Nagykároly, 1906 (1. évfolyam, 1-32. szám)
1906-07-18 / 9. szám
Nagykároly, 1906. julius 18. 1. évfolyam. 9. szám. Előfizetési áraki Egész évre . 6 K — f Fél „ . . 3 „ - „ Negyed „ . ■ I - 50 * Egy hóra . . — „ 50 „ Egyes szám ára — „ 20 „ / Hirdetések a kiadóhivatalban és ÍSo-^ mossy Miklós ur doháliy- \ í#! főtőzsdéjében jutányosa^^ vétetnek fel. „Nyilttér" sora 40 fillér. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nagykárolyban, Wesselónyi-utcza 22. szám. Főszerkesztő: POZSONYI GABOR. Felelős szerkesztő: RÓSENFELD ZSIGMOND. : Megjelenik minden szerdán. ■ — Kéziratokat nem adunk vissza. Egyes példányok kaphatók Eigner Simon és Csókás L. könyvkereskedésében. modern indóház létesítését. Hogy mennyire járták ki, mennyire váltották be a nagyságos urak szavukat, ime az eklatáns példa, mert az ócska hombár még mindig ott díszeleg helyén s íog még Isten tudja meddig, ha a dolog radikális és mielőbbi megoldásán a befolyásosak nem segítenek. És azt se feledjük el, hogy uj viczinális vonatok építéséről is komolyan beszélhetünk manapság s mi lesz akkor, ha addig, mig azok elkészülnek, az uj indóház fel nem épül? Úgy értesültünk egyébiránt, hogy a kész épületterv ott fekszik a debreczeni üzletvezetőségnél s ha az egerek, vagy a papir-moly nem kontárkodtak bele a mérnökök munkájába: elő lehetne azokat onnan keresni s még a nyár derekán hozzáfoghatna diszpolgártársunk az indóház építésébe. Kitűnő alkalom kínálkozik most arra, hogy uj indóházat kapjunk. Biztos forrásból értesülünk ugyanis, hogy Kossuth Ferencz kereskedelemügyi miniszter a nyár folyamán illusztris képviselőnknek, Gróf Károlyi Istvánnak pár napig vendege lesz. Ragadjuk meg ezt az alkalmat s mikor megérkezik aki a mi vendégünk is leend: vigyük egy kis sétára már az érkezés napján körül az indóházban; mutassuk meg ő kegyelmességének, hogy mily rendkívül fényes helyiségekben tudjuk mi fogadni nagyjainkat s milyen kényelmesen mozoghat a „termekben“ az utazó- és kisérő-közönség.’ Meg vagyok győződve, hogy ha a miniszter meglátja, hogy egy 30 vonatos vármegyei székhelynek milyen ronda helyiségei vannak: ő lesz azon, hogy a sárgulásnak indult kész terveket az üzletvezetőségtől haladéktalanul előrántsák s csakhamar megtéteti az első fejszecsapást az ősi hombár lebontása iránt. Csak legyünk mindenben résen! —i. Vasúti indóház. Egy város kulturális haladását annak vasúti indóházáról ha megismerni tüzetesebben nem is, de sejteni lehet. A tapasztalat igazolja ezt, mert miként bárki felőle meggyőződhetett, mindazon városok, melyek szép, modern indóházzal bírnak, rendszerint intelligenczia tekintetében is kiválók és azoknak kereskedelme és ipara, tehát forgalma is emelkedettebb. így tapasztaljuk ezt — hogy csak közeli környékből idézzünk példát: Szatmáron, Debreczenben, Nagyváradon. E városok közé vagyunk mi fészkelve mint vármegyei székhely és mint fővonali kereszteződő állomás, a mi őskori indóházunkkal és várjuk a jó szerencsét, amikor a sült galamb egy uj, megfelelő indóház alakjában a szánkba repül. Ez a mi jelenlegi indóházunk valóban klasszikus egy alkotmány. A hajdan-korban épült és szeretnénk tudni annak a német mérnöknek a nevét, akit a néhai Északkeleti vasúttársaság a tervvel, s annak az építésznek a flevét, akit a kivitellel megbízott, hogy öröki- tenők meg mi is. Ez az épület már a régi világban sem felelt meg hivatásának. Hiába toldozgattak-foltoz- gattak raita a múltban: azokon a hibákon drága pénzen se lehetett segíteni, mert annyira légvonatos maradt mindenha, hogy ugyancsak a fejébe kellett nyomni a kalapot az illetőnek, hogy a szél le ne kapja, ha sorsa az épületbe kényszeritette. Hát még az