Nagykároly és Vidéke, 1916 (32. évfolyam, 1-53. szám)
1916-11-15 / 46. szám
T Á R S A D AL M IJH E T I L A P. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. RftegjeEenik minden «Kordán* Előfizetési árak: Egész évrn ........................ . 8*— Fél évre................................41— Ne gyedévre................................— Eg yes szám........................—-20 Ta nítóknak egész évre . . 6'— kor. Főszerkesztő: Dr. Adler Adolf Felelős szerkesztő: Rédei Károly. Laptulajdonos és kiadó: a „Nagykároly! Petöfi-nyomda Részvénytársaság“. Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. — Telefon 7 Kiadóhivatal: Széchenyi-utcza 37. — Telefon 76 Bérmontetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltéinek. Nyilttér sora 50 Fill. Kéziratok nem adatnak vissza. Méltó emléket a hősöknek! — Irta: Kürthy Károly. — Legendás idők, legendás vitézeiről zeng a dal, sir a nóta szerte az országban. Költők ütemes sorokba öntik ihletett szivök érzésének piroslő melegét; festők ecsetvonással örökítik meg bámuló lelkűk elfogódottságának szentséges perceit ; szobrászok beszédre bírják a néma kövek alaktalan tömegét, hogy levitézlett hőseinknek a kegyeletes emlékezés fájdalomtól vérző, bánattal megszentelt adóját áldozatul hozzák. Nagy városok ragyogó terein, nád- kötésü viskók szomorúságában keresik, kutatják, mi lehetne méltó hozzájuk, a nagyokhoz, a dicsőkhöz, kiknek diadalmas életébe szerelmes lett a halál s örökös nyugvásnak akasztotta érmét, szent, vitézi érmét csontkaszás kezével golyó csókolta, srapnelszilánk járta, gránát darab törte mellükre. Töredezett ima erőtlen rebegése, teherbíró térdek megrogyóalázata, könyekbe fuló jajszavas beszéd, álomképek röppenő szárnya, igaz mesék tüdéri tarkasága, velők időzik, ne- kiek áldoz. Kigyulnak az emlékezés fáklyái s világánál szemünk elé rajzolódik a lövészárkok elevenen színes képe pirósló csaták némasággal gyászoló tere, őszi levéllel borított hantok ezrei. Itt pelyhes állu ifjú, akit anyja vár, ott deli levente, kiért menyasszonya könyörög, emitt hős apa, kit kis ártatlanok imáikba zárnak. Mennyi sir, amit látok! Mennyi sir, amit sejtek!! . . . Szülőföldtől távol, nagy messzire innen, idegen ég alatt, ismeretlen sírban édes-e az álom, az örökös álom? Ha itthon pihenhetnék a halálnak álmát, ha koszorút köthetnénk ismerős virágból, az ismerős sírra! ?! Városunknak is vannak levitézlett hősei, csaták tüzében elemésztődött hősei. Leszakittattak az élet fájáról korán, idő nap előtt. Szemök fénye kialudt, mint hunyó parázs; szerelmük lángja ellobbant, mint futó csilag; arcuk pirossága fakó lett, mint elviselt ruha; reményök elhervadt, mint. a bus virág. Szemünk soha sem szűnik meg vésztőkét siratni, ajkunk nevők emlegetésében sohse fárad el, szivünk sebe utánok mind örökre sajogni fog. Óh, nézzünk, nézzünk szét csak magunk körül. Mennyi bánatos arc, mennyi örömtelen szív, mennyi fekete ruha! Hány család jár sütet ruhában, hány készítheti a gyász ruhát . . . Innen a fiú merít el. Húsz éves se volt még. Könnye se perdült, jajja se hallott, mikor útra knt. Szemében izzott | az élet derűje, ajkán zengett a boldogság dala, szivében vágy, remény, áliom lo- bogása! Azóta számára