Nagykároly, 1908 (3. évfolyam, 1-35. szám)

1908-02-26 / 9. szám

NAGYKÁROLY.

hoz és arra kérte őt, hogy a küldöttséget ő vezesse a miniszter elé. Ki hatalmazta fel a polgármestert arra, hogy a képviselőtestület határozatát kutyába se véve, a főispánnál eljárjon ? Ha Debreczeni polgármester is beállt a flastrom ragasztók közé, tegye azt mint magánember, de hogy ezt a képviselőtestület határozata ellenére tette, az ellen tiltakozunk. Ha van a nagykárolyi képviselőtestületben egy cseppnyi önbecsülés : akkor Debreczeni polgármester ellen fegyelmi eljárást kell, hogy inditso,n.

— Uj pénzekre van szükség. Érdekes és figyelemreméltó átiratot intézett Debreczen sz. kir. város Szatmármegye törvényhatóságához, arra kérve őt, hogy pártolja a pénzügyminiszterhez intézett ama feliratát, amelyben uj érczpénzek veretését kéri. Ugyanis az 1 filléresek helyett 5 filléresekre volna szükség a forgalomban, a 20 filléresek helyett pedig 50 filléres pénzre, amelyet napi forgalomban sokkal czélszeriibben használhatna a közönség.

Nagykároly—Budapest!

Harmincz perez! Mehet!

Egy kis kiruezczanás.

Felsült deputácziók.

Szétfoszlott remények.

Nagyon szép, nagyon szép; nagyon megvagyunk elegedve.

Ezután Wekerle jelenése következett. Az Ígéretek nagymestere, most sem tagadta meg magát, ígért, ígért, Ígért és szintén kézfogás nélkül kirohant a teremből.

Az ügyelő csengetett és bejött Apponyi a tenorgróf, a mi díszpolgárunk.

Midőn meglátta a sok embert, meglepődve kérdezte:

— Hát ezek mit akarnak tőlem?

Falussy megmondta neki. Polgári fiúiskolát. A nemzet csalogánya kilátásba helyezte, hogy tanulmányozni fogja a kérdést, iskola azonban nem lesz. És elsietett.

Kossuth Ferencz is hasonlóképen cselekedett.

Az összes beszédek és válaszok együttesen sem tartottak 30 perczig.

Jellemző, hogy egyik miniszter sem tartotta érdemesnek, hogy a küldöttség tagjait maguknak bemutattassák, vagy hogy velük kezet fogjanak.

Ez ugyan nem fáj nekünk, de annál jobban bántja a küldöttségi tagokat, akik legalább ennyit szerettek volna kapni az utazással felmerült kiadásaik fejében.

Ä budapesti „Pannónia“ káveházból.

Vége a komédiának! Akinek füle van: hallhatott, akinek szeme van: láthat és akinek nem korpa van a kobakjában, hanem velő: az gondolkodhat.

A nagyközönség sürgetése elől már nem lehetett kitérni. — Nosza, rajta tehát 1 Csendesítsük le a háborgó közvéleményt, hogy azután nyugodtan, zavartalanul emészthessünk tovább.

így okoskodtak a húsos-fazekak boldog gazdái és nagy hirtelenében, úgyszólván 24 óra alatt összeverődtek és felruezczantak Pest városába egy kis küldöttségesdit játszani.

Csúfosabb, megszégyenitőbb kudarezot még nem vallott semmiféle deputáczió, mint a nagykárolyi.

Úgy történt minden, aminthogy azt ma egy hete előre megírtuk.

A miniszterek biztosították a küldöttséget jóakaratukról és Ígéreteket tettek, hogy a jogos igényeket gondosan fogják megvizsgálni és mérlegelni.

És a küldöttség éljenzett és boldogan távozott, hogy megigya a magnum áldomást.

Az események, mint mindenkor, úgy most is nekünk adtak igazat.

Régen megmondottuk, hogy ettől a kormánytól nincsen mit várnunk. Ez a kormány csak venne, ha adnának neki.

Ne kérjünk hát tőle semmit. Hanem igenis hassunk oda, hogy tegyen eleget vállalt kötelezettségének, nyújtsa be az általános választójogról szóló törvényt és azután menjen a keresztanyja kötője alá.

A küldöttségek fogadásáról tudósításunk a következő :

Günther Antal igazságügyminisztert Ilosvay Aladár alispán kérte, hogy Nagykárolynak törvényszéket adjon. Az alispán beszéde rövid volt, mert Falussy főispán a beszéd megkezdése előtt oda súgta neki:

— Csak röviden, Aladár!

