Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-01-10 / 2. szám
T A R S A D A I . M I H E T I L A P. Nagykároly varos b i v a. t.a lös hirdetéseinek közlönye. NBef|j«lenik minden ssrer'dán.. Előfizetési árak: Egész évre ....................... . 8-— kor. Fé ! évre............................4-— „ Negyedévre..............2' — '', Egyes szám ....... —’20 „ Tanítóknak egész évre . . 8*— „ Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: ELédei Károly. Laptulajdonos és kiadó : a „Nagykároly! Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széehenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak vissza Az emberek figyelmét nem a viz- áradásokia akarjuk terelni, hanem egy hasonló, de horderejében sokkalta nagyobb „áradására, amely nem költi fel a gondos, az előrelátó emberiség figyelmét, s nem látja amaz áradást, mely mindnyájunkat fenyeget, s nem alakit . ellene ármentesitö bizottságokat, s nem költ azok meggátlására ezreket. — Nem, mert nem akarja látni a bűnnek, az istentelenségnek, a hitetlenségnek hihetetlenül nagy áradását. —’ Hja, mert ez nem jár anyagi kárral! Régen elhagyta medrét a bűn, sőt zsilipeket csinálnak, mely jövedelmezőn folyjon sokaknak a malmára. Jő világ ez igen sokaknak. Nem örülnének, ha az emberek felocsúdnának s megjavulnának. Hanem a mély érzelmű, vallásossággal nagyon is törődök előtt akik a hitnek hatalmas erőit ismerik, akik az embert, mint egy nemesebb célokra teremtett, isten képét jviselő mennyei polgárt tekintik: azok! nagy szivbeli fájdalommal nézik a bűnök | ezernyi áradását, amikor még azt is lát-j niok kell, hogy az emberiség naponta bűnnel táplálkozik, olvasván az újságok- ban bűnösök és ártatlanok, egyaránt aj lopások, csalások és gyilkosságok, no: meg a paráznaságok felhalmozott króni-, káját. Csoda-e. ha olyan érzelmeket szív- | nak be az ifjak, melyekből újabb bűn fakad uj meg uj kiadásban, szomorúbbnál szomorúbb jelenetekkel? Hát ez nem jól van igy! Ezen áradás ellen a gátbizottság férfiai addig késnek, hogy elhatalmasodik a vész, mert ezer törvénynek tizezer paragrafusa sem használ ezen veszedelem ellen annyit, mint az istenfélelem, mely kezdete a bölcsességnek. Igen: Istenfélelem a gát, mely akadályt vet a bűn romló áradásának, Lenni kell egy helynek, lenni kell egy napnak, melyen a bizottság működését megkezdje, letárgyalja és megfékezze, vagy legalább medrébe szorítsa a bűnt; — ez a hely: az istenháza; — ez a nap: a vasárnap. Melyik nap az, amelyiken annyi égbekiáltó istentelenség, annyi piszkom bífri történik, mint vasárnapon ? — As Ur napja mintha csak azért volna rendelve, hogy ezen a napon kövessék el az emberek a legundokabb bűnöket, 3 amikor igennel békélni, hozzá közeledni kellene éppen akkor legjobban busitani a Teremtöt, s akkor taszítani legmesszebb tölünk: — Menj tőlünk távol! Nem akarjuk, hogy ezeket tudjad és lássad, amit ma cselekeszünk! Hát keresztény az, hát Istennek gyermeke az, aki ezeket 'látja és — elnézi? — Van abban hit, vallásos érzelem, aki ezeket hagyja szabadon vétkezni, és sens szavát, sem kezét, sem lábát fel nemi emeli ellene? — Avagy a mások vedké- ért — ha van némi eszközünk vagy hatalmunk annak megszorítására — nem vagyunk-e némi részben felölesek?! —- Van-e Kain lélek, mely igy szólna: Avagy őrzője legyek-e én atyámfiának? Igen, felelősek vagyunk Isten és emberek előtt, mert amaz igaz „Világosság“ nekünk fénylik, csak nyissuk ki szemeinket annak, s eresszük be annak Pierre. Irta: Fehér Ákos. h „Nagykároly és Vidéke“ eredeti tárczája, Bölcsője ott ringott valahol a Szajna menti nagy metropolisban, ahol a bűnnek felszentelt templomai vannak s ahol az erényt olyannak ismerik, mint amelynek a Frankok földjén jövője nincsen. Ott látta meg a napvilágot legelőször és ott hajolt a szoptatós dada czirádás fedelű .bölcsője föle, énekelni