Nagykároly és Vidéke, 1919 (36. évfolyam, 2-14. szám)
1919-02-12 / 7. szám
XXXVI. «vtatyam. Nagykirtly, 1919. fefcmár 12. 7-lk 8*1«. TÁRSADALMI HETILAP. ü-igy,feö'oly varos hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden iierdén. Elfffisetéei Arak: Kgéee évre............................10— kor. Félévre ...............................10— » Ne gyedévre..............................S'— . Bg yee siám............................— 60 , Tanítóknak egész érre . . 16‘— , Plaztrknztl: Ptii ii Hirkuitl: Dr Alter Adolf Etedet Károly. Laptulajdono* ét kiadó : „Nagykarolyi Petöfl-nyoműa Részvénytareaság". Szarkuztltég: Kossuth uttna 8. — Tslsfoa f Kisdéhivatal: Sséshenyi-uts« 8T. — Tslsfoa 7* lérrnsntstlan Isvelekst tlöttflnk ismststf sálit ntm fogadunk al. Hirdttétek Jatinyoa áros kizlltataak. Ijllttér un 1*90 I. léiintok tun adatuk rína. Derüljön a borús ég! ! ; * i Az igazság tartalmával van telítve ez a köznapi használatba átment tétel: valaminek a becsét akkor érezzük igazán, mikor elveszítettük. Gondoljunk csak gyermekkorunkra. Kapja aianyló volt, rétje himes virággal tarkázott, csillaga boldogság fényében csillogó. Jó apánk dolgozott értünk, édes anyánk szivével csókolta az eget s mi süikéreztünk a boldogság verőiényén, üzlük a rónaság tarka pillangóit Mikor aztán sugara elszállt, virága elfonnyadt, pillangója dermedten fázott a halódó ősz azájnyán, felsírtunk és lelsóhajtánk; de jó volna újra gyermek lenni! De nézzük életünknek bármely irányú vonatkozását, öiömünk derűjét, boldogságunk pillangójának himes szárnyait reményünk villózásái ak csilla gyöngyeit, s próbáljuk az összehasonlítás egységét megállapítani a között a perc között, amikor érkezett, s mikor már nincs s ajkunkra jő a visszaváró, a visszakivánó sóhaj lengése, csak még egyszer jönne, csak még egyszer látnám, jaj, de megbecsülném ! Épen igy voltunk a békességgel is. Mig áldását éreztük, óráit kiéltük, perceit számláltuk, a legtermészetesebb valaminek tartottuk, s azt hittük, hogy azért ajándékozott meg vele Isten, hogy elját- szuk, mint kártyás a pénzét, elűzzük, mint napsugár az éj homályát. Feledtük, hogy ép oly tartozéka életünk berendezésének, mint a kenyér, a só, a viz, a levegő. Feledtük, högy mint drága . ajándékot becsülnünk érdemes, hogy általa fény gyűljön a lelkek mélyén, melegség a szivek rejtekén, s hogy bírását munkálva, kisajátíthassuk ez átokverte’földből a nekünk Ígért mennyország egy darabját ! S mi mit tettünk érte ? Haraggal, gyülölséggel etettük, sóhajjal, könnyel és vérrel itattuk, szivét téptük, marcangoltuk, mint saskeselyü a leláncolt Prometheüsz- nek, torkát fojtogattuk, mint gyilkos az áldozatának. Felszentelt templomát döntögettük romba, hogy harangja többé ne hívjon imára, hogy órája kongása ne verje többé az éjfelet. S az eredményt jajongó mankók sikongják, fonnyadt szivek tövisei dobogják, több levegőt kívánó tüdők hörgik el, gyászruhák tépett foszlánya veri feketén, árvák mezítelensége rikitja, szükölködők nincsenje lármázza, jeltelen hantok, tömegsírok véres göröngye nyögi halódó holdvilág bus sugarán. Most, mikor látását kezdi visszanyerni szemünk, mikor a ráereszkedett hályog eltávolításánál biztos, nem reszkető kezek játszanak jelentőségteljes szerepet, most érezzük csak, milyen nehéz visszaszereznünk azt, amivel bírtunk, amit a magunkénak mondtunk, de amit nem becsültünk meg, amig a mienk volt ! Körülöttünk zug a vihar, tépi a fák üstökét, hullaija az ég szeme könnyeinek legsűrűbb záporát, de bizva bizhatunk, a járatlan és irdatlan temérdekség- böl kilábolunk. Csak a közöny átkában fogamzott bensőnk mozduljon meg, csak a nemtörődömség lárváját viselő mezünk hulljon le, csak az ölbe tett kéz sebes serénységgel munkálja imádott hazánk reményteljes