Nagykároly, 1906 (1. évfolyam, 1-32. szám)
1906-09-26 / 19. szám
Nagykároly, 1906. szeptember 26. I. évfolyam. 19. szám. ALTALANOS ERDEKU TÁRSADALMI HETILAP. Szerkesztőség és kiadóhivatal: KAQ-YKÁROLYBAN, Wesselényi- utcza 22. szám. Előfizetési árak: Egész évre 6 K, félévre 3 K, negyedévre I K 50 f, egy hóra 50 f, egyes szám ára 20 fillér. Főszerkesztő: POZSONYI GÁBOR. Felelős szerkesztő: ROSENFELD ZSIGMOND. HIRDETÉSEK a kiadóhivatalban és Somossy Miklós ur dohány főtőzsdéjében jutányosán vétetnek fel. „Nyilttér“ sora 40 fillér. — Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik minden szerdán. Egyes példányok kaphatók Eigner Simon és Csókás L. könyvkereskedésében. A nagykárolyi iparosok helyzete. Hihetetlenül rossz lábon áll a nagykárolyi iparosok helyzete. A napról-napra jobban reájuk nehezedő terhet már is alig képesek elviselni, nagyon sokan meg tönkre is jutottak a rossz ipari viszonyok terhe alatt. Belátva ezt a helybeli iparosok vezetői, elhatározták, hogy megragadnak minden eszközt és módot arra, miszerint megmentsék azt, amit és akit még meglehet menteni s minden irányban oda fognak hatni, hogy a jelenlegitársadalmi viszonyok között ha nem is feltétlenül jó, de legalább is tűrhető állapotot lógnak teremteni, széleskörű akcziót indítanak a biztos kenyér után. E nemes őzéiből kiindulva már volt egy előértekezlet, amelyen, mint említettük, meg- állapittattak azon pontozatok, melyek alapján képesek lesznek a sok helyütt, kétségbeejtően szomorú anyagi helyzeten segiteni s igy az elzülléstől menteni meg számos becsületes családot. Előre is megjósoljuk iparos polgártársainknak, hogy e tervük kivitele nem lesz csekély feladat. Nem pedig azért, mivel le kell először küzdeniük városunk tehetősebb polgártársainak a helyi ipari produktumok iránti közönyösségét; be kell bizonyitaniok — hisz ez köny- nyen módjukban is áll — hogy ők is képesek bármit olyan kivitelben és jobb minőségben előállitani, mint ahogy azt a nagyobb városok iparosai készítik, amelybe szinte beleszeretett a társadalom vezető rétege, úgy gondolkozván tévesen, hogy ha bizonyos tárgyat Budapestről, Becsből, Debreczenből stb. szerez be, az már feltétlenül különb a helyi produktumnál. Ez csak téves előitelet náluk, de makacs előítélet, amelylyel meg kell birkózniok. Nem kételkedem azonban, hogy az idegenben vásárló közönség lesz a legyőzött fél, akik ha például helyi munkakiállitás alapján meggyőződést szereznek arról, hogy megfelelő szakemberek a helyi iparosok között is igen számosán vannak, nem fognak a jövőben idegen bálványoknak hódolni. Oda kell hatni továbbá a társadalom minden rétegének, hogy egyenesen boykottálja az idegenből bekerült árukat. Ehhez csupán elhatározás és egy kis jó szándék kell. Elvégre is nevetséges volna például Szatmáron vásárolva, az ottani iparosok helyzetén segiteni, mikor a mi iparosaink szorulnak első sorban segítségre s az ő elhanyagolásuk a saját érdekeik sikeres megoldását is késlelteti, avagy talán végkép meg is akasztja. Be kell vonni ipari tekintetben a vidék lakóit is. A közeli faluk lakói között ugyanis alig-alig található oly iparos, aki csak a legszűkebb igényeket is ki tudná elégíteni. Hatalmas vevő-kör pedig ez, akiket obligón kívül hagyni vétek volna. Rendkívül fontos az ipartörvény módosítása. A tévedés, mint tudjuk, az 1872. évi Vili. t.