a kényelem, ami ott feltalálható! Nem mondunk sokat, hogy az I—II. oszt. váróteremben egyszerre elfér 20 ember — pakkok nélkül. Sötét lyuk ez és hallatlan levegője van télen-nyáron. Valóban, kész fertőző-tanya ez a „váróterem“. A III. oszt. váróhelyiség csak éppen mivel nagyobb, különbözik az előbbitől. A hivatalos helyiségek apró szobácskák, ahol elegendő asztal se fér el s ahol a hivatalnokok egymás hátán dolgozzák fel dicséretes buzgalommal és kitartással nem csekély munkahalmazukat. A vendéglő kicsiny és fekvésénél fogva „czugos“. A folyosó keskeny és rövid stb. Ezek a sorok vonatkoznak a tulajdonképeni indóházra. És lássuk most, hogy állunk a többi épületekkel ? A feladási raktárhelyiség csak még hagy- ján. Ellenben a pénztár, hasonlóan a fentebb elsoroltakhoz, kicsiny és czéljának se megfelelő. Nemkülönben áll a helyzet a leadási helyiségeknél, általában véve pedig az egész pályaudvarnál, ahol egyetlen helyet sem találhatunk, amely kifogás alá joggal ne eshetnék. És nézzük most, milyen forgalmat kell ezeken a mizerábilis helyeken naponta lebonyolítani : Először is a pályaudvaron át közlekedik minden 24 órában a fővonalon Budapest felől 6személyt szállító vonat; ugyanennyi Budapest felé = 12; Nagykároly—Zilah-felé oda és vissza 4 vonat; Nagykároly—Mátészalka-felé és felől szintén 4 vonat, összesen tehát húsz személy- vonat. Biztosan elmondhatjuk, hogy átmegy állomásunkon naponta legalább 10 teherszállító mozdony. Harmincz vonatról van tehát szó. Hogy pedig hány személyt ad le, vagy vesznek fel nálunk a vonatok, i em tudjuk, ellenben bárkinek módjában all megfigyelni, hogy főkép a reggeli, délutáni és esti vonatokhoz oly tömegesen jelennek meg az érdekeltek az indóházban, hogy teljes lehetetlenség a füstös, szűk, egészségtelen „várótermeknek“ csúfolt kvalitásoknak a közönséget befogadni. Tengeri kígyója ez a szégyenteljes indóház újjáépítése városunknak. Városunk élhetetlensége mellett bizonyít, hogy igy van és azon a másokba vetett jóhiszeműségen felejtődött egyszersmind el az uj indóház létesítése, hogy nehány képviselőnk vagy jelöltünk a közeli években megígérték, tehát ezektől várták azon ígéretük beváltását, hogy „kijárják“ egy uj, T A R C Z A. Vasárnap délután. Irta : Tozsonyi Gábor. Úgy vasárnap délutánokon, mikor már árnyékot vet a nádfedeles házak kiszögelő eresze, végig sétálok a falun. A nagy-utczán, a kis-utczán, a felvégen, az alvégen s a házak előtti kis virágos kertben ott ülnek már az ünnepi viganóba öltözött leányok. Orczájuk piroslik, mint a bazsarózsa szirma, hajuk simán hátrafésülve, két fonatban libben alá s az aranyszínű szálak közé bogozott piros-kék, vagy nemzetiszinű pántlika leér egész a karcsú derékon alul, a rövid szoknya fodráig. Amint megyek mendegélek, nem várják meg a köszöntésemet, hanem ők előznek meg, mondván : — Dicsértessék az ur Jézus Krisztus ! x Legényt alig látni. Hol vannak ? A mezőn nincsenek, mert ott, amerre a szem lát, ameddig a fül hall, a tarlók, a rétek, a virágos domboldalok csendesek. Mintha templomi némaság volna a szabadban, legfölebb a mezők orgonája, a kis pacsirta-madár száll dalolva az égfelé, amint a nagy költő írja: .megköszönni a napot, melyre im felvirradott“. A nap csendjét azonban egyszerre csak megzavarja valami mély zsongásféle. A hang felé tartok. Amint közelebb-közelebb érek, hát kiveszem a nagy bőgő hangját, melybe belerikkant néha a klarinét és belecsendül a czimbalom akkordja. Ahol a vigasság vagyon, ott vagyok a nagy korcsma előtt. A keményre vert, felöntözött agyagos udvaron, ott áll a falu legénysége. Barnává égett arczukon piroslik a júliusi nap heve, egyiknek-másiknak kérges keze