYKÁROLYBAN, Szőlő-utcza 4. szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 K, félévre 4 K, negyed évre 2 K. Egyes számok nem adatnak el. Megjelenik minden 1-én éa 15-én. Felelős szerkesztő és laptnlajdonos: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban jutányosán vétetnek fel. „Hyilttér“ sora 60 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. A hirdetések közlési dija előre fizetendő. Fekete ujesztendő. Babonás emberek azért jósolják feketének, szerencsétlennek az 1909-ik esztendőt, mert pénteki napon kezdődik. Mi nem hiszünk a babonában, de az örök idő végtelenségének azt a rövid szakaszát, amelyet a naptár az 1909-ik számmal jelez, szintén szerencsétlennek tartjuk Magyarországra nézve. És pedig azért, mert a koalíció uralmával veszi kezdetét. Ősi szokás szerint ma a számadások napja van. A gondos ember, amit bevett és kiadott az elmúlt év folytában, összeadja. És megcsinálja a mérleget, hogy megtudja, menynyivel gyarapodott vagyona, vagy mennyit veszített. Mi eltérünk az ősi szokástól. Mert gyűlölünk mindent, ami ősi, ami ósdi. Nem készítünk mérleget az ország múlt évi állapotáról, mert e mérleg áttekintése borzalommal töltene el minden becsületes embert. Elvesztettünk mindent, ami csak veszthető volt. Reményeink illatos virágait a sárba tiporták! Nemzeti ideáljainkat meggyilkolták! És kaptunk helyette keserű csalódást, gaz árulást! Vér, könny, átok, nyomorúság jellemzi a koaliczió uralmát. Szerencsétlen ország! Könnybe lábbad szemünk, ha elgondoljuk, hogy mivé tették ezt az országot a nemzeti vezérek és csatlósaik. A nép pusztul, szegényedik, a drágaság elvonja legszükségesebb betevő falatját. A közigazgatás a politika rossz cselédjévé lett. Az ország határain belül a nemzetiségek fenyegető ökle emelkedik ellenünk és az orTAR CZ A. Szatmár város a pellengéren. A Szatmárvármegyei székhely kérdés tárgyában Nagykároly város közönsége által készített és lapunk legutóbbi számában jeleztük emlékirat már kikerült a nyomdából. A'nagy gondossággal készült munka, rendes irodai iv alakban 21 sűrűén nyomatott oldalra terjed. Célja: a kellő értékére leszállítani Szatmár városának egy néhány megyebizottsági lag által is aláirt és a kormányhoz felterjesztett, valótlanságokat tartalmazó memorandumát, amely minden erejével oda tendál, hogy Szatmárnak ragyogóan kiszínezett előnyeit a szuverén módon lekicsinyelt Nagykároly felett feltüntesse. E végből a mi emlékiratunk a törvényhozás, a kormány s a pártatlanul bíráló közvélemény helyes tájékoztatása szempontjából kifejti a Szatmárvármegyei székhely kérdés elnevezése alatt ismert ügy egész komplexumát. A bevezetés konstatálja, hogy a mozgalom korántsem vármegyének, vagy a vármegye többségének, hanem csupán Szatmár városnak mozgalma és hogy a székhely-kérdés mindég olyankor jutott aktuális stádiumba, amikor Szatmár város valamely vélt sérelméről volt szó. így 1889-ben, mikor Nagykároly pénzügyigazgatóságot kapott, igy 1908-ban, mikor azt akartuk, hogy a régi nagykárolyi törvényszék visszaállit- tassék. Ezt igazolja, hogy 1879-ben, midőn a környékbeli vármegyei közönségre nagyobb enerszág határain kívül nincs egyetlenegy barátunk. A gyűlölet, a megvetés hangjai szállnak felénk nyugatról és délről, északról és keletről. És vájjon mindig igy volt ez? Gondoljatok csak vissza. Az átkos szabadelvű párt uralma idején szeretettel és tisztelettel kisérték a mi előretörő államiságunkat. Rokonszenv kisérte a ml gyors, alapos építésünket. Az ámulő Európa szemei előtt alig néhány évtized alatt építettük fel egy modern állam épületét. Magasztalták a magyar nép lovagiasságát, politikai érettségét. Ausztria félt és tisztelt bennünket és valahányszor az a puritán államférfin, Tisza Kálmán, Bécs utczáin megjelent, a nép egy nagy egyéniséget megillető bámulattal suttogta: „Der Tisza, der alte Tisza.“ Ha Tisza Kálmán külügyi kérdésben a parlamentben nyilatkozott, az egész világsajtó leste szájáról a szót és a tőzsde árfolyamok esése vagy emelkedése egész Európában gazdaságilag is kifejezte azt a nagy jelentőséget, melyet szavainak mindenütt tulajdonítottak. Hol vagyunk most ? Hova jutottunk! Ma Ausztriában guny- kaczajjal beszélnek a mindenre kapható magyar miniszterekről. A koaliczió bünlajstromának leközlésére kevesek a A1 agykár oly hasábjai. De ma már merően felesleges dolog is volna. Benne vannak régen a köztudatban. És ezért lesz fekete, szerencsétlen az 1909-ik év, mert dagiával nem hatott és magát nem exponálta, az ügy iránti veileitások minden különösebb mozgalom nélkül simultak el. Szatmár város vélt sérelmeinek fiktiv voltát emlékiratunk kétségtelenül bebizonyítja. A vármegye vagy annak valamely része a kérelmet sohasem kezdeményezte, mert beigazolja, hogy 1889—90-ben, midőn látszólag jelentékeny többséggel a szatmári székhely mellett foglalt állást, ennek valóságos indoka egy alispán választási személyi kérdés volt. Az emlékirat történeti része valósággal pellengére állítja Szatmár városát. Mindenekelőtt megcáfolja a szatmári memorandum azon állítását, „hogy a megyeszékhely azon a címen lett Nagykárolyhoz kötve, mert a megye örökös fő- ispánságáf viselő főúri családnak ezen város volt a családi otthona is.