Günther azt válaszolta, hogy majd ha az uj perrendtartás életbe lép, akkor gondolni fog Nagykárolyra. Aztán kezet fogott Ilosvayval és a küldöttség többi tagjaira ügyet sem vetve kisietett a teremből.

Egy nagykárolyi küldöttségi tag (kissé be van állítva): Hé, pinezér! Hát miféle kávéház ez, ahol le se lehet ülni ? Hozzon nekem gyorsan egy törvény-széket!

Samu interpellál.

Hadüzenet Szatmárról.

A megyeszékhelyre fá] a foguk.

A Nagykárolyi Törvényszék érdekében megindult mozgalomból kifolyólag a képviselőház folyó hó 22-iki ülésén Kelemen Samu szatmári képviselő meginterpellálta Weker Sándor miniszterelnököt. Kelemen beszédét és Wekerle válaszát a következőkben adjuk.

Kelemen Samu: A napokban Nagykároly városa küldöttségei járult a miniszterelnök és az igazságügyminiszter úrhoz a Nagykárolyban felállítandó törvényszék dolgában. Ennek a törvényszéknek létesítése csak két módon lehetséges: vagy a Szatmárnémeti szab. kir. városban fennálló törvényszéknek áthelyezésével, vagy annak megosztásával. Mind a kettő sértené Szatmár városnak jogos érdekeit és sértené magának a szélesebb értelemben vett köznek érdekeit is. iUgy van! balfelől.) Az igazságügyminiszter ur a kérésre minden érdekelt félt megnyugtató választ adott. A miniszterelnök ur azonban azt a nyilatkozatot tette, hogy ő helyesli azt, hogy a törvényszékek és a megyei székhelyek egy helyen összpontosittassanak és ebből kifolyólag e kérést is jogosultnák tartja. Szerintem az volna a helyes, hogy a megyei székhelyeket is oda kell helyezni, ahol valamely vármegyének kulturális és gazdasági központja van.

Lengyel Zoltán: Szatmárnak megyei székhelyet kell adni.

Kelemen Samu: Én nem akarok összehasonlításokba bocsátkozni a két város jelentősége tekin— Mit akarsz? Minek jöttél? — kérdezte bosszúsan.

— Pietro! Vincenzino téged kíván! Jöjj csak pillanatra jöjj, kérlek! . . .

A férfi nem szólt semmit. Bement, néhány pillanat múlva azonban újra megjelent, kalapjával a fején ... Gyorsan lesietett a lépcsőkön, nyomban az asszonynyal. Annak a szeme váratlan boldogság fényében sugárzott . . .

* *

*

Vincenzino, mikor apja kezét homlokán érezte, kinyitotta a szemét, mintha szenvedéseire az utolsó vigasz érkezett volna meg és hosszasan nézte Pietro erős, férfias fejét. Aztán mosolygott olyan gyöngédséggel, amilyen még sohasem ragyogta be arczocs- káját. Anyja, csak nagy küzdéssel bírva le zokogását, beszélt hozzá:

— Látod szivecském, itt van, a te apácskád van itt, . . . No, örülsz? . . . Hát itt van. . . éppen csak te érted jött! . . .

A kicsiny gyerek egyszerre megnyugodott lehunyta a szemét, a fal felé fordult és álla alá tette a kezét, mintha aludni akarna. Pietro elvette kezét a fiúcska homlokáról és mereven, csaknem félve, nézett rá . . • mintha csak lelkiismereti furdalást érzett volna a züllése miatt. Kinos csönd feküdte meg a szobát. Az öregek, mikor Pietro belépett, visszahúzódtak sötét kuezkójukba, hogy ne kelljen szólniok hozzá. És mind a ketten ugyanazzal a mozdulattal tenyerükbe rejtették arezukat. Concetta sajnálta az urát kínos nelyzetében. Végre is neki köszönhette Vincenzino mosolygását és az álmot, amelybe a kis beteg szenderült. Sok, nagyon sok volt ez neki a boldogságból és pillantásával hálás köszönetét küldött Szent-Lucziának, aki ott tiindök- lött a gyertyák fényességében.