jövendőjét. A rázkódtatások általunk nagyon is ismertek, hisz történéliuüiik. egy szaggató fájdalom viharzásában fogamzott jelenés. Vándorlásunk pasztáin hányszor csapott meg az idők teljességének egy-egy suhanó legyintése, hányszor gyűlt fel lei- keink előtt a független és szabad, erővel ékes, szépségben tündöklő, nagyságában impozáns, méreteiben szédületes Magyar- ország varázslatos, gyönyörű képe. A vér, mely érte hullott, óceán, a köny, mely miatta patakzott, tengernyi, a sóhaj, mely utána szállt — ha fekete madár lehetne — gyászba borítaná az eget. Most feltűnik szemeink előtt a régi kép újra. Soha igy, soha ilyen közelségben. Igaz, hogy aggodalom felhője ár- nyazza be aranylő képét, igaz, hogy csalárd kezekben villog a fejsze, hogy évezredes törzsünk egy-egy hajtását durván vágja szét, de ha merítünk azokból a forrásokból, mely a hazafiság szent csepp- jeivel van telítve, ha szőjjük büszke jövendők szivárványszines fátyolát azon eszményekből, melyek erős »fővel biztosíték ezer esztendő busolő századainak viharzásában acélkeménységünk szilárdságát, becsületünk hófehérségének makulátlanságát, jellemünk közmondásos tisztességének nemes veretüségét, vitézi voltunk világraszóló hírességét: támadhat rá Belzebub minden ördöge, szaggathatja poklok minden kínja, régi dicsőségének homályba késlekedő fénye kivillan, mint pitvarából a nap, kitör, mint földből kibuggyanó forrás ! Csak ne hagyjuk magunkat tetszelgő» kígyó simasága jelszavak áradatától megtéveszteni. A bensőt, a tartalmat nézzük, ne a külső csillogó takarót. Ne feledjük, hegy szép szavak köntösébe nem egyszer villant már meg gyilkoló acél, ne feledjük, hogy tetszetős gondolatok mézébe nem egyszer kevertek már öldöklő mérget. Ne azokkal induljunk, kik mindjárt a legelső stációnál hátra tekintgetnek, múltba nézőn simák, de azokkal, kik a verejtékes munka szentségével, a lélek lelkesedésének lobogtatásával váltottak belépőjegyet a jövendő fényes orcájának meglátására. Azokkal, kik kiverekedtek számunkra a jobb jövő, a szebb jövő lehetőségének boldog bírását. Eszméljünk hát, békesség várásában elepedt emberek. S megtalálva a világunkat átformáló ideált, a lerongyollott vál- lakra aggasszuk rá a biborpalást pirosló szépségét, a nyomorúság gondjaitól verejtékező homlokra csókoljunk sugárt a megelégedés fényéről, a szegénység szalmalágyát melegítsük fel a könyörülő szeretet napjának izzásával, a jajszót váltsuk zengő énekké, a nyögést szárnyaló himnuszá, a panaszkodást a boldogság diadalává. Kürthy Károly. A pénzintézeti tisztvisalök szervezkedése. — Fizetésrendezési akciójuk. — A nagykárolyi pénzintézeti és részvénytársasági alapon dolgozó vállalati tisztviselők elhatározták, hogy gaidasági érdekeik védelmére szakszervezetbe temörülnek, s belépnek a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületébe. így alakult meg a „Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületének nagykárolyi körzete“, amely körzet 50-nél több tagot foglal magában. Már a megalakulás napján elhatározta a vezetőség, hogy fizetésrendezési akciót kezd. Kívánságaikat egy terjedelmes memorandumba foglalták s azt az összes nagykárolyi pénzintézetek, s részvénytársasági alapon dolgozó vállalatok igazgatóságainak megküldötték, azzal az ultimátumszerű kijelentéssel, hogy az igazgatóságok a memorandumban foglaltakat sürgősen vegyék tárgyalás alá s válaszukat február hó 15-ik napjáig közöljék. Amennyiben az intézetek igazgatóságának válasza kedvezőtlen lenne, a bérharcot esetleges munkabeszüntetés fogja követni. t arany- és platinakoronákat, széjpadlásnélkiili hidakat, fogtömésoket és foghúzást végzek. ▼ Török Mihály állami vizsgázott fogteknikus Nagykároly, Széchenyi-utca 24. sz. a. Zárda mellett. (Saját ház.) Telefon 133. szám.