-cz. téves alkalmazásából áll. Egyenesen felsorolandók itt azon sérelmek, amelyek a kisipar mai szégyenletes állapotát megteremtették. Szükségesnek véljük itt különösen kiterjeszkedni a következőkre, felírván az éppen most készítés alatt álló uj ipartörvény módosítása tekintetében a kereskedelmi kormányhoz: x Iparjogositványt csak a szakértelem kaphasson. Rendezni kell a házalást s a házalókat a vásárokról el kell tiltani. Kívánatos a kézi gépek lehetőleg állami utón történő ingyenes megszerzése. A tanonczok erkölcsi .és szellemi tőkéje jobban gyarapittassék. Nyakukon a súlyos adóteher. Kezdő iparosoknak bizonyos even at adó- mentesség biztosittassék. Kívánatos továbbá a vásárügynek törvények által leendő szabályozása ; a munkaadók és munkások közötti jogviszony megteremtése. Elborul az ember szive, midőn konstatálja, hogy a szervezett szocziálistáknak, daczára, hogy mindössze alig vannak nyolczvan ezeren : minden szándékukat igyekszik a „magas kormány“ megvalósítani, s ugyanakkor a circa 800,000 tagból állóiparos-testülettel szemben, amely az ország legszámottevőbb testületét képezi, úgyszólván mit sem törődik. Jóllehet elismerjük, hogy „megindult a hegy Mohamed-felé“ ezen a téren is, de mit fog érni az, ha a vidéki kisiparos anyagi boldogulásáról ez a most kidolgozás allatt álló törvény, amelyről eddigelé azt se tudjuk, jó lesz-e vagy eldobandó: úgy fog intézkedni, hogy elmondhatja rá, akit megillet, a közmondást: „adtál uram esőt, de nincs köszönet benne.“ Vagyis: mit fog érni egy nagykárolyi iparosnak olyan törvény, amely nagy általánosságban elmond bizonyos frázisokat, de privát érdekeiket megvédeni nem lesz képes. Az „általánosság“ törvénye szerintünk csak chablon, amely azonban nem annak a lábnak kepezi a méreteit, amelynek a czipőt akarjuk elkészíteni, hanem alkalmazható többkevesebb szerencsével és megelégedésre minden embernél. Egyik legégetőbb kérdését képezi iparos polgártársainknak egy egyelőre helyi nyugdíjintézmény létesítése. Hogy mily módon volna ez minden anyagi megerőltetés mellőzésével keresztül vihető, arról nem Írhatunk részletesebben, mert ez magán-ügyet képez. Azonban belátják kétségkívül az érdekeltek, hogy ilyenre feltétlenül szükség van, mert sok kiszámíthatatlan csapás érheti az embert s midőn munkaképes korában tud hetenkint vagy időnkint valamit áldozni e czélra, nem tudhatja soha senki, hogy öreg, avagy elszegényedett, munkaképtelen állapotában nem fogja-e ő maga is igénybe venni azt az összeget, melyet saját megadóztatásával is gyarapitott. Nagyon természetes, hogy a nyugdíj élvezetének az özvegy anyákra és kiskorú, keresetképtelen gyermekekre is ki kell terjednie, mert csak ily biztosítékok mellett áldozhat egy családapa a nyugdíj tőke szaporítására. T A R C Z A. Szeptember. ...........................Vége a nyárnak ! Rö videk a napok, nőnek az árnyak. Szirmát hervadtan hullatja a rózsa, Kopár a róna. ................................Vége a nyárnak! Nincsen heve többé a napsugárnak. Holdfényes éjjelen nóta se csendül A szerelemrül. .................................Vége a nyárnak! A múlt emléki kisérteni járnak. Busan regélnek egy eltűnt világról: Az ifjúságról. Rosenfeld Zsigmond. Eszther csókokat küld. Irta: Ady Endre. Bécsben ültem vonatra s két nap óta nem láttam asszonyt. Svájczban valahol egy pártás cselédleány lobogtatott zsebkendőt felénk. Ez a némber sárga volt, nagyon karcsú nő és nyugtalan szemű. A többiek egytől-egyig utálatosak és szemeonnek nem kellettek. Apró bromidiás üvegeket dobáltam el az utón. Áhitatos perczeim jöttek, erőnek erejével imádkozni akartam. Emlékezni próbáltam egy gyermek-imádságra. „A nap lement, az éj beállt, álom jő szememre : jó Istenem, viselj gondot alvó gyermekedre.