Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-12 / 2. szám

/ $-> / / /fW >■ Ih \ i i !£ m l ; F; / / / // M’l XXXII. évfolyam. / Nagykároly, 1916. január 12. 2 ,szam. F T Á R S A D AL M I_H E T I E A P. Nagykároly varos hivatalos hirdetéseinek közlönye. (Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak: Egész évre ............................8-— kor. Fé l évre................................4-— . Ne gyedévre........................2- — „ Eg yes szám........................—-20 „ Ta nitéknaTc egész évre . . 6-— „ Főszerkesztő : Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykarolyi Petöfi-nyomda Részvénytársaság1*. Szerkesztőség: Kossuth-utcza B. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széehenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron kőzöltetnek. Nyiláéi' sora 50 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. Kultur nemietek. Mikor ez a világháború megindult s: olvastuk a hírlapok tudósításait a fran­cia, belga és angol kormányok drákói intézkedéseiről, melyekkel internáltjainkat majd a halálba üldözték, hallottuk a künnrekedt nők, gyermekek és aggokkal szemben elkövetett becstelenségeiket: aztI irtuk eme nemzetekről: „kultur bestiák.“ Ma sem sem vonjuk vissza szavun­kat! Sőt oda sorozzuk negyediknek az olaszokat is, kik Görz békés városát, templomait, kórházait, műkincseit rom­halmazzá lőtték a kultúra nevében. Ének a nagy kultur nemzetek irtó háborút folytatnak ellenünk s hűséges szövetsé­gesünk a ,,német-barbárok“ ellen. A világ sajtója hallgat e bestiális cselekedetekről s egyetlen kárhoztató szót nem ejt ellenük. A mi repülőink egyike a ködös idő­ben célt tévesztett s ahelyett, hogy a pályaudvaron veszteglő katonai vonatra dobta volna bombáját, az kissé odább, a szomszéd templomra esett s egy oltár­képet rombolt szét. S akiket egy virágzó város jólétének, békés tűzhelyeinek szét- rombolása nem érdekelt, azok telelármáz- lák Európát a kultúra nevében. így cselekedtek a franciák is Reims bombázásáért! De azt már elhallgatták, hogy a reimsi dómot ágyutelepnek és megfigyelő állásnak rendezték be. Szerbiában első hadjáratunk idején Valjevóban virággal, mosolygó vendég- szeretettel fogadták csapatainkat a szerb lakosok: de amint az utcán elszéledtek, a bájosan mosolygó aszonyok, lányok és gyermekek az ablakokból, padlásokról, pincékből bombával, puskatüzzél támad­tak orvul csapatainkra. Katonáink — í '?ú'észetesen — a bájos hölgyeket ártalmatlanná tették, mi­re ismét felzugott az európai kultúra zászlóvivő hadserege s bennünket orgyil­kosoknak nevezett. Párisból, Londonból fizetett tollak által gyártott röpiratok szállnak szerteszét, melyekben a legenyhébb titulus a ,,bar­bár“ de a leggyakoribb az „orgyilkos.“ Normális körülmények között komoly jelentőséget tulajdonítanánk és a rólunk külföldön terjesztett hazugságokat meg­cáfolnánk • a hirterj esz tökkel leszámol­nánk. De most igazán nincs miért fel­háborodni, zokon venni ellenségünk rágal­mait. Hogy mi is elknröpiratokat ad­junk ki? Igaz, hogy az ilyen megnyilatkozá­sok, ha közvetlenül nem is módosítják minden esetben az események alakulá­sát, de némi nyomot mégis hagynak a lelkekben s hatásuk majd annak idején érvényesül, ha igazukat fegyverrel meg­védve elérkezik újra a zöld asztal mel­lett mérlegelt európai érdekek egyensú­lyozásának napja. Ám mi azt mondjuk: e kullurbes- tiákkal szemben a mi röpirataink hatás­talanok. ök csak tovább is rágalmaznak s tisztjeinkről, katonáinkról a leszennye- sebb rágalmakat igyekeznek