Azzal a finom érzékkel, amely sok feleségnek és anyának a sajátja, Concetta meg akarta menteni Pietrot szüleinek a szemrehányásától és okot keresett, amivel eltávolithatta. Odament a szekrénykéhez, elővette a szólóikat, amelynket Carmine odatett, kézen fogta urát, miután már egy üveget

kerített valahonnan és kivezette a szobából. Aztán együtt mentek le a Vicolo del Pallonattoig. Olt Concetta megállt, mélységes hálával nézett Pietrora és szemével arra a házra mutatva, ahonnan elhívta, mondta egyszerűen:

— Csak menj! Ha szükségünk lesz még rád, majd hivatlak.

Pietro egy ideig nem mozdult, habozott, aztán lassan elindult föl a lépcsőknek, amelyeken a feleségével az imént lejött . . .

Cencetta pedig megfordult és hazafelé tartott.

* *

*

Carmine pedig az öreg asszonynyal magára maradva, ezalatt odament a beteg ágyaeskájához és nézte szeretettel, majd elborzadással ... A fiúcska halotthalvány, hideg, meredt volt ... Az öreg megrázta, a nevén szólongatta . . . Aztán kétségbeesve mondá:

— Vége! \ égé! ... És az anyja, az elment!

A nagyanyó is odarohant, ő is rázogatta a gyermeket és fojtott sikoltással zokogásban tört ki.

Ebben a pillanatban lép be Concetta. Az öregek bánatosan néznek össze. Mit szól majd ez az asz- szony, ha meglátja holt gyermekét! . . . Tuléli-e ezt a csapást? Elfojtják zokogásukat, elnyomják fájdalmukat, amely szivüket hasogatja... és várnak.

Concetta reménykedve fut az ágyhoz és kérdi mosolyogva:

— Mit csinál? Szólt még? Nem, nem . . . alszik.. Látjátok, milyen édes és milyen szépen alszik ?

És lehajlik, hogy megcsókolja. De Carmine visszatartja s szelíd szóval mondja:

— Ne zavard szegénykét az álmában.

— Igazad van — feleli Ceneentta — majd várok, amig felébred . . . Igen, igen, Szent-Luczia irgalmas volt hozzám . . .

Lekuporodik a szalmazsák végében és nézi kedves kicsikéjét. Félénken, aggodalmasan húzódnak vissza kuezkójukba az öregek. Carmine lehajtja a fejét és maga elé mered, öreg párja tompa hangon mormolja az A ve Máriát ...

tetőben, hanem csak arra utalok, hogy Szatmárnémeti önálló törvényhatóság, melynek erős és eleven önkormányzata van régóta, és utalok arra, hogy ez a város törvényszéki és püspöki székhely, két gimnáziuma, két felsőbb leányiskolája, két tanítóképzője, felsőbb kereskedelmi iskolája, és felsőbb ipari iskolája van, és már a régi időkben gondoskodott arról, hogy a magyar művelődésnek állandó színházat létesítsen. Ilyen körülmények között nem csupán a megye központjává vált, Szatmárnémeti, hanem úgy ismerik, mint az északkeleti Magyarországnak góczpontját. Egyenesen nemzeti hivatást is teljesít a nemzetiségi tenger közepette. Szatmárnémetiben bizonyos nyugtalanságot keltett a miniszterelnök ur nyilatkozata, és kötelességemnek tartom, hogy alkalmat adjak a miniszterelnök urnák arra, hogy ő, a ki saját szavainak leghivatottabb értelmezője, megmagyarázhassa kijelentését. Ezért intézem hozzá a következő interpellácziót (olvassa):

Nagyároly rendezett tanácsú város egy Nagykárolyban felállítandó törvényszék érdekében e hó 19-én küldöttséggel járult a miniszterelnök úrhoz. A miniszterelnök ur a kérelemre azt a választ adta, hogy a megyei és törvényszéki székhelyeknek egyesítését helyesnek és igy a kérelmet jogosnak tartja. Miután pedig a nagykárolyi törvényszék csak a szat- márnémetii törvényszéknek áthelyezésével vagy megosztásával volna létesíthető, — kérdezem az igen t. miniszterelnök úrtól, hogy ez a nyilatkozata ál- lásfoglalás-e a nagykárolyi törvényszék ügyében és ha igen, mi ebben a kérdésben az ő álláspontja?