a bölcsődalát, amely valahogyan úgy kezdődik, hogy: „Á Berlin“... Még zsenge ifjú korában beoltották a leikébe azt a mélységes gyűlöletet, amelyet minden francziának táplálni kell a lelkében élete végéig „Elsass-Lothringen* elrablói iránt, akik tüzzel-vassal igyekeztek németté, illetve barbárrá tenni szerencsétlen testvéreiket. Pierre is úgy hitte, hogy Szedán után nem lehet méltóbb megtorlás, mint egyszer a ,Branderburger-Thor“-on át bevonulni Berlinbe s ott térdre kényszeríteni Nagy Frigyes utódát. Milyen nagyszerű gondolat, ott adni meg a kegyelemdöfést a gögös ellennek, ahol legjobban fáj s aztán fölvonni a francia trikolort, amelyet a francia géniusz és a irancia honszeretet fennen lobogtat, az lmperálor kastélyára. És ahogy nőtt, nagyobbodott, nőtt vele együtt a leikébe oltott gyűlölet is s ki tudja miért, milyen céllal, de az egyetemet már nem hazájában hallgatta, hanem a gyűlölt ellen földjén, a világhírű JénábaD. Ott élt, ott tanult és ott figyelt a Nibe- iungok ivadékai között, de amikor haza-haza rándult a Szajna partjára, mindig úgy érezte, hogy lelkenek fele olt maradt a gyűlölt ellen földjen, ahol a nőknek, de különösen az Bűznek, ahol lakott, olyan álmatag szép kék szemei vannak és úgy körül cirógatják, simogatják az ember szivét, mint tavaszestéket a gyenge fuvallat, — és csak húzta, vonta a szive vissza, az Eliz közelébe. Már egészen otthon érezte magát német földön, ahol tanult és tervezgetett s álmokat font kapcsolatban az Eliz drága, kedves lényével, aki egyszerű, kedves modorával, viselkedésével annyira fölötte állt a léha, üres- szivü és fellengzős párisi leányoknak. — Vagy ő, vagy senki más — mondogatta önmagának. A végzet azonban kegyetlenül áthúzta ezt a számítást, amikor ez a borzalmas háború a világra szakadt. Pierenek is mennie kellett; hivta a kötelesség s ha ez a kötelesség nem hivta volna, akkor is mennie kellett volna, hogy az Eliz szemében ne tűnjék gyáva ebnek, aki nem siet hazája védelmére. Mennie kellett, pedig a lelkében már nem érzett semmiféle gyűlöletet s szerette volna elfelejteni azt is, hogy valamikor re- vanzs-eszméktől átitatott, mélységes gyűlölet élt a szivében. így búcsúzott el Eliztöl és legjobb barátjától, Siegfriedtö), aki az Eliz bátyja volt és szintén • jogász. Két testi-lelki jóbarát még pár perccel előbb s a forró baráti ölelés után két ellenfél, akiknek gyilkos fegyvert nyom kezébe a végzet, hogy öljenek vele, hogy megöljék azt, akit szeretnek, akit becsülnek és aki éppen olyan jó, éppen olyan becsületes, éppen olyan hús és vérből való, mint ök, maguk. S vájjon miért?! Pierre küzdött magával s a torkát fojtogatta valami keserű érzés és csúnya viziók lepték meg az agyát, ügy látta, hogy véres hullák, csonka testek, amelyek úgy néztek kis mint valami alaktalan hustömb, fedték be a csatatereket s az éhes hollósereg halotti torra járt és szállt az olcsó prédára. Hullaszag ütötte meg az orrát és úgy érezte, hogy összedőlt körülötte a világ és vérözön lepte el a földet. Mind a három lélekre úgy rászakadt valami rettenetes bizonytalanság s mind a hárman a saját gondolatukban voltak elmerülve. Eliz is ott járt valahol a távol ködében s hideg, dermesztő érzések lettek úrrá a lelkében. Szelíd kék szemére csillogó fátylat vontak a szivéből, leikéből előtörő könnyek s úgy érezte, hogy azt a csillogó kristálypalotat, amelyet hiszékeny lelke annyi művészettel, annyi szeretettel s annyi sok fényes, csodás álommal épitett fel, egy hirtelen támadt kegyetlen vihar elsöpörte a földszinéről mindörökre. Mikor fölemelte könyáztatta szempii- láit, a Pierre megtört fényű, nagy fekete szemei kapcsolódtak a szemeibe s a két ifjú lélek a könyes áradaton át ölelte egymást körül s leikeik örökre egybeforrt. A Marnementi nagy csatában találkozott újra a két jóbarát; már. mindkettő tiszt volt. n