közönségük­kel elhitetni. Mily más hangon írnak a mi lapjaink ellenségeinkről! Még ahol nyilvánvaló gazságok történtek is, csak mint a háború sajnálatos mellékje­lenségeiről emlékezünk meg. Nekünk nincs is szükségünk gya- lázkodásra. A magyar katonát csodálattal nézi a világ. Ahová lép, ahonnan az ágyutiiz tovább vonul, ott kulturmunkát végez: épit, dolgozik s kenyeret ad azok­nak, akiknek fiai, apái, testvérei künn a fronton ellen ne küzdenek. _ß. IARCZA. Az emlék. — Irta: Asztalos Aladár, — Álmatlan éjszakák, hervadt virágok, El nem hangzott szerelmi vallomás . . . Meggyötör a mult! S mégis mily csodás, Felejthetetlen emlékek közt járok. Voltam boldog: de csak pünkösdi király. Emléke fáj . . . De néha azt hiszem, Hogy gyógyulni kezd mar szegény szivem, És a múlt ... az feledésbe száll. De olykor, csendes, holdsugaras este, Ha szunnyad az erdő, a rét és virág, Megcsendülnek régi, bus melódiák S forró könyek szöknek a szemembe. Felszakad szivemben a begyógyult seb, özazedulva ismét a csendes magány. Ki tette ezt? Egy szőke leány; Áldom érte . . . Gyakran keres . . . s mindig megtalál. Kovács Gáspár honvéd-tizedes. — A „Nagykároly és Vidéke“ eredeti tárcája. — A sok-sok háborús kaland közül ime egy: Kovács Gápár 9. honvéd gyalogezredbeli népfelkelő tizedes (szül. Apátiban, Csanád vm. kassai lakos) orosz fogságból való haza­szökését hiteles adatokkal, sőt részben okmá­nyokkal igazolva, néhány nappal ezelőtt mon­dotta el. Elbeszélésének kivonata akar e pár sor lenni. Nem szükséges történetét kiszínezni, sem kibőviteni, mert minden belecsusztatott frázis csak hamis lehet a hazaszeretet és honvágy igaz megnyilvánulása mellett. Przmysl várában m. évi március hó 20-án várparaucs jelent meg, hogy ugyanazon hó 22-ik napjának délelőtt 6 órájára, tehát két nap alatt az összes erődök, katonai épületek, hidak, ágyuk, fegyverek, lőszerek, jármüvek, esetleg megmaradt élelem és állatok — meg­semmisítendők. Kovács Gáspár több társával Siedlicskáról Krivuik községbe ment át, mert az előbbi helyen a robbantások miatt nem lehetett tartózkodni. Március 22-én délelőtt 11 órakor érkeztek meg ide az oroszok és itt került fogságba. Rögtön megkezdték az elszál­lításukat, ami igen nehézkesen történt. Úgy látszik az oroszok ir.aguk sem remélték a várnak fegyverrel való elfoglalását, mert a hadifoglyok elszállítására nem rendezkedtek be. Első éjszakájukat egy istállóban töltötték, amelyben kevéssel azelőtt háromszáz kolerás katona volt elhelyezve s akik mindnyájan még ugyanezen istállóban meghaltak. Ez az istálló azóta fertőtlenítve nem volt. Gsodálatosképen ami embereink a szörnyű betegséget nem kapták meg. Kovács Gáspár már ekkor elhatározta, hogy mindenáron megszökik. Kétségbe esett attól a gondolattól, hogy a Przmyslnél felsza­badult orosz erők csakhamar egyesülnek a kárpáti haderőkkel és keresztül gázolnak Magyarországon. Első szökési kísérlete nem sikerült, de nem is büntették meg érte, mert kivágta magát azzal, hogy eltévedt. Grodek és Lemberg között újra megkí­sérelte a szökést, ismét sikertelenül. Egy kozák járőr, melynek az volt a hivatása, hogy a fogoly szállításokat szemmel tartsa, az erdőben elfogta és a vezető tiszt, ha véresre nem is, de ala­posan elkardlapozta. Szállítása közben nem is gondolhatott többé szökésre a szigorú őrizet miatt. Elbeszélése szerint az oroszok a przmysli foglyokkal elég jól bántak. Panasz csupán az élelmezés ellen szólt, mert abban a fogoly szállítmányban, amellyel együtt öt szállították,

Next

/
Oldalképek
Tartalom