“ De mikor én nem vagyok alvó. Hiszen azért szaladok, mert nem tudok aludni. Jó Istenem, pedig nekem már régóta nem jó Istenem. Mintha az én fejemen gurulna ez a vonat. Kattog az egész világ s nincs közelemben egy asszony. Hegyek árnyából s felhők pirosságából kiszárnyalt im az este. Kék volt, mint a beteg szemek udvara. Intő, szigorú, mint az ispotályok homálya. Tükröt csinált a kupék ablakaiból. Bámultam tiz arczban magamat. Mindig az : lázas, dagadt szemű figura. Eszembe jutott egy vidám ficzkó elméssége. Az ember: kétlábú rögeszme. Ez igaz s én a két lábammal dobolok. Én vagyok a megcsontosodott hisztéria s ha jönne egy asszony, aki megtetszenék, megkérném : fojtson meg. Elfogyott minden brómom. Állomás és belép az urával Eszther asszony. Én tudtam, hogy az^ urával van. Tudtam, hogy ő Eszther. Akartam, hogy igy hívják. Tudtam, hogy ő is bromi- diával él. Vagy talán morfiummal. Szemeivel ő is nyomban meglelt engem. Azután leültek. Szembe velem, szegény, nyugtalan fáradttal. Eszthernek kisírtak voltak a szemei. Eszther az ablak felé húzódott. Én az ablakot néztem. Egy másik ablakból. A kék estének tetszett ez a játék. Vad indulat gomolygott sötéten és fenyegetően az arczán Eszther urának. Ez valahonnan hozhatja az asszonyát. Valahonnan, ahol őt, a férfiút megcsufolták. Nem néztem reájuk. Néztem a másik ablakból az éjülő estét. Árnyak szaladtak velünk a sürü kékségben, melyet átfúrt folytonos gőzben a vonat. Az árnyak között hirtelenül eleven arczot látok. Az Eszther arcza. Az Eszther ura lecsüggeszti sötét, szakállas, állati, indulatos fejét s nem sejti, hogy Eszther kimosolyog az éjszakába. És nem látja, hogy ezt a mosolyt átdobja az én ablakom üvegére a kerítő, kék éjszaka. Beszélgettünk Esztherrel, üzeni át az én ablakomba, hogy utalja a urát. Én ezt tudtam már. Fejemmel ugranek az ablaknak, meghalnék, ha nem hinném, hogy vannak nagyon boldogtalan asszonyok. Tehát beszélgettünk s kibámultunk két külön ablakon az éjszakába, mely meghitt hazája minden neuraszténi- ásnak. (— Beteg és szerencsétlen vagyok.) (f Nem tudok aludni. Asszonyra vártam s te voltál az az asszony.) (— Megnyomorít vadegészségével ez a férfiú, a ki az uram.) (f Én értelek s mert nem vagyok eszemnél, mondd meg, mit akarsz. Kívánj valami nagy-nagy bolondságot. Minél nagyobbat, minél nagyobbat. Kérlek ad meg nekem az imádságot. Zúdíts reám nagy veszedelmet.) Eszther ura már a szemeit is lehunyta. Az ablakomból láttam. S láttam: szemben a tükörből. Aztán egy másik ablakon. Megint egy másikon. Tiz arczczal, dühös szender-arczczal, meredt reám egy lehunyt szemű ur, aki le akar számolni az asszonyával. Talán a düh nyütte igy el az éberségét. Talán a kelleténél is ostobább szendergésében, vánnyadt képzeletében, tálán most üti le éppen azt a másik férfiút, akitől most Eszthert hozza. Nagyobbat, rettenetesebbet már Huszthy Zoltán, fényképésznek Kossuth-utcza 5-ik számn saját házánál kizárólag e czélra épitett gyönyörű, szép műterme öltözőszobával s az állandóan nyitott remekszép képcsarnokkal, teljesen elkészült s úgy a helyi, mint a vidéki n. é. közönség rendelkezésére áll. NAGYKÁROLY