“ Örökös főispánja Szatmár- megyének soha nem is volt. ____ A székhely «végleges elhelyezésének történetét levéltári adatok alapján mutatja ki. A XVIII. századot megelőző időkben megállapodott székhelye egy magyar vármegyének sem volt. A megyei közgyűlések mindenütt tartattak, csak Szatmáron nem, mert e város ellenséges álláspontot foglalt el a vármegyével szemben, ugyannyira, hogy a szatmári túlkapások megrendszabályozására külön törvényt hoztak (1613. évi XXXVI-ik és 1638. évi 67. törvénycikkek). A szatmári memorandum folytonosan a szatmáriak „kuruc“ voltát emlegeti. Emlékiratunk ezzel szemben beigazolja, hogy Szatmár és Németi városok az egész 1700-as évekbeli szabadságharc tartama alatt a legmegbizhatatlanabb, sőt egyenesen ellenséges indulatu városai voltak cára annak, hogy az ország elvakitott szemei megnyíltak, a koalíció még mindig kezében tarthatja az ország gyeplüjét. Még mindig vannak emberek, akik bíznak a reakciós Apponyi Albertben, aki a kiegyezési törvény után, mint a Sennyei-párt fiatal zászlóvivője, a magyar honvédség intézményének eltörlését kívánta. . . És a Lipót-rendes, sárga bugyogós Kossuth Ferencben. Miért bíznak még egyes naiv lelkű emberek Kossuth Ferencben? Azért, mert folyton azt hirdeti, hogy 0 Kossuth Lajos fia! A Talmud megírása idejében Kossuth Ferenc nem élt, de hozzá hasonló zsánerű emberek akkor is voltak. Ez okból Írja a Talmud: „— Azzal még semmit sem mondottál, hogy Bar-Gorjonnak vagy a fia. Azt mond meg nekem, hogy ki vagy te? Hivatkozik-e majd terád is olyan büszkén a fiad, mint te az apádra? Itt van mindjárt a bor példája. Tudod ki a fia? Az eczet.“ Alkalomszerűnek tartjuk itt megemlíteni a bécsi „Reichspost“ egy, a múlt hónap 22-én megjelent cikkét, mely Kossuth Lajos relikviának ügyével foglalkozik. Elmondja a „Reichspost“, hogy ezeket a relikviákat Kossuth Ferenc eladta ! 00.000 forint ért a kormánynak s bár a 100.000 forint szerz ő désszerüleg csak 5 évi 20.000 forintos részletekben lett volna kiadandó, a Wekerle-kormány jóvoltából egyszerre vehette föl az ellenzéki pártvezérnek felcsapott hontalan. Tudvalevő, hogy Kossuth Ferenc kikötötte, hogy az iratok csak 50 év múltán hozhatók nyilvánosságra, mindazonáltal ő egy egész sorozatát az iratoknak adta ki és vágott zsebre újra busás hasznot. És miRákóczinak. Tanúsítja ezt Károlyinak Arad alatti táborából 1707. julius 7-én hozzájuk intézett levele, amelyből kitűnik, hogy „a haza különleges szolgálatában nagy idegenséget mutattak“, hogy a várostól követelt csekély subsidiumot (egy igás szekér előállításáról van szó) kénytelen volt másutt beszerezni, holott az egész tüzérség szállító eszközeit a városnak kellett volna kiállítani; hogy „a haza szolgalatját segíteni nem akarják“, hogy a szabadságharc sikertelen kimenetele érdekében „csalárd utakat, módokat éjjel-nappal koholnak . . .“ A levelet végül igy fejezi be : „Debreczen városának legalább való tagja többet szolgál egész várostoknál. Nem hiába emésztett meg Isten tűzzel, tovább nincs egyéb hátra, hanem elsülyedtek.“ Még javában folyt Rákóczi szabadságharca, amikor Szatmár és Németi még tovább mentek és kilépve a passzív rezisztenciából, Rákóczi háta mögött felajánlották magukat Bécsnek. Nánássy Miklós bírót kiildék e célból már 1708-ban Bécsbe^ de az árulás kitudódott s a hazafelé igyekvő Nánássyt Vay Ádám börtönre vetette. De ez mit sem változtatott a két város érzelmein, tovább is folytatták alkudozásukat a császáriakkal és ugyanaz a két város, amelyik a nemzeti hadseregtől következetesen megtagadta a legminimálisabb segítséget is, 1710-ben 4000 forint adót fizetett Steinville császári generálisnak önként. Később még 8000 forintot vittek a császári kincstárba. A nemzeti ügy árulásának jutalmául Szatmárnémeti szabadkirályi városi rangra emeltetett ; ez időtől kezdve soha többé a kuruc Szat- márvármegye karai és rendei megyegyülést SzatSINGER MARTON és TARSA villanyvilágítás berendezési vállalata NAGYKÁROLY, Deák-tér. Díjmentesen készít költségvetést mindennemű electrotechnikai berendezésekről. Dsengőmunkakat is legjutányosabban vállal. 12—28 Villamos csillárok és izzólámpáit államon raktáron. NAGYKÁROLY