egy-egy palaczkot szorongat. Egész héten a kaszát forgatták, a rendet vágták, a kepét rakták hatalmas asztagba — hát jól esik most egy kis — mulatás. Oda állnak az egyik oldalra, amúgy félkörbe. A másik félkör a leányoké, akik — amint mindjobban ereszkedik alá az árnyék, — elbúcsúznak a kis virágos kerttől, a bóbitás galambtól, a kendermagos tyúktól és egymásután szállingóznak a tánczestélyre. A legények, — akik már kinőttek a „sutyó“ sorból, de akiknek a „borjú“ még nem törte fel a hátát — tréfás megjegyzésekkel fogadják őket: Iczacza, riczacza; Adj egy csókot Katicza! A csókból ugyan semmisem lesz, hanem igenis egyfelől a pirulásból, másfelől a nagy kaczagásból, amelynek vége sem szakadna, ha utoljára is bele nem fulladna a hegedű sírásába, a czimbalom pengésébe. Amit hallok, csupaszép magyar nóta. Amit látok, óh az meg hamisítatlan magyar táncz. Az a délczeg testtartás, azok az izgató mozdulatok, a leány könnyű lebbenése, a legény nyugodt bokázása, mind az csak itt található meg a falun, a nádfedeles házak közt, ahol a magyar dal is születik az ér partján, virágos berekben, lombkoszorus erdők árnyán. Elmerengek ezen a szép tánczon. * Hova is lett a régi, szép magyar táncz ? Amig a fiatalság járja a lassút, majd utána ropogja a gyorsat: az öreg emberek, fehér hajú aggastyánok csodálatos dolgokat beszélnek a régi magyar szóló-tánczról, a verbunkosról. Hajh, más idők voltak azok ! Akkor még nem sorozták a legényt katonának erővel, hanem becsalták a czifra, szép huszármentébe — borral, nótaszóval, de legfőképp azzal a gyöngy magyar tánczczal. Megszólalt utczahosszat a czigány muzsikája s a legdelibb huszár az ezredből, kezében hol ragyogó kardját csillogtatva, hol egy-egy üveg bort emelve magasba, sarkanytyu pengése közt járta, hogy szinte hajlott alatta a föld, a verbunkos tánczot, miközben megcsípett egy-egy bámuló legényt fülébe danolva : „Csapj fel öcsém katonának, Jobb sorsod lesz mint apádnak . . .“ Az ablakok kinyilottak, a leányok reá mosolyogtak az Isten legelső katonájára, akinek akkor már belecsapott a markába nem egy, de öt legény és mig csákót raktak a fejükbe, együtt biztatták a többieket: „Se nem kapálsz, se nem kaszálsz, Csak a rózsád után sétálsz.“ Mire végig járták az utczákat, mire elhallgatott a czigány, alig maradt legény a faluban. Mind katona lett az, akik után hejh, hány édes anyának hasadt meg szerető jó szive! Hanem hát hova lett a verbunkos? Hova lett az a táncz, amit talán ősapáink, a honszerző magyarok is egy-egy győzelmes csata után, kezükben fegyverükkel, csákányaikkal, rettenetes buzogányaikkal, a véráztatta földön eljártak ? Hova lett az a táncz, melyet Kinizsi járt pokoli kedvében két török holttestét tartva fogai közt ? Hova lett? . . . Elmúlt, mint annyi virtusa a magyarnak. Elmúlt! . . Akikben még volna izomerő eljárni: azok nem tudják a módját, akik pedig tudnák még, azok öregek már, ütjük nem a tánczolókhoz visz, hanem be a temetőkertbe. Hanem hova lett a többi magyar táncz is? Hova lett a magyar urak termeiből a „Körmagyar“, a „Társalgó“ és hova az ötvenes évek legkedveltebb táncza, a gyönyörű „Palotás“? Az ezüst-hajszálu nagymama mesél most még róla hajadonokká, szép magyar leányokká serdült unokáinak. Akkor volt, az elnyomatás szomorú napjaiban. Nem volt szabad gyü- lésezni, véleményt nyilvánítani. A költők allegóriákban, a zeneszerzők muzsikaszóban mondták el a keservet, amely egy nemzet szivét, a magyarét elöntötte. Ebben a korban született a „Palotás.“ — A hozzá való melódiában benne volt a honfibánat, a keserv, majd a kitörő lelkesedés lángja egy szebb jövőért, mikor majd umm ÁLTALÁNOS ÉRDEKŰ TÁRSADALMI HETILAP.