nem zeng a ; madár . . . azóta számára sem sir furulya .. . azóta számára csillag nem ragyog . . . azóta számára nem nyit több virág. Egy élte volt, csatába vitte, egy élte volt, halálnak adta. Nem sajnálta, nem siratta, mosolygón zárta le két csodás szemét . . . Itt deli vőlegény búcsúzott a viszontlátásig, a viszontlátásra. Minden nap küldte a rózsaszín lapot, rózsaszín papíron szerelmes szivét. Másnap büszke : mellét golyó járta át, másnap forró szive örökre kihűlt. Azóta egy házba bánat költözött, könnyel áztatott a mirtusz koszorú, halálba szerelmes a halvány leány . . . Innen az apa ment messze el. A munka szerszámot lerakta, övéit karjába zárta, szerelmese könyét letörölte, a magáét belül sírta el. Lobogott a könnyel; ázott kendő, ölelöen repesett a két kar, zsolozsmás imába féltett név került . . . j Azóta a két kart görögy öleli, azóta az arcra sirhantja borult, azóta a két szem égből nézeget. Azóta „elhagyott sötét szobában három árva sir magában“, a temetőit busán járják, apjuk nevét kiabálják . . . S e bus boldogtalanságban még az a lehangoló, hogy hiába nyílik a tavasz virága, nem tehetjük sirjokra kegyeletül, i hiába szemünkben a fájdalom könnye, távol messzeségbe sirhatjuk csak értők. Pedig szeretnők szemünk gyöngyével áztatni sirjoknak göröngyét, hátha megéreznek hangtalan szivökkel s szebbet álmodnának, haza álmodnának. így csak azoknak öntözhetjük sírját, kik itt alusz- szák álomtalan álmuk, ismert szivekkel, ismert temetőn. És kegyeletünk adója a köny, a virág és a bus emlékezés, ajkunk sóhaja, szivünknek keserve szent áldozás oltár füstjeként lobogjon koporsónk bezártáig. $ zengjen az ének, sírjon a dal s vitézi időknek vitézi regéjét adjuk szent örökül késő unokáknak. Nagy tettekre késztőn példájok hevítsen, Szeretni a hazát hős halálok intsen. Életet áldozni meg nem futón, gyáván, Ha szentelt töldünket tapodja az ármány: Tőlök tanuljunk csak csoda teljes módra S emlékünket őszi boldog századoknak múltba [szálló szója! Valahány hősi halottunk az örökkévalóságé. Halottaink emléke a mienk. Nem rabolhatja el szárnyaló idő, nem emészthetik meg busuló századok, meg számlálhatatlan sok-sok ezer évek. De emlékezés kegyeletétől dobogó szivünk kihűl. Lobogó lángjára rá fuval a halál szele. Feledve lesz minden. Az élet szépsége, kéklö ég derűje, május orgonája, anyák imádsága, apánknak áldása, gyermekeink könnye, hőseink emléke. Ezért a szivünkben ápolt kegyeleti oltáron kívül, emeljünk látható emlékjelet, hová áldozni siessen a késői utód. Emlékjelet, mely fennen hirdesse annyi vérbe fuló, félbeszakadt élet halhatatlanságát; csodás diadalmak félisteni tettét; világra szóló hir örök ragyogását. Emlékjelet, melyen merengőn csillogjon dicsőségük mulhatatlanságának visszfénye, mint karácsonyi csillag a bethlehemi jászol bölcső felett; emlékjelet, melyen tündököljön az istenség glóriája, mint kékszemü hajnal húsvéti síron. S a csonka béna hős koszorú virágát ezen lása majd, itt dobogjon égőn hősi nagy szive, itt élja át újra legendás időknek csadás napjait!! . . . Ünneplő virágod vérem, ide hord/ Büszkeség köny árját itt sird, magyarom! Szentelt fogadalmad itt kiáltsd az égre, hogy a pokol félje, hősi nemzetem!!