Wekerle Sándor miniszterelnök: Régi a versengés Szatmárnémeti és Nagykároly városok között a megyei székhely kérdésében. Ezzel a kérdéssel én 1889-ben már foglalkoztam, midőn a pénzügyi adminisztráczió újjászervezéséről és helyesebben a megyei közigazgatással való szerves kapcsolatba hozásáról volt szó. Akkor igenis én proponáltam, hogy a pénzügyi adminsztráezió szerves kapcsolatba hozassák a közigazgatással. Ez volt álláspontom akkor. Én erről nyilatkoztam, nem arról, hogy a törvényszékeket kell a megyék székhelyére tenni, ámbár ha, lehet, mindenesetre ezt is elérendőnek tartom. (Élénk helyeslés.) Ami Szatmár városát illeti, nekem sem akkor, sem most soha eszembe nem jutott, hogy Szatmár városát a törvényszéktől megfosszuk, vagy ahoz bármiképen hozzájáruljak. Elő- rebocsátottam a küldöttségnek adott válaszomban, hogy mások igényének minden sérelme nélkül igyekszem az ő ügyeket előmozdítani. Midőn pedig a szónokok beszédének azon részére utaltam, hogy Nagykárolynak nemzeti missziója van, válaszomban kijelentettem, hogy a mily missziója van Nagykárolynak keleti irányban, épen olyan missziója van Szatmárnak az északi részekben. Ez az én álláspontom ma is. Ha módomban lesz, azon leszek hogy Nagykárolynak is legyen törvényszéke. (Mozgás)

Egy (hang a középen): És Szatmárnak.

Wekerle Sándor miniszterelnök : És Szatmárnak; olt meg van úgy is. Ez volt a válaszom és ezt jelentem ki ma is (Helyeslés.)

Kelemen Samu: Kénytelen vagyok őszintén kijelenteni, hogy a t. miniszterelnök ur most adott válasza nem egészen alkalmas arra, hogy a nyugtalanságot eloszlassa. De miután ezidőszerint a kérdés nincs napirenden, s csak a polgári törvénykezési rendtartás szervezésekor lesz, hiszem, hogy módunk és alkalmunk lesz meggyőzni a t. miniszterelnök urat arról, hogy a kérdésnek az a helyes megoldása, amelyet bátor voltam előterjeszteni. Ennek reményében tudomásul veszem a választ.

Mig ezek történtek a képviselőházban, addig Papp Béla, a nagykárolyi kerület .szeretett“ képviselője Nagykárolyban a „Központi Szálloda“ éttermében fogyasztotta el isteni nyugalomban rendes délelőtti ozsonnáját: egy kis borjupörköltet két pohár sörrel. Aminthogy mindennap ott szokott ozsonnázni. A képviselőházba csak akkor megy fel: ha felrendelik ; ha valami országrontó dolgot kell megszavazni.

Hát mi igazán nem irigyeljük Havas Jenőtől ezeknek a délelőtti ozsonnáknak a jövedelmét, mégis sokkal jobban szerettük volna ha „szeretett“ képviselőnk szombaton a képviselőház büfféjében ozsonnázott volna. Ha nem lebzselne állandóan itthon, módjában lett volna felszólalni és kellő értékére leszállítani a barna Samu nyugtalanságából eredő sirámokat. Módjában lett volna odahatni, hogy a nagykárolyi törvényszék kérdése ne vétessék le a napirendről. Sőt . . .

Annál is inkább, mert a kedves szatmári testvérek megragadták az alkalmat és nagyszabású mozgalmat indítottak a megyeszékhelynek Szatmárra leendő áthelyezése érdekében.

A szatmári újságok végtelen lekicsinyléssel, maró gunynyal Írnak a nagy károlyi törvényszéki vágyakról, nevetséges kísérletezésnek, nyulvadászat- nak minősitik a nagykárolyiak „próbálkozását.“ Szentül megvannak győződve, miszerint nem csak a mai kormány, de még a beteg képzelet sem építheti fel a károlyi törvényszéket. Belekapaszkodtak Wekerle álláspontjába és azt vitatják, hogy a törvényszéknek, ott kell lenni, ahol a megyeszékhely vagy, ami egyre megy: a megyeszékhelynek ott, ahol a törvényszék van.

Ebben az ügyben Szatmár város törvényhatósága folyó hó 24-én, hétfőn délután rendkívüli közgyűlést tartott, amelyen elhatározták, hogy a megye minden részéből egy nagy küldöttséget állítanak össze, mely a miniszterelnöknek és az igazságügy miniszternek átadandó memorandumban az eddigi állapot fenntartását fogja kérni.

Egyben megállapodtak abban is, hogy a megyeszékhelynek Szatmárra leendő áthelyezése iránt