Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-01-17 / 3. szám
XXXIII. évfolyam. Nagykároly, 1917. január 17. #/ N / 3. szám. vT NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE TÁRSAD A_LM I__H ETILAP. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre ......................... . 8-— kor. Fél évre..................................4-— , Ne gyedévre..........................2- — , Egyes szám1.........................—'20 , Ta nítóknak egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Dr. Adler Adolf Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykarolyi Petöfi-nyamda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérinentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közőltetnek. Nyilttér sora 90 fill. Kéziratok nem adatnak vissza A nélkülözhető cikkek. A magyar kormány az emuit héten egy rendeletet bocsátott ki, amelyben eltiltotta az úgynevezett nélkülözhető cikkek behozatalát. A rendelet célja kimondottan a va- lutajavitás. Valutánk ugyanis olyan erős disz- paritásban áll még Németországban is, hogy csak azzal lehet valamiféle javulást elérni, ha megakadályozzuk, hogy külföldre igen sok pénz menjen ki A kormánynak ez a nemes és szép intenciója, amelyet a rendelettel követ és nekünk kénytelen-kelletlen bele kell törődnünk. A rendelet sok olyan cikket sorol fel, mint nélkülözhetőt, amely cikkeket valóban nélkülözhetetlennek tartottunk volna ez ideig, azonban a háború sok mindenről leszoktatott benünket, kell tehát, hogy beletaláljuk magunkat ebbe az uj helyzetbe is. Tudjuk nagyon jól, hogy népünknek és társadalmunknak amely a győzők lelkivilágát éli — és jogosan éii ezt, hiszen az entente jegyzéke is elismerte, hogy a jelenlegi hadihelyzet bennünket mutat győzteseknek— nehezére esik olyan rendszabályokat elfogadni, amelyek most a háború harmadik esztendejében, amikor valóban már nagyon közel állunk a végső diadalhoz, éreztetni kezdk velünk a háborús nélkülözéseket, a háborús megszorításokat. Mert ami eddig volt, az még valóságos aranykor volt ahhoz képest, hogy a háborút viselő többi országokban milyenek voltak az állapodok. Hogy Magyarország valóban tejjel- mézzel tolyó Kanaán, az csak most, a háború folyamán derült ki valóban. Ebben az onszágban eddig még minden volt, amire nemcsak szükségük volt az embereknek, hanem ami lukszuscik, fölösleges szórakozás ós Ínyencség is volt. Kétségtelen, hogy ez az állapot joggal szemet szúrt szövetségeseinknek, amelyek közül különösen Németország rfépe hősies energiával, türelemmel és kitartással fogadta a különböző terhes, és nehéz háborús rendszabályokat. Ez volt tehát a legelső és egyik fontos oka ennek az uj tilalmi rendeletnek. Emlékezzünk csak vissza, nemrégiben az élelmezési hivatal elnöke, báró Kürthyr Lajos engedélyezni akarta a zsemlyesütéel és akkor a kormány azzal utasította el az idevonatkozó javaslatot, hogy a szövetséges államokban is el van tiltva, nálunk sem lehet megengedni. Ugyanez a helyzet a nélkülözhetetlen, külföldről jövö cikkekkel. Akkor, amikor Németországban mindennek, igy a szövetnek és egyéb iparcikkeknek a fogyasztása is szabályozva és korlátozva van, nálunk ez iparcikkeket mindenki vásárolhatta, bármilyen mennyiségben, és ami a legfőbb, bármilyen árban. Ez okon kívül azonban volt egy másik nagyon fontos oka a kormánynak, hogy ezt a rendeletet meghozza. — Tekintettel arra, hogy Ausztria-Magyarország ma a legnagyobb mértékben rá van utalva Németország iparára és kereskedelmére, tekintettel arra, hogy onnét kellett iparcikkeink legnagyobb részét