Nagykároly és Vidéke, 1917 (33. évfolyam, 1-54. szám)
1917-11-31 / 46. szám
T A R S A D A L M I HETI L A P. ■ í ' s ’ •. '■ ' ■■ ,-f • N agy károly v a ros h ív a f. álqs h í r.űeteseínek közlöny t' ffie^jelenik mirsders «»er*Hj?sn. Előfizetési árak : iílgész évre ........ 8-— kor-. t*’él évre...................................4'— Negyedévre ...... 2.*'—, , Ügyes szám ..........................— '2.0 . ra nitéknak egesz evre . . 6-— „ Főszerkesztő : Felelős szerkesztő : Dr. Adler Adolf - , Rédei Károly. tír> kiadó . a „Hagykarolyi Petofi-nyam la Részvénytársaság“. Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kia lotiivatal: Széchenvi-utcza 37. — Telefon 76 Rérínontetlen leveleket előttünk ismeretlentő nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közőltetnek. NHuév s im 50 au. Kéziratok nem adatnak vissza I A feketeszárnyu Halál suhogva száll ma a föld felett. Szelíd mezőkön és vad sziklaonnokon, tengerek vizein és hösivatagokon a haldoklók és szenvedők segélykérése sikolt fel. Véres sebek és szörnyű fájdalmak szaggatjuk milliók testét és ezek között sok ezer titdovészes host. Fiatal, gyönyörű testeket aggá sorvaszt a rettenetes kór, bátor, hős férfiakból vánszorgó árnyakat formál. Meg kell mentenünk őket! A nagy áldozattal szemben, amit értünk hoztak, milyen kicsiny a mi áldozathozata- unk. Néhány fillér csak, amelyet gyógyításukra, gondozásukra adunk. , Mementót int felénk az őszi elmúlás. A szomorutüzek mélyen bólogatnak a temetők hantjai fölött. Halottak napján, mikor kizarándokolunk a sírokhoz, mély megalázkodással gondoljunk az élők szenvedéseire, a tüdővészesek lassú haldoklására. És a halottak koszorúiba topjunk kevesebbet egy virágszállal s e virág értékét ajándékozzuk oda a tUdővé^^ossH megik?nt«sére. Az Isten irgalma teremtményeinek jóságában gyökerezik. Gondoljatok erre és gondoljatok a halálra ! . . . József Kir. Herceg Szanatórium Egyesület Budapest, IV., Sütő-utca 2. Halottak napján. Megfogyott harangok megfagyott’ embereket imára hivnak! Szelid, bánatos őszi napsugár mohosodott sírok hervadó virágaira búcsúcsőkot lehel. A levegőben szellőtől elkapott, dérittas levelek pajzán serege röpköd, rí, nevet. Az őszi tájra őszi köd terül. Ebben a ködben céltalanul, fáradtan, betegen ténfereg egy megfagyott, virágát vesztett, árva nemzet! Halottak napja van. A bánatos szomorú halottaké, az örök mindenség lakóié, kik földi emberektől várnak vili> gosságol e szent napon. Tudunk-e most elég világot gyújtani? Kimehetünk-e most kicsiny temetők apró sírjaihoz? Elég-e, ha meggyujljuk ott az emlékezés földi fényét? Most mindenütt temető van. Frissen hantolt, apró sírok borítják a földnek szenvedő kebelét és a nagy mindenség- ből egy panaszos, bús sóhaj tör fel halottak nagy napján! Apró gyertyácská- kat, hatalmas lángu fáklyákat kell vennünk és teleszurkálnunk a nagy világ gránáttól, golyótól m'egszaggatott testét, hogy égjen ez a sivár föld s gyűljön j még tőle -a mennyboltozat, csakhogy a mi hőseinknek, korán meghalt fiainknak ne legyen sötét e szent napon. Görnyedünk és elénk varázsold a képzelet égig érő hegyek jeges kőszikláit, 'szakadékokba zuhant, kitépett szivü emberek ezreit, hóval betemetett katonasátort, melyben embereket csókolt szivükön a fagy. Ki gyújt ezeknek világosságot az emlékezet estélyén ? ? Hát a mi könnyeinknek, eltemetett reményeinknek ki gyújt világot ? Kimegyünk az őszi természet haldokló magányába és a világ négy tája felé kiáltunk, zokogva rázzuk a kezünket, megtörve belehullunk a hervadó avarba, mert nem tudjuk, kit hívjunk vissza: apát, fiút, vagy testvért! És honnan hivjuk vissza őket? Hátha épen ez a pillanat, ez az arcunkat megcsapó gyenge szellő hozza a kedves utolsó üzenetét. Hátha a boldog várakozók is meggyújthatják már az emlékezés gyertyáját. Siró, beteg harangok panaszos hangjánál megtörik a lelkünk. Hangokat keresünk, beszólunk a szobába: „itthonj vagy-e édes!“ Csak az üres falak ásitoznak reánk, ez a válasz, ami nagy aka rásunkra, hívásunkra.! Akit várunk, hiába várunk, régen elvitte tőlünk a nyár, elhervasztotta a tél s a tavasz sem támasztotta fel többé í Most minden nap a halottaké! Itália síkságán halni akaró emberek százezrei rohanak, hogy szaporodjon a temető s akik még nem sírnak, azoknak is szakadjon meg a szivük bánatában. Hozzátok kiáltunk! Akarjuk, hogy szavunk felhasson meghalt emberek csendes birodalmába! Titeket hívunk, mikor kezünk meggyújlja ezt a kis, fehér gyertyát, melynek fényénél sápadt arcunkat felismeritek. Az Istenhez kiáltunk! Küldje le ezer angyalát idegen országok hólepte hegyeire, sáros mezőire, szétlőtt városaiba. Vigyenek sok-sok gyertyát magukkal, őszi rózsát a kezükben és díszítsék fel a vérrel itatott kapzsi földet, gyertyákat gyújtsanak jeltelen sírok tetején, hogy a csendesen pihenő hősök szelid álmukban abban a boldog tudatban legyenek, hogy a mi gondos kezünk, simogatá- sunk melengeti összetört tagjaikat. Messze pihenő, értünk szenvedő