behozni és igy rengeteg nagy összeg ment TÁRCZA. Bevezető cikk. A .Budapesti Újságírók Egyesület«“ ezidel almanachjahoz. Irta: József főherceg. Bevezető cikket írjak ? Akár bevezetés, akár folytatás vagy befejezés legyen, csak egyet tudok mondani: Két hosszú esztendeje, hogy látom e titání 'küzdelmet Szerbiában, Galíciában, a Kárpátokban, Oroszország belsejében, a ka- rinthiai havasokon és Doberdón. Velük jártam végig e dicső Kálváriák hosszú sorozatát, velük, szeretett véreinkkel s én, aki saját szemeimmel láttam a hősi mesékben is hihetetlenül hangzó tettek ragyogó példáit, én mondom az otthon maradottaknak, akár nagy, akár kicsiny, gazdag vagy pór : szivetek egész melegével, telketek mélyéből köszönjétek meg bőseinknek, e két esztendőben, angyali odaadással, hűséggel, emberfölötti akaraterővel, mennyei türelemmel s önmegtagadással hozott áldozatokat. Hisz e két esztendő minden napján, minden percében mindé, egyes harcos szivében csak egy gondolat élt: szeretett hazájáért s királyáért küzdeni, szenvedni, nélkülözni, a legvéresebb tusákat végigharcolni, vér- fagyasztó kegyetlenségeken átvergődni, hogy esetleg a jövő percben meghaljon, kötelesség- érzetből mindenét feláldozván, ifjú életét százezerszer a vérpadra viszi, nevető ajakkal, énekelve hal meg, utolsó sóhaját drágá vérében bugyborékolva hörgi: .Éljen szeretett királyom és hazám!“ Szemeit kilövik, kiégetik, végtagjait levágják, megfagynak, élőtesttel elrothadva kínlódnak és szelid mosollyal mondják: .Jól van ez igy, hacsak hazánkon segít.“ — Ha pedig, kiszenvedve szent vértanuságban, Istenben való hitben, hazájának a legnagyobbat, legjobbat, saját életét áldozva fel, ott rodhad teste Do- berdó szikláin temetetlenül, bajtársai előtt alig pár lépésre s még a végtisztességet sem lehet megadni neki, mert az is újból drága embervér árán volna osak lehetséges: akkor az otthonlevőkre, bárki legyen az — akit a haza nem hivott a véres küzdelembe — csak egy a kötelesség, a becsületbeli, a legszentebb kötelesség, mely elől kitérni vétek és árulás lenne: A vértanuk szegénysorsu özvegyeiről gondoskodni, ártatlan kis árváikat neveltetni 1 Vannak sokan, akik mig a vér folyt, meggazdagodtak, vagyonukat a háború révén megsokszorosították! Hozzanak ezek is legalább egy nemes é6 igazán hazafias áldozatot. Adják oda legalább egy részét annak, amit a háború révén nyertek azoknak, akik élőtökkel fizettek és özvegyeiket, árvájukat nyomorban hagyták. A Mindenható áldása lesz rajtuk és hazánk szent oltárán ők is áldoztak valamit 1 Még a fülemben cseng egy haldokló hősöm szava 1 . . . Lemberg alatt volt, iszonyú csata dúlt 1914 szeptember 9-én. A nap már leáldozott és az estalkony bíbora is eltűnt a füstös égről, csak a számtalan lángban álló major és falu világította meg a súrü füstgomo- lyokba burkolt komor tájat. Horozannawielka —Tatarinow — Rumno mind sistergő lángok martaléka 1 28 falut látok égni s mint a kazánban forró viz bugyborékolása, zúgása, úgy szól az őrületes puska és számtalan géppuskák tüze, az ágyulövedékek üvöltve, visítva jönnek és irtóztató reccsenéssel pukkadnak, a lárma pokoli, rettenetes, a sürü sötét ég kísérteties pírral bevonva, akár csak látnám a kaszást izzó kaszával az emberek ezreit ax öldöklő eszközök őrült gunyhahotája közepette lekaszálni. Mint az érett búza a kasza éle alatt, úgy dőlnek mindkét oldalon az ifjú hösök sorai 1 Megvertük — megy vissza az orosz, ágyúit, foglyait kezelnkbea hagyva, viharzik az éljen, mint a jégeső pacskol az orosz utóvéd puskagolyólya — a halál vadul arat:
